KULT

„Szerdán játszunk a Fishing on Orfűn, csütörtök délre pedig már Kanadában leszünk” – A 15 éves Bohemian Betyars idei tervei

Május 31-én tartják születésnapi koncertjüket a Budapest Parkban, közös dalt adtak ki egy katalán sztárzenekarral, nyáron pedig újabb tengerentúli turné vár rájuk.


Az idén 15 éves Bohemian Betyars teljesen új vizekre evez, és a kerek évfordulót egy olyan lemezzel ünneplik majd, amin kizárólag különleges és meglepő kollaborációk kapnak helyet. Ennek első előfutára a Fishing on Orfű himnuszaként megjelent Mezítláb volt, amelyet a Platon Karataevvel készítettek, nemrég pedig a katalán La Pegatinával közös megőrülés, a Quatre Grapes látott napvilágot. Közben gőzerővel készülnek születésnapi koncertjükre, valamint a fesztiválszezonra, ami szokásosan feszített menetrend szerint zajlik majd. A zenekar énekes-hegedűsével, Palágyi Mátéval beszélgettünk.

– Lényegében mindannyian ebben a zenekarban nőttetek fel. Milyen érzés visszagondolni az előző 15 évre?

– Nosztalgikus… Tényleg teljesen összeforrt ez az időszak a zenekarral, illetve a felnőtt életünkkel.

Emlékszem, az első igazi, nyilvános koncertünk pont a szóbeli érettségim napján volt. Aztán az egyetemi évektől mostanáig egyre nagyobb falatot hasított ki mindannyiunk idejéből, ahogy a barátságunk is egyre erősebb lett.

Nagyon szerettem ezeket az éveket, szerintem az összes lépcsőfokot végigjártuk, ami egy zenekar esetében felmerülhet. Kibuliztuk magunkat, utcazenéltünk Európa-szerte, évekig együtt is éltünk, szóval mindent kipipálhatunk, ami egy igazán bohém 15 évhez kellhet.

– Tovább tudjátok vinni a zenekar eredeti szellemiségét most, már nem buliztok annyit, sőt némelyikőtöknek családja is van?

– Aki végighallgatja a lemezeinket egymás után, azon is érezheti a változást, de szerintem ettől függetlenül igen. Felesleges a 18 éves anarchista énünket számon kérni rajtunk, nem is célunk ugyanolyanoknak lenni – bár most is anarchisták vagyunk, csak máshogy. Nincsen bennünk hiányérzet, organikusan alakul az életünk. És egyébként továbbra is nagyon szeretünk zenélni, táncolni, társaságba járni, csak már nem ez áll a középpontban.

– Van olyan dolog, amit mai fejjel máshogy csinálnátok?

– Nehéz erre válaszolni, mert én nagyon boldog vagyok a mostani életemben. Ha bármin változtatnék a múltban, abból lehet, hogy egy teljesen másik jelen következne. Mindenesetre sokszor fordult elő olyan, hogy több menedzser versengett értünk, és döntenünk kellett, kit választunk. Például Japánban is ez volt a helyzet: ketten szerettek volna megállapodni velünk, az egyik egy nagy cég alkalmazottja volt, komoly üzleti szemlélettel, a másik pedig inkább az anarchista, punk vonalat képviselte. Természetesen az utóbbit választottuk, ami mindenképpen önazonosabb volt, ugyanakkor a maga korlátai is megvoltak. Ki tudja, hogy alakul a dolog, ha a másik jelölt mellett döntünk, de összességében így sincs okunk panaszra a japán karrierünket illetően.

– Viszonylag ritka a ti szinteteken, hogy magatok viszitek a zenekar menedzsmentjét (legalábbis Magyarországon, de több külföldi országban is). Ez miért alakult igy, senkivel nem találtátok meg a közös hangot?

– Az elején sok menedzsmentet kipróbáltunk, de mivel a nagy irodák rendszerint legalább 5-6 előadóval dolgoznak párhuzamosan, sehol nem éreztük, hogy megkapnánk a megfelelő figyelmet és kihasználnánk a bennünk rejlő potenciált.

Ehhez jött hozzá az, hogy mivel gazdasági sulit végeztünk, láttuk kívülről, hogy nem akkora ördöngősség egy zenekar ügyeinek intézése. Persze eleinte nagyon sok hibát vétettünk, de fokozatosan beletanultunk.

Biztosan gyorsabb sikert értünk volna el egy nagy irodával együtt dolgozva, de legkésőbb azután, hogy 2016-ban megnyertük a Nagy-szín-pad versenyt, amúgy is megnyíltak előttünk ugyanazok a lehetőségek és elkezdtek számolni velünk a fesztiválok.

Az általános menedzser a basszusgitárosunk, Fehér Gabi, ő köti le a magyarországi koncerteket, illetve tartja össze a csapatot és felel a többi alapvető folyamatért a zenekar körül. A dobosunk, Dankó Dani felel a social médiáért és a marketingkampányokért, illetve a turnékon fotózni is ő szokott bennünket. Hozzám pedig a nemzetközi kapcsolatok tartoznak. Amelyik országban nincsen helyi kapcsolatunk (ilyen volt például Lengyelország vagy Kanada), ott teljesen én szervezem a koncerteket, ha viszont jól csinálom a dolgomat, a második turné során már együtt tudunk dolgozni valakivel.

– Levinek a sérve miatt többször is ki kellett hagynia koncerteket. Hogy van most, lehet-e bízni abban, hogy többé nem lesz ilyen?

– Mi nagyon bízunk benne. Jelenleg teljesen jól van, a legutóbbi próbán kicsit már futott is, járt sítáborban, szóval óvatosan azért kezdi terhelgetni. Az a baj ezzel a hülye sérvvel, hogy sosem lehet tudni, mikor újul ki. Az előző ilyen is villámcsapásként ért bennünket, bár utólag valószínű, hogy akkor túlerőltette magát kosarazás során. Reméljük, többé nem lesz ilyen.

– Frontemberként mi most a megoszlás köztetek, hogy dől el például az, egy dalban melyikőtök a fő énekes?

– Ez eléggé organikus folyamat: alapvetően aki írja a dalszöveg alapját, az énekli el. Az új számok esetében is mindig van egy előzetes megállapodás, amit persze néha felrúgunk. A Makuka szövegét például közösen írta a zenekar, de Levi rakta rendbe és formátlan koherens egésszé a néhol elég kaotikus versszakokat. Emiatt először ő énekelte, ami mindenkinek nagyon tetszett, és örült is volna egy könnyedebb hangvételű számnak. Aztán viszont felvetettem, hogy szerintem ez hozzám sokkal jobban illene. Ment a huzavona, majd végül én maradtam, már csak azért is, mert addig még egyetlen klipünkben sem volt enyém a főszerep. Ez annyira is nem csoda, hiszen én általában a punkos vonalat viszem, Levi pedig a populárisabbat. Ezért amikor kiderült, hogy a Makukához forgathatunk egy nagy költségvetésű videót, lecsaptam a lehetőségre.

– Hogy jött a közös dalokat tartalmazó album koncepciója?

– Még nagyon sok éve vettük a fejünkbe, hogy de jó lenne egy közös szám Manu Chaóval. A spanyol menedzserünk mondta, hogy majd ő elküldi neki, írtunk is egy vázlatot, de sehogy sem akart egyről a kettőre jutni a dolog. Maga az ötlet viszont megtetszett, szóval amikor megkeresett bennünket a Platon Karataev egy hasonló felkéréssel, örömmel mondtunk igent. Ebből lett a Mezítláb, amit az idei Fishing on Orfű fesztiválhimnuszának választottak. A Parno Graszttal már évek óta dolgozunk együtt, szóval evidens volt, hogy ebbe a projektbe is bevesszük őket.

A fő célunk amúgy az lenne, hogy próbáljunk kitörni a Spotify-on a magyar zenekarok buborékjából, és ne a Szabó Balázs Bandája után ajánljon bennünket, hanem mondjuk a Gogol Bordello után.

Utóbbiak jóval közelebb állnak hozzánk zeneileg, mégis inkább magyar zenekarokhoz sorol bennünket az algoritmus. Reméljük, hogy ha minél több külföldi csapattal kollaborálunk, annak látszani fog a hatása az ajánlások között is.

– A 15. születésnapi koncertet a Budapest Parkban tartjátok. Mivel készültök még ezen kívül az évforduló alkalmából?

– Ha minden igaz, készül majd egy visszatekintő kisfilm rólunk, ami megpróbálja összefoglalni az elmúlt 15 év legfontosabb pillanatait. Ezt leszámítva viszont minden puskaport a május 31-i bulira tartogatunk, ide próbálunk meghívni mindenkit vendégfellépőnek, aki jelentős szerepet játszott a zenekar életében. Még alakul, de reményeink szerint a La Pegatina énekesét is ide tudjuk reptetni. Nagyon hosszú, az összes lemezünkön, átívelő koncertet tervezünk.

– Milyen külföldi turnéterveitek vannak az idei évre?

– Új ország most csak egy lesz, Svájcban első alkalommal fogunk fellépni. Arra viszont büszkébb vagyok, hogy a tavalyi év után visszatérünk Kanadába, ezúttal 10 napra. Szerencsére az akkori fogadtatás nagyon pozitív volt, találtunk egy menedzsert, akinek köszönhetően elkezdett kiépülni a helyi bázisunk. Kanadához pedig már nagyon közel van az Egyesült Államok – remélhetőleg szép lassan sikerült majd átcsorognunk és meghódítanunk, elvégre az a zeneipar igazi fellegvára. Nehezítő tényezőt csak a vízum jelent: ha pénzt keresel ott, vagyis gázsiért lépsz fel (nem mondjuk egy showcase fesztiválon), annak elég durva költsége van.

– Mennyire lesz sűrű a nyaratok?

– Június 27-től július 6-ig leszünk Kanadában, szerdán játszunk a Fishing on Orfűn és másnap hajnalban indulunk.

Az időeltolódásnak köszönhetően aznap délre oda is érünk Montrealba, és este már koncertezni fogunk. Szóval elég kemény lesz, de a nyár mindig hasonló: ilyenkor kifacsarunk magunkból mindent, amit csak tudunk.

Előző interjúnk a zenekarral, 2022 októberéből:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk