KULT

Chris Evans mindent belead, de gyorsan elhasal a film a béna CGI-on és a gyengécske forgatókönyvön – Ghosted-kritika

2023-ban egy romantikus, akcióvígjátékot készíteni nagy bátorságra vall. Nem is sikerült a lécet megugrani az AppleTV+ legújabb dobásának sem.
B. M.; képek forrása: RottenTomatoes és YouTube - szmo.hu
2023. április 22.



Az AppleTV+ általában a minőséget képviseli a streaming világában. Látszik, hogy nem sajnálják a pénzt a tartalmaikra, átgondolják a stratégiájukat, és általánosságban elmondható, hogy figyelnek, mi kerül fel a kínálatukba. Legalábbis eddig így volt.

A Ghosted reméljük, csak egy véletlen mellényúlás,

mert ha ők is elindulnak a Netflix által kitaposott ösvényen: a közepes, felfújt költségvetésű, béna CGI-al ellátott blődségeket gyártani, akkor le is lehet mondani az előfizetést.

A történet rém egyszerű: Cole Turner (Chris Evans) egy farmer, aki a termelői piacon megismerkedik egy érdekes hölggyel, Sadievel (Ana de Armas), gyorsan egymásba gabalyodnak, majd egy együtt töltött csodálatos nap után Sadie ghostingolja Cole-t.

Akik nem hallották még ezt a kifejezést, a ghosting az a szituáció, amikor valakit szellemnek néznek, nem válaszolnak az üzeneteire, nem foglalkoznak vele, teljesen ignorálják.

Cole úgy dönt, meglepi Sadie-t, és jön a nagy csavar: szerintem SPOILER, de az előzetesben és minden marketinganyagban elkotyogják: Saide titkosügynök egy szuper veszélyes küldetésen, és főhősünk besétált az akció kellős közepébe. Többet nem szeretnék elárulni, de Cole és Sadie nemzetközi kalandjai végigsodorják őket Londontól Pakisztánon át egészen egy egzotikus lakatlan szigetig.

Mi a baj a filmmel? Gagyi.

A legeslegnagyobb problémám az egésszel, hogy nem csak érzésre olyan, mint a 2010-es Kéjjel-nappal, Tom Cruise-zal és Cameron Diazzal, de kinézetre is nagyon hasonló. Annyi kivétellel, hogy a Ghostedben minden akciót követhetetlenül vágtak meg, vagy 100% CGI. Több nagyszabású akciójelenet is van a filmben, és hiába van mindegyikben valami kis ötlet, vagy apró pozitívum, egyszerűen leesnek a vizuális effektek a tévé képernyőjéről. Még streaming-szinten is béna, amit látunk.

A másik hatalmas probléma pedig a két színész közötti kémia hiánya.

Amikor vitatkoznak egymással, a film egyik „nagy poénja”, hogy a körülöttük lévő karakterek sorra mondják nekik, hogy olyan erős a szexuális feszültség köztük, hogy menjenek szobára. A hiba csupán annyi, hogy egyáltalán nincs közöttük semmilyen szikra. Pedig Chris Evans ugyanolyan imádnivaló, mint mindig, Ana de Armas pedig még sose volt szebb, de előbb elhiszem, hogy Armas szuperkém, minthogy ők ketten egy pár. Annyira nem működnek, hogy valami díj járna ezért a szereplőválogatóknak.

Miután az akció gyenge, a romantika béna, vajon a komédia része rendben van? Nem. Nagyon szomorú a válasz, de maximum gyenge mosolyokat kényszerít ki a nézőkből, esetleg egy-egy kósza kacajt. Jót mosolyogtam a vendégszereplőkön, találkozunk orosz Tim Blake Nelsonnal, francia Adrien Brodyval, vagy az élőszereplős Aladdin Jafarjával, Marwan Kenzarival egy jópofa szerepben.

A színészek kihozzák az alapanyagból, amit tudnak, de egyértelműen a vár és a fekália hasonlata jutott eszembe róla.

Van még egy jó pár nagy név, akikkel találkozunk, de mivel ennyi humor van az egész filmben összesen, ezért nem lövöm le, kik azok. Az egy rövid etapban sorban feltűnő cameókat még humorosnak is nevezném talán, de csak a színészek miatt, ez nem az íróknak, vagy a rendezésnek köszönhető.

Pedig nem akárkik vannak írói kreditként megnevezve: a Deadpool 1-2 és a legújabb Pókember-filmek írói fogtak össze, és négyen hozták el nekünk ezt a semmilyen Titanic-koktélt (jég vízzel…). Rhett Reese, Paul Wernick, Chis McKenna és Erik Sommers ennél sokkal jobb írók, nem értem, mi történhetett. Az egész egy áttetsző, szagtalan, íztelen folyadék, ami mintha átfolyna a nézőn, és már el is felejtünk.

Még a rendezőt se lehet igazán hibáztatni, Dexter Fletcher jó rendezőnek minősíthető.

Ő fejezte be a 2018-as Bohém rapszódiát, amit otthagyott Bryan Singer a #metoo botránya környékén, neki köszönhetjük az alapvetően szórakoztató Rocketmant, vagy az Eddie a sast is, és ha minden jól megy, ő fogja rendezni a már Guy Ritchie nélkül készülő Sherlock Holmes 3-at. Nos, nem a Ghosteddel fogja reklámozni magát. A színészeket rosszul vezetik, a történet gyenge, és szinte mindenben kudarcot vall a film, amit célként kitűzött maga elé.

A film nem nagyszabású minőségi szórakoztatás, nem ezért fogunk előfizetni az AppleTV+-ra, az biztos. Még délutáni limonádénak is túl hosszú egy vasárnapi ebéd után, mert hangos, és mindenki kiabál benne. A legjobb jelző, ami eszembe jut a Ghostedre, hogy valamennyire látványos, a fényképezés általában ügyes, az operatőrre nem lehet panasz, ő megtett mindent, amit tudott, hogy nézhető legyen ez az összevisszaság. Nem is egyértelműen a Kéjjel-nappalhoz hasonlítanám, mert az ehhez képest remekmű, hanem a netflixes Különösen veszélyes bűnözők lehet a legjobb példa. Egy nagyszabású semmi, amiben Ryan Reynolds a legjobb, az unalomig ismételt nagyszájú hülyegyerek szerepében, akit már mindenki megunt. A Ghosted ugyanez a kategória,

látványos, de sok a CGI, vicces próbál lenni, de inkább kellemetlen, vannak jó pillanatai, de azonnal feledteti azokat blődségekkel.

Nem tudom sajnos senkinek jó szívvel ajánlani, talán csak azoknak, akik odáig vannak Chris Evansért, esetleg Ana de Armasért. Ők jól fognak szórakozni, mert látják a kedvenceiket, de akik filmet is szeretnének nézni, azok kerüljék az AppleTV+ legújabb nézőcsalogatóját.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk