KULT

Brutálisan véres az új Halloween-film, de kicsit már unjuk - Gyilkos Halloween kritika

David Gordon Green 2018-ban tisztelettel és humorral nyúlt John Carpenter 1978-as klasszikusához. Az idei Gyilkos Halloween ennek a filmnek a közvetlen folytatása, de 2021-ben nem úgy sikerült, ahogy a rendező szerette volna. Lássuk milyen lett a legújabb Myers-vérengzés.


1978-ban John Carpenter a horror műfajában létrehozott egy alzsánert, a slasher-t: egy olcsó, jumpscare-ekben gazdag változatot, amelyben a főszereplők nem a megszokott, az életükért menekülő áldozatok, hanem igazából a legyőzhetetlen természetfeletti erővel rendelkező gyilkos a főhős. Ő áll a reflektorfényben, a film történetében végig az ő tetteit követjük, amint sorra öli a szereplőket, akiket megismertünk - míg végül csak egy utolsó hősnő marad, aki megpróbálja őt legyőzni.

VIDEÓ: Az előzetes

Most mondhatnánk, hogy Michael Myers élő, hús-vér ember, de aki egy Halloween-filmet is látott a 12-ből, tudja, hogy

Michaelt nem lehet megölni. Leszúrják, lelövik, felgyújtják, nem számít. Ő maga a legyőzhetetlen elemi erő – a pusztítás.

Az eredeti Halloween ennek az alzsánernek az alapköveit tette le, minden kliséjével együtt. Majd ezután jöttek a klasszikus 80-as évekbeli horrorfilmek: A Rémálom az Elm utcában-sorozat, Péntek 13 a megszámlálhatatlan részeivel, vagy a 90-es években a Sikoly-széria. Ezek mind-mind gyakorlatilag ugyanazt adták, valami különleges csavarral. Jómagam mindet láttam, de nem mondhatnám, hogy nagy rajongója vagyok a slashereknek.

David Gordon Green 2018-ban mindenkit meglepett a Halloween 11. részével, ami gyakorlatilag a kukába dobta az ezt megelőző 9 mozi történetét. Ugyanazokra az alapokra épített egy lassabb bosszútörténetet, egy csipetnyi humorral ízesítve, és azzal a csavarral, hogy ebben a filmben nem igazán az első rész főszereplője, Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) volt az áldozat, hanem gyakorlatilag ő csalta tőrbe a gyilkost, és vadászott rá. 2021-ben is valami hasonlót szeretett volna elérni az író/rendező: a film onnan indul, ahol az előző véget ért. Éppen ezért,

nem tudom ajánlani a filmet azoknak, akik nem látták az előző részt, mert el fognak veszni a karakterek között.

Az előző részben kissé furán ható humor teljesen kimaradt a folytatásból. Az új történetben Michaelre már nem csak Laurie Strode vadászik, hanem Haddonfield kisvárosának lakói fordulnak ki önmagukból, és a gyilkos után erednek. Előkerülnek olyan karakterek, sőt, még színészek is, akik az 1978-as filmben is szerepeltek, mint például Nancy Stephens, Kyle Richards, vagy Charles Cyphers – őket jó volt újra látni. Természetesen, mint minden slasherben, itt se kedveljünk meg igazán egy karaktert se.

Felemás érzésem van a filmmel kapcsolatban. Egyrészt rettenetesen lassan építkezik, sokszor unalmas, és az eredmény, a Gyilkos Halloween egy átvezető rész egy harmadik lezáró történethez: a se füle, se farka tipikus esete. Másrészről a készítők tisztelettel nyúlnak ismét a Halloween-sorozathoz, ám ahogy azt a cím is sugallja, túlzottan brutális és véres.

Az unalomból érkező nézőt szinte sokkolja az indokolatlan mennyiségű és minőségű, céltalan erőszak.

Akik szeretik a kreatív és véres kivégzéseket a horrorfilmekben, azok imádni fogják az új Halloweent. Én főként horrorfilmeken szocializálódtam, de még nekem is sok volt néhány jelenet. Úgy érzem, ezzel akarták kompenzálni, hogy a készítőknek elfogyott a kreativitása az előző rész óta. Valahogy nem sikerült érdekes történetet vagy életszerű karaktereket összehozni, mindenki csak egy lehetséges gyilkosság áldozata.

Az egész sztori összefoglalható egy mondattal: Michael elindul haza és a város „fenegyerekei” üldözik őt. Érdekes felvetés volt, hogy az egész város összefog, és megpróbálják együtt „kigyomlálni a gazt”, amit a rendőröknek immár évek óta nem sikerül. Az író felveti a kérdést, hogy mennyire maradnak emberek ezek a lakosok, hiszen ez olyan, mintha a szörny (Michael), a kegyetlen gyilkolással még több szörnyet teremtene és Haddonfield városkája önmagát emésztené fel az iránta táplált gyűlöletében - de ezt a vonalat nem igazán fejti ki. Sőt a legvégén, teljesen ellent is mond a filmben megfogalmazott üzenetnek. Szájbarágós, de legalább valami új, amit eddig nem láthattunk egy ilyen típusú filmben.

Persze, ennek a vakmerő közösségi összefogásnak az eredményét mindenki tudja: egy mészárszék.

A film 1 óra 45 perc hosszú, de olyan, mintha háromórás lenne.

Nem érdekes, nem köti le a nézőt, rossz a ritmusa, nem elég feszes, a brutális gyilkosságok pedig amilyen hirtelen jönnek, olyan lendülettel is tűnnek el, a gyanútlan néző pedig visszazuhan az unalomba.

Az ijesztgetések nem hatásosak, szinte minden klisét felhasználtak a készítők, ami a „műfaj csövén” kifért. Persze ne csak a negatívumokat hangsúlyozzam: a film nagyon szépen van fényképezve, és jól szól. Ügyesen próbálták utánozni az 1978-as változat főcímét, kamerakezelését, látványvilágát és zenéjét. John Carpenter csupán zeneszerzői és produceri pozícióban volt jelen, ő már felhagyott a filmezéssel. Évek óta már csak a zenének él. Ahogy fogalmazott egy interjúban, ő csak ül, és várja a filmjeinek a jogdíját.

A zenéről elmondhatjuk, hogy elsőrangú, Carpenter szinti-pop-stílusa még mindig nagyon jó, és illik a horror műfajához is. A képi világ is teljesen rendben van, a vágás is profi, technikailag nem találhatunk kivetnivalót. A színészek ügyesek, Jamie Lee Curtis, Judy Greer, Andi Matichak mind-mind jók a szerepükben. A probléma az, hogy az alapanyag, amiből dolgozniuk kellett, kevés.

Nincsenek érdekes karakterek, akiknek drukkolnunk kellene,

még Jamie Lee Curtis Laurie Strode-ja is csak szenved az egész film alatt – mondjuk ez nem csoda, az előző rész végén gyomron szúrták egy konyhakéssel. Az egész stáb szinte ugyanaz, mint az előző résznél: a producerek, írók, rendezők és mégis valami hiányérzetem van. Valószínűleg a struktúra, amihez egy ilyen filmnél hozzászoktam: nincs eleje, és van vége, csak úgy elkezdődött, és egyszer csak véget ért.

Azoknak tudom ajánlani a filmet, akik csak be akarnak ülni valami véresre, és nem zavarja őket közben, ha a film unalmasabb, párbeszédes részei egy 15-20 perccel hosszabbak, mint kellenének, illetve az, hogy ez egy átvezető rész egy trilógiának szánt sorozatból.

Akik szerették az előző részt, véleményem szerint a Gyilkos Halloweent gyengébbnek fogják tartani, akik pedig nem látták, azok nem fogják tudni, hogy ki-kicsoda Haddonfieldben.

Nem igazán tudom, kinek szánták ezt a filmet, és miért ilyenre sikerült. Egy elvesztegetett lehetőségnek érzem.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk