KULT

Bérczesi Róbert: „Olyan dolgokat meséltem el, amiket a hozzá legközelebb állókkal se oszt meg az ember”

Brutálisan őszinte önéletrajz jelenik meg hamarosan a hiperkarma frontemberéről, aki nemrég új lemezt is kiadott zenekarával. Mindkettőről beszélgettünk vele.


Napsütötte rész címmel pár hete jelent meg a hiperkarma ötödik albuma, amiben egészen más arcát mutatja a zenekar: a megszokott sűrű, hadarós szövegek helyett kizárólag könnyen befogadható, pozitív hangvételű dalok kerültek rá – tudatosan.

Április közepén pedig érkezik az Én meg az Ének című életrajzi könyv is, amit Robi Kiss Lászlóval közösen jegyez, és elmondása szerint cicomázás nélkül, a legapróbb részletekig kiderül majd belőle többek között az is, mi mindenen ment keresztül kábítószer-függőségének 10 éve alatt.

– Egy ideje nem gitározol a koncerteken. Mi történt?

– Kéztőalagút-szindróma a betegség neve, a túlzott megerőltetéstől (vagyis az állandó gitározástól) alakult ki. Látszólag egyik pillanatról a másikra, de az orvosok azt mondták, hogy már jó ideje érett, szóval voltak előzményei.

Mindenesetre október végén egyszer csak azt vettem észre, hogy nem tudom lefogni az akkordokat. Borzasztó volt, nem is tudom, milyen fullasztó érzéshez tudnám hasonlítani. Nem kívánom senkinek.

– Azonnal műteni kellett?

– Egy hónapig még görcsöltem rajta, hogy hátha magától rendbejön, ekkor viszont egy szakember azt mondta, hogy nem szabad tovább halogatnom a dolgot. Végül hallgattam rá, és három-négy nappal később meg is volt a műtét. Azóta egy kedves barátnőm jár át és segít a gyógytornában, valamint a gitárt is egyre többször veszem a kezembe. Azt mondták, hogy az ilyen esetekben inkább dolgoztatni, nem pihentetni kell, szóval ehhez tartom magam.

– Hogy van most a kezed?

– Köszönöm a kérdést, nagyon lassan ugyan, de javul. Ennél a betegségnél a műtét után legalább három hónapnak kell eltelnie ahhoz, hogy valamennyire rendbe jöjjön. Két hónapnál tartok most, az F-dúrt még nem tudom olyan biztonsággal lefogni, mint a többi akkordot (ez talán a legnehezebb az összes közül), de nagyon igyekszem.

– Színpadon mikor foghatsz újra hangszert a kezedbe?

– Február 22-én indul a hiperkarma vidéki lemezbemutató turnéja, és az első állomáson, Debrecenben már nagyon szeretnék. Ez a kitűzött cél.

– Mennyiben volt más megírni a legutóbbi hiperkarma lemezt, mint a két évvel ezelőtti Délibábot?

– Eddig úgy írtam dalokat, hogy gitároztam, és arra halandzsáztam valamit, így alakult ki fokozatosan a szöveg. Most viszont teljesen más módszerrel dolgoztam: előbb voltak meg a szövegek, ezek alá kellett dallamokat kitalálnom. Nem igazán csináltam még ilyet korábban, de nagyon élveztem.

– Szövegíróként mi volt rád hatással?

– Jó kérdés. Szinte egyáltalán nem hallgatok zenét mostanában, így inspirációt se nagyon tudok meríteni. Ez inkább egy személyes hangvételű album lett, ami a lelkivilágomba, a képzeletembe enged betekintést.

Nekem van egy másik, elképzelt családom a saját belső világomban, kicsit nekik is szól ez a lemez, de természetesen a fizikai síkon létező családomnak és barátaimnak is.

– Nyilatkoztad korábban, hogy azért lett ilyen ez a lemez, mert igényed volt rá, hogy a korábbinál sokkal egyszerűbb szerkezetű dalokat írjál. A Biorobotban nem tudtad kiélni ezt a vágyadat?

– Nagy különbség, hogy ott Nemes Andrással ketten voltunk szerzők, a hiperkarmában viszont egyedül írom a dalokat. De fogalmazhatunk úgy, hogy megihletett a Biorobot.

– Annak lesz még folytatása?

– Nem, befejeztük. Egyre nehezebben ment a közös munka, a végére már nagyon fárasztónak és megterhelőnek éreztem, végül ezért mondtam ki, hogy hagyjuk abba.

– Voltak benned félelmek amiatt, bejön-e a stílusváltás azoknak, akik a klasszikus, hadarós hiperkarmát szerették meg?

– Az elején éreztem némi drukkot ezzel kapcsolatban, nyilván, de akkor már elhatároztam, hogy ez egy ilyen lemez lesz, mielőtt nekiültem megírni a dalokat. Onnantól kezdve pedig ez a külső tényező nem befolyásolt.

