KULT

„Az ilyen előadásokért akartam színész lenni” – Balsai Móni örömmel bújik Shirley Valentine bőrébe

Szívmelengető, humoros, de mély érzelmű darab vár ránk a Centrál Színházban.


Egy negyvenes, kiürült házasságban élő angol nő elindul, hogy megtalálja régen feladott önmagát és új életet kezdjen. A 80-as évek végének egyik kultuszfilmje volt a Shirley Valentine, amelyet annak idején romantikus komédiaként szeretett meg a világ, holott az alapjául szolgáló Willy Russell-színdarab sokkal mélyebb emberi és társadalmi problémákat vet fel. Ezek kapnak nagyobb hangsúlyt, a humort sem mellőzve a monodrámában, amelyet Balsai Móni ad elő a Centrál Színházban Ujj Mészáros Károly rendezésében.

– Még kiskamasz voltam, amikor láttam a filmet, már akkor nagyon megérintett, de csak már amikor színésznő lettem, tudtam meg, hogy eredetileg színdarab volt. Mostanra idősödtem bele, sőt, két évvel túl is léptem, mert Willy Russell egy 42 éves nő szájába adja ezeket a mondatokat – mondja mosolygó öniróniával Balsai Móni.

– Számomra e darabnak egyik legfontosabb gondolata, hogy soha nem késő beteljesíteni vágyainkat, csak bátorság kell hozzá.

– Nagyon örülök, hogy ezt mondod. A film a darabból főleg a vígjátéki elemeket hozza előtérbe. Amikor elkezdtünk próbálni, nagyon sok, a mai világban fontos egyéb réteg is a felszínre került. Ma már többet merünk beszélni a gyereknevelésről, a családon belüli verbális erőszakról, ami ebben a színdarabban igencsak jelen van. Ezt szolgálja, hogy férjem, Ujj Mészáros Károly újrafordította, hogy 2022-es nyelven szólaljon meg. Ezzel együtt szívmelengető, humoros előadás lesz, de ott vannak mögötte a mély érzelmek, vágyak, a be nem teljesült dolgok, elvesztett önmagunk. Végülis egy elfáradt párkapcsolatról és annak rendbetételére tett kísérletről van szó, ami a filmből hiányzott, és ez ma nagyon is aktuális.

– Ez az aktualitás valahol szomorú, mert évtizedek óta napirenden van a női emancipáció, de a nők társadalmi szerepe és megítélése még nagyon messze van a valódi egyenjogúságtól. Ami pedig a verbális erőszakot illeti, éppen nemrég játszottál az Ökumenikus Segélyszervezet kisfilmjében, Az elfelejtett tejfölben, amit a YouTube-on két hónap alatt több mint 100 ezren láttak….

– A darabban is benne van ez, amire korábban nem kapták volna fel a fejüket az emberek. Károly rendezése belement ennek a fájdalmába is. Számunkra ugyancsak nagyon fontos volt, hogy túllépjünk azon a klisén, mely szerint Shirley Valentine-t egy ragyás, öregedő, nagyon ráncos, kövér, tespedt nő játssza. Az élet nem erről szól. Ha valakinek én-kép vagy önértékelési problémája van, tökmindegy, hogy hány éves és hány kiló. Nemcsak egyféle embertípus sajátja, hogy rosszul gondolkozik magáról. Nagyon szerencsés az, aki elégedett önmagával, aki 100%-ig el tudja magát fogadni. Egy vékony, 44 éves nőnek is lehetnek olyan lelki sérülései, például szavak által, amelyek miatt nem képes felvenni egy fürdőruhát. És ezek a problémák még csak nemhez sem kötöttek, ezt Willy Russell meg is írja a darab végén. A férfiak is el tudják ugyanígy fecsérelni az életüket, mert nem hallják meg saját belső hangjukat. Amikor a darabot decemberben bemutattuk Tatabányán a Jászai Mari Színházban, egy 16 éves fiú keresett meg. Egy fiatalember élete is megrekedhet, egy rossz iskolától, egy első szerelemtől, amit nem tud elengedni. A Shirley Valentine titka, hogy eszméletlenül jól van megírva, de nagyon nagy feladat is, mert ezt a másfél órát egyedül játszom végig, de a visszajelzések szerint érdemes, mert sikerül ezt a varázslatot ennyi időn keresztül fenntartani és átadni az üzenetét. Az ilyen előadásokért akartam színész lenni.

Gyerekkoromban nagyon szerettem a meséket, mert mindig úgy éreztem, hogy egy kicsit gyógyítanak és hogy nem vagyok egyedül. A színház is gyógyít és mesél. Én amúgy szégyenlős ember vagyok és meggyőződésem, hogy a színészek 90%-a inkább befelé forduló ember. Ez a mi terápiánk, akkor tudunk kinyílni, bátrabbak lenni, amikor bele tudunk bújni valakinek a bőrébe.

És Shirley bőrébe nagyon jó belebújni, mert olyan utat és ívet ad, amitől én is boldog leszek, és nagyon jó érzés, hogy a saját katarzisomat át tudom adni. Ennyi pozitív visszajelzést talán csak a Liza, a rókatündér után kaptam. Egy tatabányai néző azt írta nekem, hogy amikor kijött az előadásról, úgy érezte magát, mintha másfél méterrel a föld felett járna.

– A monodráma mindig óriási kihívás egy színésznek, sokaknak jelentette már pályája csúcsát. Soha nem felejtem el az Egy őrült naplóját Darvas Ivánnal, de Psota Irén Margarida asszonyát, vagy Gálffi László Rimbaud-ját sem.

– Játszom kétszemélyes darabban, de ott azért van egy partnered, akibe kapaszkodhatsz, akiből energiát meríthetsz. Ha valamit elrontasz vagy elfelejtesz, tud rajtad segíteni. Amíg a másik beszél, tudsz előre gondolkodni, figyelni, helyre tenni magad. Az egyszemélyesben nincs, aki segítsen, nincs időd gondolkodni, egy másodpercnyi pihenő sincsen. Viszont ha hibázok, azt csak én tudom, csak magamtól kell elnézést kérnem. Egészen különleges utazás, mert nem tudok kilépni a koncentrációból, abból a rendkívüli agyi állapotból, hogy minden másodpercben jelen kell lennem. Mint egy meditációban, egészen furcsa, tudaton kívüli állapotban vagyok.

– És ahogyan egy meditációban, minden alkalommal újabb és újabb rétegeket fedezhetsz fel a darabban.

– Most a Centrál Színház-beli bemutatóval kezd el igazán repülni ez a karakter. Tatabányán összesen hat alkalommal játszottam.

– Már jónéhány közös munkátok volt Pároddal. Hogyan működik a Ti alkotókettősötök?

– Amikor a Covid miatt kénytelenek voltunk otthon maradni, valami olyasmit kerestünk, amivel majd egyedül is felléphetek és kimozdulhatok Budapestről. Sok darabot elolvastunk, mire eszembe jutott a Shirley. Odaadtam Károlynak, bement a szobába, elolvasta, és amikor kijött, csupa könny volt a szeme. „Zseniális, ezt kell csinálnunk” – mondta és elhatározta, hogy lefordítja. A konyhában félig suttogva próbáltunk, míg gyermekünk aludt. Amikor kicsit szabadabb lett a légkör, Tatabányán már díszletben próbálhattunk öt napot.

Mindig kérdezik tőlünk, hogy könnyebb-e nekünk együtt dolgozni. Egyfelől könnyebb, mert félszavakból is értjük egymást, sőt, én Károly szeme rebbenéséből is tudom, hogy mikor elégedett, viszont ő sokkal keményebb tud velem lenni, nagyobbak az elvárásai és nyilván bátrabban is fejtegeti le a hagymahéjakat a karakterről.

Amikor a színházban dolgozunk, egy igazi munkatérben, könnyebb hazatérve a munkát letenni. Ha itthon csináljuk, nehezebb. Egy ilyen egyszemélyes darab akár kapcsolat-próbáló is lehet, de szerencsére jól sült el, nem utáltuk meg egymást. Egyébként mi három év munkakapcsolat után alakultunk át egy párrá. Hamarabb tanultunk meg együtt dolgozni, mint együtt élni. És talán emiatt is működik ez még mindig jól, mert a kettőt valahogy jobban szét tudjuk választani.

– Ha már szóba került a párkapcsolat, a gyermek: Facebook-oldaladon megosztottál egy petíciót, amely a jelenlegi, törvény által biztosított 5 napnál több fizetett szabadságot követel az apáknak a gyermek születése után. Én is úgy gondolom, hogy szükség van e téren is a felelősség megosztására, és meg is látszik a gyerekeken, hogy melyikkel foglalkozik rendszeresen az apa is.

– Igen, én is igyekszem ebbe az irányba haladni, de ehhez tudni kell szólni, megkérni – ezt most tanulom, mert egyébként az a típus vagyok, aki sokáig hallgat, és aztán gyakran rosszul robban. Engem ez ügyben egy 16 éves gimnazista kislány keresett meg. Három barátnőjével döntöttek úgy, hogy ebben a kérdésben az Amnesty Internationalnek küldenek egy petíciót. Nagyon örülök, hogy a fiataloknak van egy olyan tere, ahol tudják tanulni az emberi jogokat, és hogy mit lehet kezdeni akkor, ha ezek sérülnek. És az is nagyon tetszik, hogy egy kamaszlány fordult hozzám. Ezen az 5 napon megdöbbentem, mert a mi gyermekünk a Covid alatt született, amikor mindketten itthon voltunk. Normális esetben ez nyilván nem így lett volna. Egyetértek azzal, hogy legalább a lehetőségét meg kell adni az apának, hogy otthon tudjon maradni, anélkül, hogy a család megélhetése kerülne veszélybe. És a nőnek is szüksége van arra, hogy ne maradjon egyedül. Ma már nem élnek együtt a több generációs családok, nincs mindig ott a nagymama, nagypapa, aki segít. A társadalmi lét változásait követnie kellene a törvényeknek is.

– Nagy örömmel fedeztem fel egyik, könyvekről szóló posztodban, hogy kedvenceid közé tartozik Verne Nemo kapitánya. Számomra meghatározó élmény volt nyolcéves koromban, és azóta is 2-3 évente újraolvasom. Én a mai agyontechnicizált világunkban is úgy gondolom, hogy a gyerekek pótolhatatlan élményt kapnak a könyvekkel, a mesékkel.

– Mivel én nagyon szeretem a meséket, történeteket és a munkám is erről szól, nálunk a gyereknevelésben is nagyon előtérbe kerültek. Biztosan személyiségtől és gyerekkori képességtől is függ, de az én fiam korát meghazudtolóan beszél. Nagyon sokat ritmizáltunk, verseltünk, meséltünk neki és most már maga mondja el „verselve” a saját történetét.

– Saját unokáimnál rendszeresen tapasztalom, hogy olyan dolgokra figyelnek és olyanokat jegyeznek meg, amiket nem is sejtünk.

– Döbbenetes, hogy abból, hogy már ilyen hamar ki tudja fejezni, hogy mit szeretne vagy mit érez, kiderül, hogy egy másfél éves gyerek mennyi mindent ért, lát a világból. Ettől meg is ijedek néha, mert még nagyobb lesz a felelősségünk. Közben beindult nálunk a dackorszak is, ez ember- és anyapróbáló időszak, nincs az a mese, amivel meg lehet akadályozni.

– Shirley Valentine „angolosan” főz Görögországba látogató honfitársainak, Te viszont kísérletezel a konyhában.

– Muszáj, mert a fiam laktóz- és gluténérzékeny. Az első kétségbeesés után sikerült megtalálni a megfelelő alapanyagokat, szép lassan megtanultam, hogy melyik liszttel hogyan kell bánni. Ma már én is találok ki ropikat, töltött pogácsákat, gombóckákat, amikkel változatosabbá tudom tenni az étrendünket. És nagyon szeretek kenyeret sütni. Talán azért, mert mindig jól sikerül, Károly pedig olyan büszke erre! Azt mondja rám, hogy pék vagyok. Mert szerinte az is valamiféle Isten ajándéka, hogy az ember keze alatt életre kel a liszt. A gyereknevelésben is jól jön, ha megtapasztaljuk a sikerélményt. A kenyér egyébként akkor sikerül a legjobban, amikor a fiam segít. Amint meglátja, hogy nekiállok, tolja oda a konyhapulthoz az ebédlőszéket, felmászik rá, mert neki ott kell lennie. Minden úszik, és az, ami 15 perces művelet lenne, eltart 40 percig, az igazi végeredmény viszont gyönyörű. A minap valaki beleevett a kenyerembe, nagyon ízlett neki és kérdezte, hogy miből készült. Én még éppen levegőt vettem, a fiam pedig már mondta sorban a liszteket. Aztán még rám is szólt, hogy nem mondtam az élesztőt….

– Egy párkapcsolatban, egy családban, ha büszkék vagyunk egymásra és ezt meg is mondjuk, sokat tehetünk belső harmóniánkért…

– A dicsérő szónál nagyobb energiát adó, előbbre lendítő nincs. Ezt a pályámon is tapasztalom: a nyüstölés, szapulás, sanyargatás pedagógiája nálam soha nem jött be. Sokkal jobban teljesítek, ha megértő, elfogadó közegben vagyok. A mi szakmánkban valami okból van egy ilyen ellenpólus: gyötörjék meg a lelkedet, hogy eljuthass a megfelelő mélységekig. Én ezzel nem értek egyet. Lehet, hogy van, akinél ez a működik, de biztosan működne a másik megközelítés is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk