Carson Coma: „Csak a munkában komolyodtunk, egymás között sokkal jobban elengedjük már magunkat”
Kevés fiatal együttes népszerűsége ível fel olyan gyors tempóban, mint a Carson Comáé: első koncertjük alig két éve volt, tavaly viszont már az Akvárium teltházas kistermében ünnepelték a születésnapjukat, idén pedig szinte az összes nagy fesztiválon felléptek volna, ha a járvány nem szól közbe. Mindemellett Fonogram-díjasok lettek az Év Felfedezettje kategóriában.
Lesz, Ami Lesz című második lemezük a napokban jelent meg, ennek apropóján ültünk le beszélgetni Fekete Giorgióval (gitár, ének), Héra Barnabással (dob, ének) és Jónás Attilával (basszusgitár).
– Hogyan élitek meg, hogy ennyire fiatalon máris szinte mindenhol teltház előtt játszotok, a fanatikus rajongótábor mellett pedig komoly menedzsmentetek és lemezkiadótok is van?
Giorgio: Az elején mi is csak haverokként, önmagunk szórakoztatására kezdtünk el együtt zenélni, mint sokan mások. Elég király, hogy ehhez képest ilyen hamar kiderült, hogy ennyi embert érdekel még rajtunk kívül, amit csinálunk. Ez egy nagyon szerencsés hozadéka az egésznek.
Attila: Arra egyikünk sem számított, hogy olyan szintre jut a dolog, amikor már egy egész csapat dolgozik a zenekar mögött, kvázi a hátországunkként. De mindannyian nagyon jó fejek, rengeteget segítenek nekünk.
Barni: Rengeteg fiatal zenekar kezdi hasonló lelkesedéssel és tesz fel mindent egy lapra, de mi különösen szerencsések vagyunk, amiért már az elején csupa pozitív visszajelzésben lehetett részünk – vegyük akár a teltházas koncerteket, vagy éppen azt, hogy te most itt ülsz és interjút készítesz velünk. Ezek mind megerősítenek abban, hogy jó úton járunk.
– Mikor éreztétek először, hogy ez tényleg ilyen nagyon szólhat?
Attila: Szerintem már az első koncertünkön (a Kikeltető tehetségkutatón a Dürer Kertben – a szerk.), amikor felmentünk a színpadra és láttuk, milyen elképesztő hangulat van a nézőtéren és mennyire imádják, amit csinálunk.
Giorgio: Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de azok gyakorlatilag mind a barátaink voltak… (nevet)
Barni: Én inkább azt mondanám, hogy az első koncert végén.
Akkor már éreztem, hogy valóban érdemes volt azt a rengeteg energiát beletenni, aminek köszönhetően összeállt a produkció. Ezután is több mérföldkő volt még, például a teltházas első születésnapunk az Akváriumban, vagy amikor a Parkban a 30Y előtt játszhattunk.
Giorgio: Persze most sem mondhatjuk azt, hogy „megérkeztünk” és már benne vagyunk a tutiban, ez inkább egy reményeink szerint nagyon hosszú út első állomása.
– A hozzáállásotok változott a népszerűség hatására?
Attila: Sokat tágult a látókörünk azzal kapcsolatban, pusztán a zene szeretetén kívül mennyi minden szükséges még ahhoz, hogy hosszú távon is ezzel tudjunk foglalkozni.
Giorgio: Csomó fontos dolgot tanulunk más zenészektől és szakmabeliektől, a legutóbbi klipforgatásunk is nagyon érdekes tapasztalatokat adott.
A hozzáállásunk is komolyodott, de nem feltétlenül amiatt, mert többeket érdekel a zenénk, egyszerűen csak nem vagyunk már 17 évesek.
Barni: Azt tegyük hozzá, hogy csak a munkában komolyodtunk, az egymáshoz való hozzáállásunk olyan, mintha folyamatosan csúsznánk le egy lejtőn… (nevet) Sokkal jobban elengedjük már magunkat és felszabadultabbak vagyunk, mint az első együtt töltött próbák idején.
– A kiadótok mennyire erőskezű? Ők szabják meg a zenekari stratégiát, vagy rátok hagyják, hogyan és milyen tempóban haladtok?
Barni: Egyáltalán nem arról van szó, hogy egy szigorú, öltönyös csapat pontról pontról kitalálja, majd közli velünk a frankót. Az alapvető irányt mi szabjuk meg azzal kapcsolatban, hogyan jussunk el A-ból B-be, ezért leginkább Giorgio felel.
Elég szar lenne, ha egy olyan menedzsment állna mögöttünk, aki meg se kérdez minket a stratégiáról, csak hagyja, hogy zenéljünk és ennyi. Nyilván nekik is vannak tök jó ötleteik, de a saját elképzeléseinket is maximálisan támogatják és segítenek a megvalósításban. Nem diktálják a tempót, számunkra ez a legfontosabb.
Giorgio: A dupla A38-as koncertünkre készülve például Barni kitalálta, hogy legyen a színpadon két zsiráf. Szóltunk is róla a kiadónak, akik azt mondták, tök jó ötlet, viszont logisztikailag nem lehet megoldani, mivel túl alacsony a mennyezet a hajón, ezért nem férnek be. Úgyhogy végül szamarak lesznek.
– Azzal mennyire vagytok rendben, hogy a rajongóitok nagy része a saját generációtokból kerül ki? Megfelel így, vagy hosszabb távon célotok nyitni idősebbek felé is?