– A zenekarban a többiek hogy fogadták az irányváltást?

– Voltak olyan megjegyzések, hogy talán ez egy kicsit túl egyszerű a hiperkarmához képest, de mivel már eldöntöttem a dolgot, és addigra már javarészt a dalok is készen voltak, sok mindent nem lehetett csinálni. Végül aztán elfogadták.

– A koncerteken milyen arányban fogjátok keverni a régi és az új számokat?

Én a december végi lemezbemutatón eredetileg mind a 12 új dalt el szerettem volna játszani, de a többiek azt mondták, hogy az túlzás lenne. Végül 6 dal, tehát a fele lett a kompromisszumos megoldás, a most következő turnén is ennyit hallhat majd a közönség. A repertoár többi része a Délibábról, illetve az első három lemezről lesz.

– Van kedvenced az új számok közül?

– A Micsoda kép, szerintem a dallama meg a szövege is különösen jól sikerült. És szép benne a zongoraszólam.

– Milyen lesz a folytatás? Említetted azt is, hogy a következő albumnál újra visszatérsz a klasszikusabb hangzáshoz.

– Már a most megjelent lemez megírásakor több dal született, mint ami végül rákerült, pont azért, mert direkt lehagytam róla minden olyan számot, amiben kicsit is volt rappelés, hadarás vagy bármilyen kísérleti dalszerkezet.

Szóval igen, a hatodik lemez ismét nagyon sűrű lesz, szövegileg mindenképp. Hangulatában pedig borongósabb.

– Témák tekintetében is visszanyúlsz az életed sötét időszakához, vagy inkább új élményekből merítesz?

– Amikor megírok egy dalt, a végén mindig azt veszem észre, hogy éppen arról szól, ami akkortájt történik velem. Nem igazán tudok visszanyúlni korábbi emlékekhez, emiatt ezután is legfeljebb a stílus fog hajazni a korábban megszokottra, a mondanivaló teljesen aktuális lesz.

– Szólólemezt tervezel még írni, akár feldolgozásokkal, akár saját dalokkal?

– Úgy érzem, a hiperkarma elég teret biztosít nekem az ötleteim megvalósítására, ezért saját dalokkal biztos nem, és több feldolgozáslemezt sem tervezek, mert kifogytam a feldolgozni valókból, valamint egyébként is úgy érzem, hogy a hátralévő életemben a kreatív energiáimat inkább saját számok írásába szeretném fektetni.

– Miben más a hamarosan érkező életrajzi könyv ahhoz képest, aminek pár éve terveztétek a kiadását, de végül nem valósult meg?

– Az a projekt már a kezdeti fázisában abbamaradt, úgyhogy nehezen tudnám összehasonlítani a kettőt.

Ez a mostani egy brutálisan őszinte tanúvallomás, olyan dolgokat mondok el benne, amit jobban belegondolva még a hozzá legközelebb állókkal se mindig oszt meg az ember. Aki elolvassa, nagyon mélyen megismerhet engem.

– Nehéz volt ennyire kitárulkoznod, egyrészt a szerző, másrészt a leendő olvasók előtt?

– Ahogy íródott a könyv, egyértelművé vált, hogy annyira összekapcsolódik az életem az általam elkövetett negatív dolgokkal, hogy ezt egyszerűen nem lehet cicomázni.

Rengeteg olyan dolgot is elmeséltem, amit szégyellek. A mértéktelen tékozlás, a hozzám legközelebb állók megbántása, és még sorolhatnám – ezek mind nagyon kellemetlen emlékek. De úgy érzem, hogy ezáltal sikerült lezárnom magamban ezt a fejezetet, és továbbléphetek végre.

– Hogy telnek mostanában a hétköznapjaid? Korábban épp nekem fogalmaztál úgy, hogy a koncertek jelentik a heted fénypontját. Azóta találtál valamilyen elfoglaltságot a közbeeső időre, ami hasonlóan leköt?

– Eszem, iszom, alszom, gitározok, olvasok, filmeket nézek. Egy kívülálló számára teljesen unalmasnak tűnő remeteéletet élek a hétköznapokban, és továbbra is a koncertek jelentik a csúcspontot. Már nagyon várom a lemezbemutató turnét.

– Kereknek érzed így az életedet?

– Magam döntöttem úgy, hogy ilyen életet akarok élni. Dönthettem volna másképp is, például azzal, hogy családot alapítok, ami teljesen átformált volna mindent. Ami pedig a kimozdulást illeti, annyi időt töltöttem az éjszakában az elmúlt 15 évben, hogy egyszerűen elég volt belőle. Most jól érzem magam egyedül, szerintem ez a lényeg.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk