KULT

Bepillantás egy bérgyilkos elméjébe – David Fincher egyik legszemélyesebb filmje A gyilkos

David Fincher legújabb filmje nagyon hasít a Netflixen. Michael Fassbender az érzelemmentes, névtelen gyilkos szerepében brillírozik, miközben könnyeden bemutatja a nézőknek a munkáját.


Nem azt mondom, hogy A gyilkos David Fincher legjobb alkotása, de nagyon érdekes, hogy miért választotta ezt a képregényadaptációt a következő munkájának. A történet papírvékony: Michael Fassbender egy névtelen bérgyilkost alakít, aki végigvezet minket egy bérgyilkosság előkészítésén és megvalósításán.

Az első húsz percben látjuk és - belső monológok segítségével - halljuk Fassbendert minden pillanatban.

Többször említi is, hogy ebben a munkában az unalom a legnagyobb ellenség. Sajnos a hosszas előkészület egy hibával végződik és gyorsan el kell tűnnie a helyszínről. Amikor hazaér, káoszt talál az otthonában, betörtek hozzá és a barátnőjét majdnem megölték. Ezután bosszúhadjáratot indít munkáltatója és mindenki ellen, aki benne volt ebben a gyilkossági kísérletben.

Ezt a történetet már számtalanszor hallottuk, klasszikus bosszúfilm is lehetne, de így, ilyen formában csak David Fincher tudta bemutatni. A rendező pont olyan, mint a névnélküli bérgyilkosunk: módszeres, átgondolt, maximalista, szinte gépiesen próbál a tökéletességre törekedni, de a külső körülmények mindig hátráltatják

Ez a filmen is érződik, mert amikor gyilkosunk hibázik, improvizálnia kell, az pedig még több hibához vezet.

Az is érdekes, hogy a bérgyilkos a belső narrációban sokszor ellentmond önmagának. Dicséri magát, hogy mennyire kifogástalan a munkája és pont akkor hibázik. Vagy azt mondja, hogy csak azokat a csatákat vívja meg, amiért megfizetik, és mégis becsúszik egy-egy pro bono gyilkosság.

Állítása szerint érzelemmentesen kell viselkedni, az empátiát ki kell ölni, de az egész film egy bosszúhadjárat története, mert bántották a szerelmét. Ha figyelmesen követjük, hogy mit gondol és mit cselekszik „főhősünk”, akkor gyorsan észrevehetjük ezt a kettősséget, ami néha már-már humoros is lesz.

Érdekes döntés volt egy magát érzelemmentesnek mondó bérgyilkost megtenni főszereplőnek. Mivel egyáltalán nem szimpatikus, vagy karizmatikus Fassbender karaktere, így elég távolságtartó lesz a néző vele szemben, hiszen még a nevét se tudjuk. Minden reptéren vagy bankban más néven szólítják. Ettől mi is érzelemmentesen állunk hozzá, és nem tudunk neki úgy drukkolni, mint egy klasszikus főszerepelőnek, mivel ő egy bérgyilkos, aki néha ártatlanokat is veszélybe sodor, hogy elérje céljait.

Fincher direkt közel enged hozzá és egyszerre elidegenít minket tőle.

Fassbender hihetetlenül tehetséges színész. Gyakorlatilag a film minden képkockáján remekel, nincs jelenet, amiben ne szerepelne, alig kommunikál más karakterekkel, kizárólag a nézővel van tényleges kommunikáció egy monológ keretein belül. Ez a belső narráció szinte egy meditatív hangulatot kölcsönöz a filmnek. Halljuk minden gondolatát, ha beteszi a fülébe a fülhallgatóját, halljuk milyen zenét hallgat, látjuk mik a céljai, mindent részletesen leír nekünk, belelátunk szinte az elméjébe.

David Fincherrel is nagyon hasonló a helyzet. Sokan bálványként imádják a tökéletesen megkomponált filmjei miatt, de ha kicsit utánanézünk ezeket erősen Stanley Kubrick féle módszerekkel éri el. A jeleneteket felveszik számtalanszor, sokszor szinte kínozza a színészeit, hogy kihozza belőlük a maximumot. Ezért is illik Fincher annyira A gyilkos rendezőszékébe, ezért választotta ezt a projektet.

Igazából nem is Fassbender a főszereplő, hanem a rendező és a módszeres perfekcionizmusa, ahogy mindent lassan, részletesen, metodikusan ad elő. A képi világ tűéles, tökéletesre komponált, mindig látjuk, amit kell. Erik Messerschmidt operatőr, nevéhez méltó német precizitással varázsolja el a nézőket, és nagy kár, hogy idehaza nem jutott el a mozikba, pedig megérdemelné a nagyvásznat.

Messerschmidt nagyon ért a steril, letisztult képek bemutatásához. Elég, ha előző munkáit megnézzük: a szintén Fincher-féle Mindhunter, vagy a Ridley Scott féle A farkas gyermekei sorozatot.

Zenei fronton is ismerős alkotópárost kért fel a rendező. Atticus Ross és Trent Reznor Oscar-díjas alkotók szinte minden Fincher-projektben benne vannak, a Social Network óta. Ők is követik az előírt minimalista előadásmódot, zenéjük sokszor háttérelemekből építkezik, szívdobogással, fémes zörgésekkel.

Reznor nagyon ért az ilyen típusú instrumentális zenéhez. Elég zenekarára, a Nine Inch Nails-re gondolni, ők is sok kísérleti albumot adtak ki az utóbbi időben.

Miért mondja mindenki a filmre, hogy unalmas? Mert az. Direkt koncepció, hogy bemutassák a gyilkost. Nem egy konkrét gyilkosságot akar elénk tárni, hanem egy ilyen furcsa elme működését éljük át. Egy hosszabb tényleges akciójelenet van a kétórás játékidőben, mondjuk az elég látványos és erőszakos lett, de ezen kívül

a film végeláthatatlan utazásokból, tervezésekből és menekülésekből áll.

Ez a kalandos bosszú több országon átívelő embervadászattá válik, de akkor sem engedi el a néző kezét. Egészen közel maradunk Fassbenderhez és nem vágja be gyorsan az országok látványosságait, pedig mindent tényleg valós helyszíneken vettek fel. Ez természetesen erősen megdobta a büdzsét. A Netflix nem szereti a költségvetéseit nyilvánosságra hozni, de a képi világ, a színészek és a rendezőnek köszönhetően ez simán egy 150-170 milliós projektnek tűnik.

Apropó színészek: Fassbender mellett még kiemelkedően teljesít Tilda Swinton, aki egy másik bérgyilkost alakít. Nincs nagy szerepe, de egy hosszabb jelenete van főszereplőnkkel, amiben maradandó a hölgy alakítása.

A markáns orgánummal rendelkező Charles Parnell alakítja a gyilkosságokat szervező ügyvédet, akinek köszönheti címszereplőnk, hogy elindulhatott a retorzió túráján.

Megértem azokat a nézőket, akik azt mondják A gyilkosra, hogy unalmas és nem történik benne semmi. Valamelyest igazuk van, de nem ilyen egyszerű a képlet. Ezzel a filmmel ugyanis Fincher bemutatja a konkrét munkafolyamatát egy film cselekményén keresztül.

Láthatjuk, hogyan dolgozik egy maximalista, aki önmaga legnagyobb ellensége.

Hiába tervez meg előre mindent, valami sose sikerül úgy, hogy az tökéletes legyen. Nem egy tipikus közönségfilm, sokaknak lassú és unalmas lesz, nem is Fincher legjobb rendezése, de az egyik legszemélyesebbnek tűnő története. A gyilkos megnézhető magyar szinkronnal a Netflix kínálatában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk