KULT

Búcsú egy gyerekkori szerelemtől – Olivia Newton-John emlékére

A hétfőn elhunyt Olivia-Newton John különleges családból származott, neves felmenőkkel büszkélkedhetett. A Grease-t leszámítva színészként nem igazán tudott nagy sikert elérni, slágereit viszont a mai napig rendszeresen játsszák a rádiók.


10-12 éves lehettem, amikor először láttam a Grease című filmet Olivia Newton-Johnnal és John Travoltával, és természetesen azonnal rabul ejtett az ártatlan, szende leánykából dögös nővé változó Sandy.

Megszámlálni sem tudom, hányszor néztem újra a filmet, megvettem a hanglemezt – a mai napig megvan –, és nagyokat sóhajtoztam a Hoplessly Devoted To You alatt.

Van még egy meghatározó gyerekkori emlékem róla: a Banks of The Ohio elmaradhatatlan slágere volt az úttörőtáborok tábortűzi repertoárjának.

A magam részéről mindig is nyugtalanított ez a dal, elvégre mégis csak arról énekel, hogy kinyírta a szerelmét,

de akkoriban úgy tűnt, rajtam kívül senkit nem aggaszt a dolog, mindenki más szép, romantikus dalnak tartotta. (Akkoriban a Hey Joe-ról még hírből sem hallottam.)

Persze, azt nem tudhattam, hogy a dal egy réges-régi ballada, amit Olivia előtt is sokan elénekeltek, ezért azt sem értékeltem, milyen bátor dolog, hogy az énekesnő a világon elsőként nőként, női szemszögből énekelt a kedvese felhenteléséről.

Az ausztrál-brit Olivia Newton-John igazán impozáns felmenőkkel dicsekedhet. Anyai nagyapja az a német Max Born, aki Walter Bothe társaságában 1954-ben fizikai Nobel-díjat kapott a szubatomi részecskék viselkedésének statisztikai leírásáért.

Apja, Brinley Newton-John egyetemi tanár volt, aki kiváló némettudásának köszönhetően részt vehetett a német Engima kód megfejtésére létrehozott titkos projektben.

Nem mellesleg ő tartóztatta le a Németországból megszökött Rudolf Hesst.

Nővére, Rona Newton-John szintén színésznő volt, a magyar közönség leginkább a Benny Hill show egyik szőke bombázójaként ismerheti.

Egész kicsi volt még, amikor családja Angliából Ausztráliába költözött. Itt érte el kezdeti sikereit. 1963-ban figyeltek fel rá egy tehetségkutató műsorban. Első filmszerepét 1965-ben, a Funny Things Happen Down Under (Furcsa dolgok történnek Ausztráliában) című zenés gyerekfilmben kapta.

1966-ban tért vissza Angliába. Eredetileg fél éves tanulmányi útra ment volna, de végül 8 évig maradt Londonban, ahol elkészítette első kislemezét. Zenei karrierjét olyan barátok segítették, mint akkori szerelme, Bruce Welch, a Shadows gitárosa.

Neki köszönhetően az egész együttes és Cliff Richárd is támogatta a fiatal énekesnő útkeresését.

1971-ben jelent meg első nagylemeze, ezen hallható a már említett Banks of the Ohio is.

1973-ban a Let Me Be There című daláért Grammy-díjat kapott, 1974-ben pedig az Eurovíziós Dalfesztiválon Nagy-Britanniát képviselve negyedik helyezett lett a Long Live Love című dalával.

Ezzel azon kevés Eurovízió résztvevők közé tartozik, akik valóban ismertté tudtak válni. Ez volt az a fesztivál, amelyet az Abba nyert meg Waterloo című dalával, hogy aztán meghódítsa a világot.

A hetvenes években sokkal nagyobb sikereket ért el Amerikában, ezért 1975-ben Malibuba költözött. 1977-ben még a New York-i Metropolitan Operában is felléphetett. Ekkoriban főleg country jellegű dalokat énekelt. Sokan kritizálták is emiatt, de az amerikai és countryzenei gyökerekkel nem rendelkező, egész életében nagyvárosban élő Olivia négy év alatt mindent elért, amit a country műfajban lehet, több country zenei díjat is kapott.

Dolly Parton testvére, Stella Parton Ode to Olivia címen írt neki egy dalt, bocsánatkérésképpen a méltatlan támadásokért.

1977-ben aztán jött a Grease. Eredetileg nem neki szánták a szerepet, de a film producere találkozott Oliviával egy partin, és felismerte, hogy ő lenne a tökéletes Sandy. A színésznő eleinte nem akarta elvállalni, félt közel harminc évesen eljátszani egy tinilányt. Végül John Travolta győzte meg.

A Grease sikerét soha nem tudta megismételni a filmvásznon, pedig voltak nagyreményű próbálkozások. Az 1979-es Xanadu című musical-fantasy főszereplőjeként a legendás Gene Kellyvel játszhatott.

Bár a Xanadu dal óriási sláger lett, maga a film mérsékelt sikereket ért el.

1983-ban tett még egy utolsó kísérletet, hogy megmentse filmes pályafutását. John Travoltával azt remélték, kiaknázhatják a Grease népszerűségét egy újabb közös filmben. Ez volt a Két fél egy egész (Two of a Kind), egy krimielemekkel átszőtt fantasy-vígjáték.

A történet szerint Isten ismét vízözönnel akarja elárasztani a földet. A Travolta és Newton-John által játszott Zackre és Debbie-re vár, hogy bebizonyítsák, az emberiség mégsem olyan megátalkodott. Hiába erősítették a stábot olyan nagy nevek, mint Oliver Reed vagy Gene Hackman, a film megbukott.

Pályája csúcsát az 1981-es Physical album jelentette. A sztár teljes külső alakváltozáson ment át.

Rövid hajjal, az akkoriban védjegyévé vált fejpánttal, sportos ruhában tűnt fel, mint az aerobik mozgalom egyik megalapítója.

Magánéletét több válás és számos tragédia kísérte, és közel 30 éve küzdött a mellrákkal. Létrehozott egy alapítványt a gyermekkori rákok és a környezetszennyezés közötti kapcsolat vizsgálatára (mai nevén Children's Health Environmental Coalition, CHEC). 1992-ben, a műtétjét követő első éjszakán írta meg a kórházban Why Me Című dalát.

Élete egyik legismertebb tragédiája, amikor 2005-ben akkori élettársa, Patrick McDermott részt vett egy 24 órás, csoportos horgásztúrán, ahol örökké nyoma veszett. A hajóra egyértelműen felszállt, több utas beszélgetett is vele, de később senki sem látta leszállni.

Soha többé nem látták, a mai napig nem tudni, mi történt vele.

Olivia kétszer is járt Magyarországon akkori férjével 2010-ben, de sajnos egyik alkalommal sem koncertezni jött, hanem a mellrákkal kapcsolatos rendezvényeken vett részt.

Hosszasan lehetne sorolni az élete apró részleteit, díjait, de ezek mind megtalálhatóak az interneten. Ami nem található meg azok a személyes élmények, amik Olivia Newton-John nevéhez fűződnek.

Olyan ártatlan kisugárzása volt, ami egyedivé tette, nagyszerű hangja pedig kiemelte a tucat szőkeségek sorából.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk