KULT

Clint Eastwood egyetlen dolgot tud, de azt nagyon – megnéztük A csempészt

A napokban mutatták be Clint Eastwood 40. rendezését. Az igazi nagyágyúkat felvonultató film megtörtént esetet dolgoz fel: egy 90 éves drogfutár életébe nyújt betekintést.


Jáj, nehéz ez, több oldalnyi mondanivalóm lenne, és akkor még nem is beszéltem a filmről. Azért igyekszem rövid(ebb)re fogni.

Clint Eastwood színészként kicsit olyan mint az X-Faktor a zenészeknek, bizonyos szint fölött illik lenézni.

Bármennyire is szeretném magamat a bizonyos szint fölött látni, sosem tudtam teljes szívvel osztani ezt a nézetet.

Eastwood nyilván nem olyan értelemben jó színész, mint mondjuk Robert De Niro vagy Dustin Hoffman, nem ezerarcú átváltozó zseni. Clint Eastwood egy dolgot tud hozni, azt viszont nagyon: az intelligens (dörzsölt), jóképű keményfiút. És ezt hitelesen. Még soha, egy film alatt sem kiáltottam fel így: „Baszki, Clint, egy jóképű, intelligens keményfiú nem ilyen, hiteltelen amit csinálsz!” És ez működik a spagetti westernekben – A jó a rossz és a csúf mára egyértelműen filmklasszikusnak számít –, működik Dirty Harryként, és működik a Kelly hőseiben, és szívesen megnézem.

Egyébként kicsit elszégyelltem magam. Valamiért meg voltam róla győződve róla, hogy Clint Eastwoodnak alig maroknyi rendezése van. Egy mentségem van, hogy legalább ellenőriztem a dolgot, mielőtt hülyeségeket irkálok össze, így meglepődve konstatáltam, hogy 40 cím szerepel az IMDb-n a a filmográfiájában rendezőként.

Túl sok rendezését eddig nem láttam. A Nincs bocsánat volt az első, és meg kell mondanom, nem tetszett, emlékszem, Schilling Árpival, aki akkoriban színjátszókör-féleséget vezetett a giminkben, milyen lekicsinylően beszélgettünk róla, hogy 4 Oscart is bezsebelt. Akkoriban sok kritikus az egekbe dicsérte a filmet, amiért felrúgja a hagyományos kategóriákat – a hős cowboy egy kiégett öregember, a párbajhős rövidlátó, a főhős legjobb barátja egy exrabszolga. De hát lássuk be, Sergio Leone után azért ez már nem akkora truváj, Clintnek pedig bőven volt alkalma tanulni tőle.

Az Űrcowboyok vagy a Millió dolláros baby viszont rendben volt, semmivel nem rosszabbak, mint akármelyik hollywoodi film, és ami Eastwood mellett szól: minden filmjén érezni, van mondanivalója a világról, és ez egyáltalán nem magától értetődő.

Eastwoodnak van egy trükkje, ami önmagában sokat segít abban, hogy a filmjei népszerűek legyenek: mindig felkér maga mellé 3-4 nagy nevet, ami egyben magabiztosságot is sugall.

Nem fél attól, hogy a többi sztár mellett elhalványul. Ez A csempész esetében sincs másként.

Amikor megnéztem a szereplőgárdát, már tudtam, hogy ezt a filmet látni akarom. Akinek legjobban megörültem, az Dianne Wiest volt. Wiest a 80-as években Woody Allen kedvenc színésznői közé tartozott. A legemlékezetesebb alakítást talán a Hannah és nővéreiben nyújtotta, de feltűnt a Kairó bíbor rózsájában, a Szeptemberben és A rádió aranykorában is. Érdekes, hogy a 90-es évek elején Woody Allen egy interjúban azt mondta, Dianne Wiest azok közé a színészek közé tartozik, akikkel bármikor szívesen együtt dolgozik, ennek ellenére az 1994-es Lövések a Broadwayn volt az utolsó közös munkájuk. De más kultikus filmekben is feltűnt a hölgy, például az Ollókezű Edwardban és Az őrült nők ketrece amerikai verziójában, valamint a Madárfészekben is.

Azután ott van Andy Garcia, akit még az Aki legyőzte Al Caponéban szerettem meg. A Keresztapa III. egykori ifjú maffiózója mostanra elég öreg lett ahhoz, hogy ő játszhassa a mexikói kartellfőnököt.

Laurence Fishburn olyan név, aki a hozzám hasonló, régebb óta fiataloknak is ismerős, ha máshonnan nem, a Mátrixból, a fiatalok pedig olyan szuperhősös filmekben is láthatták, mint az Acélember, vagy legutóbb A hangya és a darázs.

Eastwood biztosra ment, a fiatalabb generáció is találhat kedvencet Bradley Cooper személyében. Egy DEA ügynököt alakít, akárcsak Michael Peña, akit a Hangya-filmek lökött Luis-ja után fura komoly szerepben látni – tehetségét mutatja, hogy sokáig fel sem ismertem, annyira más itt.

Leo Sharp, az igazi "Tata"

A történet középpontjában Earl Stone, egy koreai háborút megjárt veterán áll. Earl 90 éves. Szinte minden idejét és pénzét a kertészetének szenteli, sásliliomai különösen híresek. Eközben viszont elhanyagolta az emberi kapcsolatait. Felesége elhagyta, lánya teljesen elidegenedett tőle, miután Earl elfedkezett az esküvőjéről. Egyedül unokája tart ki mellette. Earl csődbe megy, és miután családja nem látja szívesen, nagyon úgy tűnik, nincs kiút a bajból, szó szerint nem maradt semmije a teherautóján kívül. Ám ekkor megkörnyékezi az egyik mexikói kartell, azt akarják, legyen a drogfutáruk. Az öreg némi vívódás után belemegy. Azzal álltatja magát, hogy csak egyszeri alkalom – de persze nem tud ellenállni a könnyű kereset csábításának.

Hamar kiderül, hogy ő az ideális drogcsempész.

A kora miatt eleve senki sem gyanakszik rá, ehhez járul még az, hogy büntetlen előéletű háborús veterán, sőt, mint egy-egy jelenetből kiderül, az is erősen mellette szól, hogy fehér amerikai férfi.

Az egyik jelenetben például az őt kísérő két mexikóit meglehetősen erőszakosan számon kéri a rend őre, hogy mit keresnek a környéken. Amikor Earl közli, hogy neki dolgoznak, néhány perc alatt sikerül elsimítania a konfliktust.

Az öreg azon kapja magát, hogy amint elkezd pénzt keresni, szépen az élete is helyrebillen. Új autót vesz a régi roncshalmaz helyett. Megmenti a házát és a kertészetét, pénzt ad a háborús veteránok leégett törzshelyének felújítására, fizeti az unokája egyetemi tanulmányait és az esküvőjét. Próbál helyrehozni mindent. Bár volt felesége (Dianne Wiest) megjegyzi az egyik jelenetben: "Nem kell meggazdagodnod csak azért, hogy visszafogadjunk" – valójában pont az ellenkezőjét látjuk. Talán azért, mert Earl csak a pénzzel képes gondoskodni másokról, ezzel tudja kifejezni a törődését, de tény, hogy minél jobban fut a szekér, annál közelebb kerül a szeretteihez.

Ám ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, általában nem is az. Hamarosan konfliktusba kerül a kartellel. A főnököt megölik, az új góré pedig nehezen tűri, hogy Earl nem hajlandó fegyelmezetten követni az utasításokat, hanem a saját szabályai szerint akar dolgozni. Ahelyett, hogy egyenesen leszállítaná az árut, kerülőket tesz, ha kedve úgy tartja, megáll kurvázni. A drogügyekkel foglalkozó hatóság, a DEA is a sarkában liheg. Amikor Earl az egyik „üzleti út” közben megtudja, hogy volt felesége, Mary halálos beteg, és csak napjai vannak hátra, választania kell, hogy a családja mellett lesz, vagy cserbenhagyja őket – mint oly sokszor –, és a feladatra koncentrál, nehogy még jobban magára haragítsa a kartellt.

Végül a szívére hallgat, és utolsó napjaiban ápolja Maryt. Ezzel sikerült megtörnie a jeget: lánya, aki addig egy helyiségben sem szívesen tartózkodott vele, meghívja magukhoz hálaadásra. Az öröm azonban rövid: a gengszterek megverik és halálosan megfenyegetik, a DEA-ügynökök pedig megtalálják és letartóztatják. A férfi a bíróság előtt minden ellene felhozott vádpontban bűnösnek vallja magát. Egyetlen vigasza lehet, hogy a hallgatóság soraiban ott ül a családja, akik ezek után is biztosítják, hogy mellette állnak.

A filmnek ez az egyetlen igazán nehezen hihető pontja: Earl lánya, aki addig szinte hallani sem akart róla, és épp csak kezdett megenyhülni iránta, minden további nélkül lenyeli, hogy apuka drogcsempész lett? Mekkora ennek a valószínűsége?

Maga a film megtörtént esetet dolgoz fel. Leonard Sharp, az 1924-ben született, második világháborús veterán és díszkertész (állítólag még a Fehér Házba is meghívták virágot ültetni) minden idők legidősebb és legsikeresebb drogcsempésze volt, aki valaha a mexikói kartelleknek dolgozott. 2011-ben tartóztatták le, tehát „csupán” 87 éves volt, nem 90, mint a filmbeli alteregója. Három év börtönre ítélték, 2014-ben kezdte meg a büntetését. 2015-ben megromlott egészségére való tekintettel kiengedték. 2016 decemberében halt meg, 92 évesen.

Eastwood remekül hozza az öregurat, aki kellően tökös, de mégsem egy kivénhedt, üres macsó, aki már leszámolt az illúziókkal, és teszi, amit adott szituációban helyesnek vél. Megjárta a háborút, ezért különösebben nem fél a mexikói gengszterektől, még akkor sem, amikor indokolt lenne. Külön tetszik a filmben, hogy a kartell emberei mennyire emberiek. Nem tök egyforma, lelketlen gyilkoló gépek, ahogy azt a hasonló filmekben megszokhattuk. Vannak köztük kifejezetten szerethető alakok, Earl össze is barátkozik néhányukkal. A nyakába varrt, erőszakos kisfőnöknek pedig csupa jóságból javasolja, hogy szálljon ki a drogbizniszből, mert úgy látja, nem neki való.

Akik számomra kicsi egydimenziósak lettek, azok a DEA emberei. Lawrence Fishburrnek annyi jut, hogy utasításokat osztogat, és gondterhelten néz, őt a képességei ennél lényegesen összetettebb szerepekre predesztinálják. Bradley Cooper alakítja a Sharpot letartóztató Jeff Moore-ról mintázott DEA ügynököt, akinek úgy próbálnak némi mélységet adni, hogy az egyik jelenetben kiderül, elfeledkezett a házassági évfordulójáról – de túl sok mindent ez nem ad hozzá a karakteréhez, nincs kibontva a magánéleti konfliktus.

Kiemelném Dianne Wiest alakítását, aki a volt feleséget, Maryt egy cuki néniként mutatja be.

Az idős nők a hollywoodi filmekben többnyire vagy kiöregedett végzet asszonyai, vagy mindenkinek beszóló humorzsákok. Olyan jó végre egy egyszerű, hétköznapi idős asszonyt látni.

Egész más filmet is lehetett volna készíteni a sztoriból. Vígjátékot, amiben egy felvágott nyelvű öregúr hülyét csinál mindenkiből. Az alkotók azonban a nehezebb utat választották: megmutatták, hogy – kissé közhelyesen leegyszerűsítve – a drogcsempész is ember. Szerintem sikerült, még akkor is, ha A csempész nem tökéletes film – de létezik egyáltalán olyan?

Az alábbi videót Leo Sharp, a valódi Tata letartóztatásakor készítette a rendőrség:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk