„Az a Liptai Claudia, akit én ismerni véltem, a Centrál Színház színpadán eltűnt” – megnéztük a Beszélő fejeket
Alan Bennett neve méltatlanul kevéssé ismert a magyar közönség előtt, pedig művei itt járnak közöttünk színházban, moziban, tévében, könyvben is.
Ő volt az egyik tagja a hatvanas évek elején az oxfordi és cambridge-i egyetemistákból alakult Beyond the Fringe nevű négyszemélyes produkciónak (és Jonathan Miller 2019-ben bekövetkezett halála óta a legendás társulat utolsó élő tagja), amely hatalmas nemzetközi sikerével megnyitotta az utat Nagy-Britanniában az abszurd humor előtt. Az Alan Bennett, Peter Cook, Jonathan Miller és Dudley Moore által kitaposott ösvényen indult útra a Monty Python, Rowan Atkinson, Emma Thompson, vagy „Dr. House” Hugh Laurie és Stephen Fry. A Beyond the Fringe világszerte számos humoristának jelentett inspirációt, nincs ez másként Magyarországon se.
Alan Bennett írta a Michael Palin főszereplésével készült Magánpraxis (Private Function) című filmet (ez az az emlékezetes film, amelyben Michael Palin ellop egy disznót), de népszerű volt A királynő olvas című regénye is.
Bennett írói munkásságának nálunk legismertebb darabja azonban kétségtelenül a Beszélő fejek (Talking Heads) sorozat. Ez a félórás, szatirikus hangvételű monológokból álló sorozat a BBC televíziónak készült, csak később lett színházi előadás belőle. Nálunk fordítva történt. Előbb mutatták be színházban (Budapesten ment a Tháliában és a Radnótiban is, de a Szegedi Nemzeti Színház is műsorára tűzte), majd a magyar színházi változatból készült tévésorozat is, amely egyébként megtekinthető az MTV honlapján, az archívumban.
Ezúttal a Centrál Színház porolta le a népszerű darabot. A tévésorozat eredetileg két évadot ért meg, és 12 monológ született, illetve egy önálló monodráma, 2020-ban pedig újra forgatta a sorozatot a BBC, amiben szerepel 2 új, 2019-ben írt monológ is.
Borbás Gabi olyan idős hölgyet alakít, aki fűnek-fának levelet ír. A képviselőjének, a patikusnak, a rendőrségnek. Panaszkodik a szomszédokra, a „pakikra”, a rendőrökre, míg végül bosszantó szokása bajba sodorja.
Sztarenki Dóra egy feltörekvő, fiatal színésznő bőrébe bújik, legutóbbi filmszerepéről mesél, amelytől karrierje szárba szökellését várja. Kicsit sem gyanús neki, hogy a filmben teljesen meztelenül kellett színre lépnie – profik vagyunk! –, és a nyugatnémet és török piacra szánják.
Liptai Claudia tipikus brit háziasszony, aki a férjéért és a kertjéért él. Aztán összebarátkozik a szomszédasszonnyal, aki megölte a férjét, és a különös barátság más megvilágításba helyezi saját házasságát is.
Végül Scherer Péter lép színre Grahamként, aki meglett férfiember létére a mamájával él, furcsa magazinokat olvas, és egy nap azzal kell szembesülnie, hogy anyukája életében megjelenik egy hódoló (érdekesség, hogy Grahamet eredetileg maga a szerző játszotta).
Alan Bennett szenzációsan ért hozzá, hogy miközben megnevettet, a soraiból mégiscsak egész sorsok, nehéz élethelyzetek vagy egyenesen sorstragédiák bontakozzanak ki. Bár szereplői ízig-vérig britek, mégis fájóan ismerősek, hisz ezek az archetípusok nap mint nap köztünk járnak.
A legnagyobb meglepetést Liptai Claudia okozza. Bevallom, színpadon még nem láttam. Valószínűleg nem vagyok egyedül az országban azzal, hogy eddig leginkább a tévés arcát ismertem. Nagyon kíváncsi voltam, képes-e túllépni a celebként felépített imázsán.
Jelentem, az a Liptai Claudia, akit én ismerni véltem, a Centrál Színház színpadán eltűnt. Nyoma sem volt. Egy pillanatra sem jutott eszembe. Mrs. Horrocksot láttam, a magában mindent „is” elfojtó brit háziasszonyt.
Claudia egészen kiváló színész, pedig nehéz feladat ilyen hosszan egyedül a színpadon lenni, és lényegében díszlet és kellékek segítsége nélkül, csupán a remek szövegbe kapaszkodva fenntartani a feszültséget, az érdeklődést. Ráadásul nagyon erős mezőnybe került, de minden tekintetben megállta a helyét.
A produkció nagy erénye a visszafogottság. Az ilyen fajta angolhumorban az a legnehezebb, hogy akkor működik jól, ha komolyan vesszük, nem játsszuk túl.
Alan Bennett
Szerencsére Puskás Tamás rendező meg sem próbálta ilyesmire rávenni színészeit. Kollégáival nagyon jó érzékkel választották ki az egyes karakterek ruháit, és még arra is figyeltek, hogy az egyetlen díszletelem, a szék, amin az adott szereplő ül, önmagában is megteremtsen már egyfajta atmoszférát. Ugyancsak fontos szerepe van Puskás Dávid zenéjének is.
Mindenképpen kiemelném Vajda Miklós fordítását. Miközben lépten nyomon láthatjuk, hogy előszeretettel fordítanak újra darabokat, a Beszélő fejek az első pillanattól a 2019-ben elhunyt Vajda tolmácsolásában fut Magyarországon. Vajda nevéhez olyan ikonikus darabok magyar szövege fűződik, mint az Amadeus, A pillangók szabadok vagy a Mezítláb a parkban. Nem mellesleg íróként is remekelt, „Anyakép, amerikai keretben” című önéletrajzi ihletésű regényét csak ajánlani tudom.
Zavarban vagyok, mert egy kritikustól elvárás, hogy találjon valami negatívumot is. De a Centrál Színház Beszélő fejek előadásába tényleg nehéz belekötnöm. Talán csak annyit tennék hozzá, hogy én még néztem volna.
