„Csak az gyűlöl, akinek nem jut szeretet” – A diktátor a Vígszínházban
Bátorság egyfelől azért, mert Charlie Chaplin film-remekműve a 20. század kulturális és humanista örökségének kiemelkedő darabja, amely milliók tudatában él nemcsak mondanivalójával, hanem képi világával, utánozhatatlan gegjeivel és gyilkos humorával. Bátorság másfelől azért, mert e történet, ha egyetlen „aktualizáló” utalás sem lenne benne, akkor is több mint „áthallásos” egy olyan országban, ahol egyre többen mondják ki hangosan, hogy diktatúra van. És ne feledjük: Chaplin sem csupán Hitler és Mussolini gúnyrajzát alkotta meg, hanem a „diktátorokét”, ugyancsak örök érvényű, akaratvesztett, hízelgő környezetükkel együtt.
Ilyen előzmények után ültünk be a Vígszínház előadására, egy héttel azután, hogy elindult a tüntetéshullám a rabszolgatörvény ellen.
Azért nem előbb, mert már az októberi bemutatót megelőzően csak december második felére maradt hébe-hóba 1-2 jegy. Az idei utolsó előadást is telt ház várta.
Közel három órával később alig-alig néhány szót váltva indultunk haza, és azok a szavak sem a darabról szóltak. Egy ilyen élményt rögtön utána nem lehet megfogalmazni, nem is szabad.
Néhány óra alvás után mégis teszek egy próbát. Ifj. Vidnyászky Attila káprázatos kettős alakítása jelenik meg előttem. Már nyert ügye volt nálunk akkor, amikor a még világos nézőtér előtt besétált, a Modern idők dalát fütyörészve, majd borotválni kezdett Brahms: V. magyar táncára. Nem akart Chaplin lenni, de minden gesztusával tisztelgett előtte, Borbélyként és Hynkelként egyaránt.
Ilyen tökéletes mozgásművészetet régen láttunk színpadon!
És közben vannak olyan csúcspontjai, mint a kezdő, világháborús jelenet, a diktátor halandzsákkal teli beszéde, a földgömb-játék, vagy a végső szerepcsere és záró szózat. Eszenyi Enikő sem próbálta meg a lehetetlent, vagyis visszaadni egy az egyben Chaplin filmjét, bár néhány híres geget sikerült egészen hűen átültetni, miközben a mozitörténet szerelmesei ráismerhettek a Lili Marleent éneklő nőimitátorban a Kabaréra vagy Fassbinder filmjeire, a Rossini: Tolvaj szarka-nyitányára érkező rohamosztagosokban a Mechanikus narancs huligánjaira, Hynkel „belépőjét” pedig a Walkűrök lovaglása kísérte (Apokalipszis, most – igen, most!), kissé fals hangszerelésben. Megint más kultúrköröket idéztek az olyan feliratok, mint az „I can ghetto”, vagy a „Make War, Not Love”. Mi is a vezérelv manapság 68-cal kapcsolatban?
Az első felvonás alatt szinte tapintható volt a feszültség energiája a nézőtéren, a második részben ezt megtörte a két diktátor pojácáskodása, hogy aztán a befejezés szembesítsen bennünket azzal, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, miben élünk.
Az est úgy ért véget, ahogy manapság egy sikeres darab végén szokás: néhány percig tartó, lelkes taps, éljenzés a főszereplőnek, aztán tülekedés a ruhatárban. Vajon mit érzékelt, mit élt át a közönség? Nem volt egyetlen poénra, beszólásra reagáló taps, vagy akárcsak egy felmorajlás előadás közben, esetleg egy kollektív felállás a végén. Voltak-e egyáltalán, akiknek rossz érzéseik támadtak, amikor a nézőtéren fejmagasságban végighúzták a hatalmas „kettős keresztes” zászlót, elborítva mindent és mindenkit? Voltak-e, akik kihallották a finom utalásokat a „választott diktátor” összefüggéstelen hadovájából, vagy akik továbbgondolták a „barnák” kiirtásáról szóló eszmefuttatást?
És mi lett volna, ha Hynkel luftballon-földgömbje még tovább lebeg a közönség felett, miközben a diktátor egyre kétségbeesettebbenn követeli vissza játékszerét, és ha esetleg nem az ő ölelésében, hanem valamelyik néző kezétől durran ki?
A darab végén a publikum kapott még egy esélyt: a Hynkelnek hitt Borbély elmondja „minden idők legnagyobb beszédét”, ahogy Chaplin szózatát emlegetik. Csak egy mondatot idéznék belőle: „Csak az gyűlöl, akinek nem jut szeretet”. Akkor megint a levegőben vibrált a döbbenet. Aztán a komédiás, kedvesét szólongatva, egyenruháját levetve, fütyörészve lesétált a stadion lépcsőjén. „Elmondtam, amit akartam. Rajtatok a sor”.
Lehetett volna hosszabb a csend a végső taps előtt. De el is maradhatott volna.
Mielőtt hajnalban nekiálltam ennek az írásnak, előkerestem a neten a filmet, és megnéztem a befejezését. Este még azon töprengtem, hogy vajon mennyire nyúltak bele ebbe a szövegbe. És nem akartam hinni a fülemnek…
