KULT

ByeAlex bicskanyitogató ámokfutásával zárult az X-Faktor mentorházas köre

Döntéseit valószínűleg csak ő érti, és ez úgy tűnik, elég is.


A szombati X-Faktorban a mentorházas forduló második része zajlott le, amiben Gáspár Laci és ByeAlex választotta ki a döntős csapatokat és a női előadókat. Ezt az epizódot tényleg csak azok bírták ki, akiknek kötélidegei vannak.

"Alex, ha most nem lány nyer, az azt jelenti, hogy valamit nagyon elrontottál" - biztatta Gáspár Laci mentortársát, utalva az erős női felhozatalra.

"
Én nem rontok el semmit, ha elrontok valamit az is jó

- zárta le a vitát szerény alázattal ByeAlex.

Nem akarok szpojlerezni, de mondatait a következő hetekben még lesz alkalma bizonyítani.

Alex azt is elárulta: fontos számára, hogy aki a színpadon van, az érzelmileg megfogja és legyen az előadásában valami fűszer. Épp emiatt ebben az évben egy kicsit olyan érzése van a nézőnek, mintha mindenki továbbjuthatna, aki fura és mindenki unalmas lenne, aki nem kopasz, nem hörög, vagy nem rappel napközis nevelőként.

Alex nagy szerencséje, hogy annak idején a Kedvesem című nóta szavazói nem így gondolkodtak és emiatt most a zsűriben ülhet…

Egy kicsit mintha elfelejtette volna a csapat egy része, hogy léteznek a földön George Michaelek és Norah Jonesok, akiben tulajdonképpen semmi „speciális” és extrém nincs, csak annyi, hogy elképesztően jók.

Mindezeken túl mintha háttérbe szorult volna az, hogy a mentorok nemcsak a saját ízlésük alapján kellene, hogy válasszanak, hanem szerencsésebb lenne,

ha istenségek helyett egyfajta közös képviselőként tekintenének önmagukra és megpróbálnak a piac és a nézők igényeit kielégíteni döntéseikkel. Mindezt nem feltétlenül udvariasságból, hanem azért, hogy az énekes, akit végül kiválasztanak, később meghívásokat is kapjon néhány fellépésre, és ne tűnjön el a süllyesztőben.

Na de kit érdekel az okoskodás, ha egyébként műsor is volt, amiben a lányok virágot kaptak Alextől, majd kiálltak a gyepre.

Serena Rigacci kezdte a bulit egy Nirvana-dallal, amit akár másik hangnembe is lehetett volna tenni, akkor nem lett volna mély neki, és nem énekelte volna a mélyeket hamisan. A mentorok szerint tökéletes volt, de Alexből nem váltok ki semmit a produkció.

Gáspár Laci bölcsen hozzátette: ne csak azt nézd, hogy rád hatott-e, hanem azt is, hogy másokra hatott-e...

Hát bezony…

Lengyel Anna volt a második, aki valamiért közölte a zsűrivel, hogy ő nem egy nagy énekes.

Gáspár Laci végül azt mondta, hogy nem számára semmit sem tud közvetíteni a lány, Radics Gigi pedig azt tette hozzá, hogy nem tud arra figyelni, hogy milyen szép a szeme, hogy ha ennyire nem énekel jól.

Kérdezném, hogy miért érdekes a szeme, de hagyjuk most ezt, voltak a műsorban jóval nagyobb kérdések is.

Tóth Bettina, a metálosan hörgő lány folytatta a sort, aki ezúttal rappelt. A zsűri egyöntetűen imádta, habár Radics Gigi még a múltkor rettenetesen félt tőle, úgyhogy rosszindulatú nézőkben felmerülhetett, hogy a zsűritársak talán azért szeretnék, hogy bekerüljön a csapatba, mert úgy eggyel több kieső lenne a lányok között.

Később kiderült: effajta taktikára semmi szükség, Alex magától is elrontja a választást, sőt, egy pár jól átgondolt húzással visszamenőleg is tönkreteszi az X-Faktor szépen felépített brandjét és kicsit lúzert csinál még a korábbi győztesekből is.

Oláh Szandra Klarissza egy Tóth Gabi számot választott. A 14 éves lány korához képest hatalmas tehetség, de ugyanebből adódóan még elég vékony, kidolgozatlan hangja van. A legjobban akkor járna, ha pár évig még otthon énekelne, így még több hangszínnel és magabiztosabb előadással válhatna profi énekessé. Alexnek a küzdeni akarása tetszett.

Izsó Boglárka sem éppen egy matuzsálem a 16 évével, és ő sem volt rossz, de később még jobb lehet. Egymillió oka van, miért fölösleges tinédzsereket szerepeltetni, és azok közül csak az egyik, hogy ilyenkor még nincsenek a csúcson hangilag.

Erdős Viola rappelt a folytatásban, egész előadása kínos volt és zeneileg értékelhetetlen, énekversenyen pedig aztán végképp indokolatlan.

"
Nem is érti, hogy mit kellene csinálni nem is érti, hogy miért gyenge, mert annyira tehetségtelen a zenéhez

- mondta Gáspár Laci és sajnos igaza volt.

Az embernek az volt az érzése, hogy nagyjából azért jutott el idáig ez a szegény, megtévesztett lány, mert Alexnek tetszenek az extrém külsejű csajok. Ez azért nagy felelősség, mert egy rossz produkciót továbbjuttatni személyes okok miatt nagyjából arra jó, hogy a közönség jól megutálja az eltévedt versenyzőt.

Az új szabályok szerint Alex két lányt választhatott, és kettőt kellett hazaküldenie. A maradék két versenyző sorsáról a mentortársak döntenek.

Az élő show-ba lányok közül végül a hörgős rapper Tóth Bettina és a rossz rapper Erdős Viola és ráadásként Serena Rigacci jutott be.

Alexszel kapcsolatban annyit azért hozzá kell tenni, hogy valószínűleg nem a rossz szándék vezérli a döntéseiben, hanem egyszerűen zeneileg képzetlen és felkészületlen, valamint elképzelhetetlennek tartja, hogy ami nem fura, az mitől lehetne jó. Sajnos az sem jut eszébe, hogy nem elsősorban saját magának választ, hanem a közönségnek, és oké, hogy neki az extrém dolgok tetszenek, de alázatosabb is lehetne, és gondolhatna, mondjuk a nézőkre is.

Mindez viszont sajnos elképesztően nagy hibája lett a műsornak, amibe mindenféleképpen kell egy kérlelhetetlen és profi mentor, de nem ő. Szerencsésebb lenne helyette olyasvalaki, aki azért szigorú, mert jól ismeri a műfajokat, de emellett elég nyitott arra, hogy mindenben meglássa a lehetőséget, nem pedig bezár, ha valami a személyes ízlésének nem felel meg.

ByeAlex tiszteletre méltó azért, hogy valahanyadik lett az eurovíziós dalversenyen, és azért, mert nyitott a furcsaságokra, de sajnos mentorként szerintem hatalmasat bukott tegnap azzal, hogy kiderült: a zene egyáltalán nem képes hatni rá, így a külsőségek alapján dönt. Mindez azért borzalmasan ciki, mert nem hallja meg a kiváló zenei teljesítményeket, és huszadrangú szempontok alapján köti az ebet a karóhoz.

A műsor második felében Gáspár Laci döntött arról, hogy melyik csapattal szeretne együtt dolgozni a jövőben.

Elsőként a London Kids lépett színpadra, és a produkcióban az énekes sajnos olyanokat vállalt, amihez a hangja még nagyon kevés.

Ricco és Claudia folytatta a sort egy eleve nagyon nehéz Christina Aguilera-dallal. Elképesztőek, profik, beleköthetetlenek voltak és még a televízión keresztül is óriási hatása volt az előadásnak. ByeAlex a duóban férfi mellett a lányt egyszerűen indokolatlannak tartotta, ami azért elképesztő hülyeség, mert az előadásaik legkatartikusabb pillanata mindig az, amikor kiválóan kidolgozott szólamokat énekelt együtt(!) a két versenyző.

Szerencse, hogy nem ő kapta az együtteseket, mert simán képes lett volna kikukázni ezt a zseniális párost, csak azért, mert nincs sárkánygyík tetoválva homlokukra vagy nem pörögnek a kisujjukon a ballada éneklése közben.

Harmadikként a Flórián Kvintett következett, ahol a főszereplő kiválóan, ám egy kicsit modorosan énekelt, ami egyébként nem volt zavaró, mert egyrészt nem ment a produkció rovására, másrészt műfaji sajátosság a stílusban. Kiváló ötlet ez az a mai pop-számok effajta átdolgozása, nálam biztosan továbbmentek volna, hiszen a folytatásban is életképes lehet a produkció.

A Radio Mobster egy ezer éves Nancy Sinatra-dalt hozott, ami jópofa választás volt és végül is sikerült is a saját stílusuknak megfelelően átadni. Nem volt a színpadon csak két gitár és egy cajón, mégis egyben volt a zenekar. Nem volt az embernek hiányérzete a hangszerelésben, magabiztos volt az előadás, és nem voltak benne zavaró hangok sem. A csapat teljesen alkalmasnak tűnt az X-Faktor színpadára a későbbiekben is.

Az M&M sem okozott csalódást, mert kiváló, zseniális ötlet a gospelt egy kicsit unplugged módon színpadra vinni. A nevük rettenetes, azt már a mentorház előtt cserélni kellett volna, de a lényeg rendben van, mert a műsoruk alatt fantasztikus szólamok kerültek elő, és az egész nagyon élvezhető előadás volt. A minden kétséget kizáróan színpadra való csapat, a mai zenei piacon egyébként hiánypótló is, és könnyen elképzelhető millióféle rendezvényen az effajta igényes és hatásos, de jól emészthető, de a többitől mégis különböző együttes. Nálam csont nélkül mentek volna a tovább a becsúszott hamis hangok ellenére.

Jó pofán indult a Catchy Workshop előadása, akiktől Puskás Peti egy kicsit többet várt, és a többiek sem lettek éppen meggyőzve.

Utánuk megszületett a döntés is, ami szerint Ricco és Claudia kérdés nélkül mentek tovább, és velük döntőzik a Radio Mobster is. A mentortársak csatájában végül a sötét oldal győzedelmeskedett, mert Radics Gigi nem tudta meg győzni két mentortársát arról, hogy a lényegesen jobb Flórián Kvintett csapat jusson tovább, így a London Kids versenyez majd harmadikként.

A jövő héten már élőben énekel majd az X-Faktor 12 kiválasztottja.

Ha sikerül elérnem a következő célom, akkor most búcsúzom, mert több Faktort nem írok tisztelettel, ennyi ideg ebben a korban már káros.

Thank you my friends!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk