KULT

„Nem egybites a lemez, de így reprezentál hűen engem” – Premieren CéAnne új albuma

„A Heading Home dalai néhány kivétellel egy évemet ölelik fel, amikor kiléptem egy hosszú kapcsolatból, és a harmincas éveimben először kezdtem el hosszú idő után egyedül élni” – mondja az énekesnő.


Megjelent CéAnne Heading Home című nagylemeze, ami első hallgatásra egy kedves r’n’b-neosoul anyagnak tűnik – ami persze igaz is, de messze túlmutat önmagán és a fülbemászó dalokon. A korong egy mély és komplex lenyomata dalszerző-énekesnő elmúlt évének, amikor elkezdett komolyabban az önismeret kérdésével foglalkozni. Interjú.

– Az új albumodon milyen személyes élmények és történetek kaptak helyet? Volt-e olyan esemény az életedben, amely különösen inspirálta a dalok megírását?

– A Heading Home dalai néhány kivétellel egy évemet ölelik fel – kiléptem egy hosszú kapcsolatból, a harmincas éveimben először kezdtem el hosszú idő után egyedül élni – ez mind ahhoz vezetett, hogy azt válasszam, változtatok és elkezdem jobban, mélyebben megismerni magam. Ez picit bagatellnek hangozhat leírva, de szerintem nagyon sokan vannak abban a cipőben, hogy csak úgy történik velük az életük, valódi döntéseket pedig nem hoznak, mert fogalmuk sincs, mit szeretnének és mit nem. Én ezen szerettem volna változtatni, és az ehhez vezető útnak, kapcsolódásoknak, belső vívódásoknak egyes lépcsőfokainak a lenyomata ez a lemez.

– Korábbi munkáidban gyakran foglalkozol érzelmi mélységekkel és introspektív témákkal. Mennyiben változott az új albumod szövegvilága, és milyen új irányokat fedezhetnek fel a hallgatók?

– Régebben kevésbé mertem személyes témákhoz nyúlni, mert nem gondoltam, hogy érdekes lehet másoknak az én konkrét megélésem, viszont mivel engem is a személyes történetekkel lehet megfogni, ezért fordítottam ezen a gondolkodáson.

Nem mindig direktek a szövegek, de akadt olyan – például a Fooling Me – ahol konkrétan szituációkban elhangzott mondatokat emeltem ki, és tettem dalszöveggé. Nyilván ezek nagy részét én tudom csak pontosan, de azt hiszem, nem is ez a lényeg, viszont ettől lesz íze, ettől lesz életszerű.

Sok dalban belső vívódások gondolatait írtam le, amiket nem feltétlen mondtam ki sokáig hangosan, majd leírva új értelmet nyertek. A Running és a Maybe ilyen dalok: a bennük felvetett kérdések és állítások megíráskor validnak tűntek, ma visszaolvasva pedig egyértelmű bennük a mintázat és a tagadás. Akkor itt tartottam. Hiszem, hogy a dalok pillanataink lenyomatai, így semmit nem változtattam meg utólag.

A teljes új lemez:

A többi felületen itt érhető el.

– Hogyan építetted be a különböző zenei stílusokat az új albumodba? Milyen műfajokkal kísérleteztél, és milyen hatásokat érezhetünk majd az új dalokon?

– Alapjáraton reggae-ből indultam, a Ladánybene 27 táboraiban nőttem fel és még az első szóló dalom (Find Da One) is erősen reggae lüktetésű volt. Ennek kicsit ellene akartam menni – nem azért, mert nem már szeretem a reggae-t, de több vagyok egy műfajnál. Ez picit megnehezíti a befogadó dolgát, nem egybites a lemez szerintem, de így reprezentál hűen engem. Az elmúlt években elég sok kortárs neo-soul és r’n’b jellegű zenét is hallgattam - mégsem érzem azt, hogy ez egy r’n’b lemez lenne egyértelműen mondjuk, elég sok és sokféle dolog található rajta, mégis érzek benne egységet.

– Az alkotói folyamat során milyen kreatív kihívásokkal szembesültél? Volt olyan dal, amely különösen nagy kihívást jelentett a számodra, és ha igen, miért?

– Nem vagyok egy képzett gitáros, sok demót hangonként játszottam fel, mert hallottam valamit odabent és szerettem volna Petinek, a produceremnek úgy megmutatni, ahogy én azt elképzeltem. Például a Better basszusgitártémát így írtam, vagy a riffet a Maybe-ben.

Sokszor nem is tudom, mi a neve annak, amit játszom, csak rakosgatom a kezem, és lejegyzem, ami tetszik. Elsősorban a dal „dramaturgiája” érdekel, hogy mit szeretnék közölni, és azt hogyan tudom zeneileg támogatni.

A Fooling Me például sokáig csak egy odamondós, flegma dal volt és azt éreztem, kell bele valami, amitől azt is fogom érezni, hogy miközben dühös vagyok, azért sok ebben a szomorúság is – ezt a kettősséget a zongora tette helyre. Ádám Petivel együtt hangszereltük a dalokat, akinek nem győzök elég hálás lenni a hozzátett tudásáért és türelméért. Ezt az anyagot tulajdonképpen ketten hoztuk össze.

– Mennyire fontos számodra a vizuális megjelenés és az album borítójának dizájnja? Hogyan kapcsolódik a vizuális koncepció a zenédhez, és milyen üzenetet közvetít a rajongók felé?

– A lemezborító első ránézésre egyszerű: egy kanapén ül egy lány, de azon kívül, letisztult. Szerettem volna valami pluszt, ami reprezentálja ezt a belső utazást, amit az album jelent. A lemez címe Heading Home – nincs benne szándékosan megérkezés – az önismereti munka sem fejeződik be az első ráébredésnél. Egy olyan szituációt szerettem volna vizuálisan megjeleníteni, amikor beköltözöl egy lakásba, és semmid nincs még, csak egy kanapé és egy kép a falon. A képet egyébként Bálint Bianka Bianicon grafikus és tetoválóművész tervezte, és egy kulcslyukat ábrázol, amin kinézve csupa vágyott dolog van – már csak a kulcs kell hozzá.

Folytatásos klipeket is terveztem, az első, a Free már látható: ebben elindulok egy találkozóra, éppenséggel magammal. A második klipben találkozhatunk az elsőben megismert karakterrel és így tovább.

– Az új albumodon vannak-e olyan kollaborációk, amik különösen fontosak számodra? Milyen volt az együttműködés ezekkel a művészekkel, és hogyan gazdagították az album zenei világát?

– Az önismereti munkám egyik része volt, hogy elkezdjem elhinni, nem kell mindig mindent egyedül csinálnom. Ezzel amúgy még van dolgom, de azt hiszem, a közreműködő zenészek sora azt jelzi, talán jó úton járok. Énekes kollab ugyan nincs a lemezen, de rengeteg zenész adott hozzá, hogy a dalok így tudjanak megszólalni: imádtam a vonósfelvételeket például Simkó-Várnagy Mihállyal és Farkas Izsákkal.

Annak is örülök, hogy vannak már-már állandó alkotótársaim, mint Hiegl Geri gitáros vagy Kaj Betti és Paku Patri, akik minden egyes dalban vállalták a vokált, Mihalik Ábel is gitározik az egyik dalban, Gátos Bálint basszusgitározik, akit a Stinky Bugsban ismertem meg, Iván is közreműködik az egyik dalban, valamit olyan dobosokat sikerült megcsípnem, mint Jancsovics Máté „Hybrid Drummer” vagy Tiszai Vivi, és nem is soroltam fel mindenkit.

– Miként látod az új albumod helyét a zenei karrieredben? Mennyiben tükrözi ez az album a művészi fejlődésedet és a jelenlegi zenei irányvonaladat?

– Nagyon fontos lépés nekem, hogy végre csináltam egy nagylemezt, amit elejétől a végéig én írtam, engem tükröz – és habár sokszor érzem azt, hogy már kicsit „túl vagyok rajta”, hiszen másban vagyok már, mint a dalok megírásakor – ezek mégis fontos pillanatok. Szerintem zeneileg is léptem egy nagyot, sokat „mertem”, és már kezdenek kirajzolódni az irányok, amerre szívesen mennék a jövőben.

– A dalszövegeid mindig mélyek és átgondoltak. Hogyan zajlik nálad a dalszövegírás folyamata? Vannak-e különleges rituáléid vagy módszereid, amelyek segítenek inspirációt nyerni és megírni a dalaidat?

– Visszahallgatva kicsit vicces, hogy sokszor gondoltam konkrét személyekre, miközben a gondolataimat fogalmaztam, de kis távolságot tartva már úgy is értelmezhető – és én így is értelmezem – hogy magamhoz beszéltem végig. Nálam alapvetően a dalszöveg néhány kivétellel mindig előbb, vagy egyszerre születik a zenével, mert fontos nekem, hogy tudjam, mit szeretnék elmondani. Sokszor születnek meg bennem mondatok kimondott vagy épp nem kimondott gondolatokból, ezeket jegyzetelem a telefonomban, de a Heading Home szövegeinek nagy részén azért nem ültem hónapokig, hanem leültem gitárral a kezemben és leírtam őket, legfeljebb később finomodtak kicsit.

– Milyen terveid vannak az elkövetkezendő hónapokra?

– Fú, mindenképp pihenek egy kicsit, mert azért óriási meló volt ez, és muszáj picit távolodnom tőle. Most kezdek kicsit visszaérkezni, de volt nem is olyan rég egy periódus, amikor mindent eléggé sötéten láttam a lemez körül: nem jók a dalok, nem fog érdekelni senkit és hasonlók.

A tények a következők: teljes állásban dolgozom, mellette zenekarozom, nincs menedzsmentem, dalokat írok és próbálok közben fejlődni, meg nem elfelejteni élni. Iszonyú meló ez néha, és ez is volt az egyik oka, hogy ezt a lemezt ennyi ideig csináltuk. Sokszor éreztem magányt közben és rengetegszer megkérdőjeleztem magam...

De mindezek jelzések, hogy kivel kell még foglalkoznom, és az egyik nagyon fontos dolog, amit útközben megtanultam az az, hogy legyek kedvesebb és türelmesebb magammal. Úgyhogy ezt fogom tenni. A kérdésre konkrétan válaszolva: nagyon szeretnék egy éven belül legalább egy mini zenekart összerakni, és játszani a dalokat élőben. Heteken belül jön még a folytatásos történet utolsó két darabja klip formájában, és tervezek egy bakelites megjelenést is. Lesz néhány akusztik a nyáron a Hősök és Stinky Bugs koncertek mellett, egy a Római-parton június 21-én, és 27-én az Erzsébetligeti Színházban, de júliusban a Reggae Campre is visszatérek hosszú idő után.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk