KULT

Baksa-Soós Attila: A boldogság mindig csak egy pillanat

Rock and roll íróként emlegetik, de emellett zenél, rajzol és fest is. A Kexről, édesapja legendás zenekaráról is mesélt.


Baksa-Soós Attila a hazai művészeti élet megkerülhetetlen szereplője. Ő az, aki a zenészektől a festőkön át az írókig mindenkit ismer, és mindenhol ott van. Kiállításokat nyit meg, formabontó performanszokat tart, rádióműsort vezet, könyveket és dalszövegeket ír. Mindemellett pedig váltakozó intenzitással építészként is dolgozik.

Pedig egy nap neki is csak 24 órából áll, igaz, ennek a lehető legminimálisabb részét tölti alvással: 42 évesen is úgy pörög, mint mások a legvadabb tinédzseréveikben. Arról beszélgettünk, hogy bírja a felfokozott tempót, miért nem kötelezte el magát egy irányzat mellett sem, és hogyan élte meg gyerekként, hogy édesapja a korszak egyik legnépszerűbb – egyben legvitatottabb – zenekarának frontembere volt.

– Rengeteg művész van a felmenőid, rokonaid között. Mennyire következett ebből, hogy belőled is az lesz?

– Tulajdonképpen azt, hogy belőlem mi lett, a mai napig nem tudom megfogalmazni. De a terpentinszag, a festőpaletták, ecsetek, állványok, illetve a hangszerek valóban annyira beleivódtak a hétköznapjaimba, hogy letagadhatatlan a hatásuk. Bár Németországban születtem, mivel a szüleimet emigrációra kényszerítették, 11 hónapos koromban mégis hazakerültem a nagyszüleimhez, onnantól ők neveltek. Igaz, volt benne egy kis visszásság, hogy édesapámat és édesanyámat csak ritkán láthattam, de így is szó szerint mesébe illő gyerekkorom volt.

Érdekes egyébként, hogy az emberek idővel visszakanyarodnak a röghöz, ahonnan elindultak. Ez a hely, ahol jelenleg lakom, körülbelül 300 méterre van attól, ahol felnőttem. Nemrég számoltam össze, hogy 17 költözésen vagyok túl az életem során, de néhány éve ismét ide lyukadtam ki. Az ablakból látni lehet az egykori iskolámat, a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolát, ami szintén rengeteget adott nekem. Jó néhány osztálytársamból profi zenész lett később, és akikből nem, azoknál is megmaradt a zene szeretete. Az én esetemben a családi háttér mellett legalább annyira jelentős tényező volt ez is.

bsa3

Fotó: Sándor Péter, 325 Studios

Névjegy

Baksa-Soós Attila 1972-ben született. Apja Baksa-Soós János, aki a máig legendás Kex zenekar frontembere volt a ’60-as, ’70-es évek fordulóján. Anyja Stiller-Luzsicza Ágnes festőművész, apai nagyapja Baksa-Soós László színész, a Magyar Rádió rendezője, anyai nagyapja Luzsicza Lajos festőművész, a Műcsarnok egykori igazgatója, nagy-nagybátyja Baksa-Soós György, szobrász.

Tizenöt éves korától Németországban élt, először Düsseldorfban, érettségi után pedig Münchenben. Egyetemistaként légi- és űrkutatás szakra járt, majd rövid idő múlva átjelentkezett építészetre. Tanulmányai mellett számos alkalmi munkája volt, dolgozott pincérként, valamint mixerként a város egyik legnagyobb koktélbárjában. 2000 decemberében költözött vissza Magyarországra, azóta Budapesten lakik. Első feleségétől két gyereke született, Lelle 18, Csanád 15 éves.

2011-ben jelent meg Rocklitera Vol.01 című kötete, amiben általa fontosnak gondolt előadókról (pl. Quimby, Rutkai Bori, Supernem, Hiperkarma) írt szürreális novellákat, Lékó Tamás fotóival párba állítva. A könyvnek egy évvel később a folytatása is elkészült. További művei: Vorogyin és az OMOSZ (1999, regény), 1Hullámon Bár (2003, regény), Éjjeli utas (2006, versek), Cinege a lábát (2009, regény), Szikvíz a tengerben (2014, rajzos-cetlis kötet). Ő illusztrálta Lewis Carroll A Snyárk-vadászat című könyvének magyar fordítását (2011).

bsa4

Fotó: Thierry Levineaux

– Az, hogy a Kex egy élő legenda volt, hogy csapódott le neked gyerekként, mennyire voltál tisztában vele?

– Szinte egyáltalán nem. Már bőven 14-15 éves lehettem, amikor rendesen tudatosult bennem és átgondoltam, hogy édesapámnak volt egy ennyire népszerű zenekara. Azt hiszem, ez egy általánosan létező jelenség, hogy

"
a közeli rokonaid alkotásait – zenéit, könyveit, festményeit – annyira természetesnek tekinted, hogy szinte észre sem veszed.

Arról pedig főleg fogalmad sincs, mások számára mekkora a jelentőségük. Így fordulhatott elő az is, hogy a nagypapám könyveit (ő egyébként festőművész volt) csak a halála után olvastam el.

Ez a közeli-távoli viszony nagyon érdekes, mert egyrészt szinte mindennél alapvetőbben meghatározza az életed, folyamatosan jelen van a mindennapjaidban, másrészt viszont mégis olyan távolinak tűnik: azt érezheted, még mindig van elég időd megismerni. Egyébként az írásaimban is rendszeresen tapasztalom, hogy a nagyon közeli dolgokról (így a családomról vagy a szeretteimről) sokkal inkább nehezemre esik bármit leírnom, mint a távolibbakról.

– Édesapáddal milyen volt a viszonyod?

– Ez egy elég különös történet. Bő harminc éven keresztül szinte alig volt köztünk fizikai kapcsolat, sőt telefonon is csak egyszer beszéltünk egymással. A gondolataimban persze végig jelen volt, de a mindennapi életemben egyáltalán nem. Ez volt a helyzet egészen 33 éves koromig. Ekkor egyik nap váratlanul felébredtem az éjszaka közepén, úgy hajnal 4 óra körül, és azt éreztem, hogy most valami nagy baj történt vele és azonnal oda kell mennem hozzá. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen rám jött egy késztetés, hogy muszáj mennem. Így rögtön kocsiba ültem, és kivezettem Berlinbe innen Budapestről. Majdnem 24 órával később, valamikor hajnalban értem oda.

bsa7

A két Baksa-Soós és Méhes Lóránt festőművész - Forrás: Wikipedia

Vittem magammal egy gitárt meg egy fuvolát, és bent a házban elkezdtem zenélni. Az emeletet, ajtót nem tudtam, úgyhogy csak ott a hatszintes épület közepén. Persze kijött az összes lakó, el akartak zavarni, rám hívták a rendőrséget,

szóval volt minden. Végül aztán édesapám is előkerült, és behívott a lakásába, pont mielőtt kivágtak volna a házból. Ami furcsa, hogy gyakorlatilag csak a munkáinkról beszéltünk: ő vetített nekem, megmutatta a festményeit és szobrait, én meg zenéltem, szavaltam, és felolvastam a saját cuccaimból. Ezután lementünk egy közeli rétre focizni, majd meglátogattuk a féltestvéremet, akivel akkor találkoztam először.

Teljesen idilli családi piknik kerekedett az egészből. Emlékszem, a Spree folyó partján ájultam el végül a fáradtságtól, és olyat aludtam, amire évek óta nem volt példa. Belegondolva ennél meghatározóbb fordulópontot nem igazán tudok elképzelni két ember viszonyában. Innentől fogva rendszeresen kommunikáltunk, főleg postai levelek útján. Ennek is megvolt a maga varázsa: rettentő szép és részletes leveleket írtunk mindketten, megosztva egymással a rajzainkat, verseinket, írásainkat is.

A Kexről

Az együttes 1968 decemberében alakult. Bár többnyire az Illés előzenekarának szerződtették őket és így viszonylag sok koncertet adhattak, az átlagos közönség nem igazán értette zenéjüket. Fellépéseikre jellemző volt az állandó improvizatív készség mind a zenében, mind a színpadi megjelenésben. A Budai Ifjúsági Parkban, saját közönségük előtt performanszokkal vegyített, felejthetetlen koncertjeiken játszották progresszív zenéjüket, melyre a rögtönzésre épülő hangszeres játék mellett erős billentyűs hangzásvilág volt jellemző. Saját dalaik mellett feldolgoztak több József Attila-verset.

Két dal, az Elszállt egy hajó a szélben és a Tiszta szívvel-megzenésítés:

Egy Kex-koncert szünetében lépett először színpadra Cseh Tamás is. Több alkalommal Hobo is énekelt velük. A hivatalos zenei ízlésbe viszont nem fért bele a Kex, így stúdióban mindössze két dalt (Elszállt egy hajó a szélben, Család) rögzíthettek, és további négy számukat vette fel a rádió. Baksa-Soós 1971-es kiválásával (az év őszén az NSZK-ba emigrált, korabeli hivatalos szóhasználattal disszidált) gyakorlatilag megszűnt a zenekar, bár a többi tag még másfél évig próbált együtt maradni, sikertelenül.

(Wikipédia)

– Sok különböző művészeti ággal foglalkozol: kicsit író is vagy, kicsit zenész, illetve képzőművész is. Tudatosan nem akartad magad elkötelezni egyik mellett sem?

– Ez nagyon érdekes kérdés, az igazat megvallva soha nem gondolkodtam még rajta. De a válasz az lehet, hogy egész életemben féltem attól, hogy ha elkötelezem magam egyetlen irányba, azzal az összes többi lehetőséget potenciálisan kizárom. Így volt már gyerekkoromban is, amikor az országos fuvolaversenyen elért eredményemnek köszönhetően felvételi nélkül kerültem be a Konziba. Mégsem kezdtem el oda járni, mert attól féltem, hogy akkor végérvényesen komolyzenész válik belőlem. Ugyanígy bennem volt ez, amikor megszülettek az első írói sikereim – akkor is mindenképp el akartam kerülni, hogy beskatulyázzanak. Úgy gondolom, sokkal összetettebb annál a személyiségem és a gondolatvilágom, hogy pusztán írással, zenével, vagy bármivel foglalkozzak. Ezzel nem lenézni akarom azokat, akik velem szemben elhivatottak egyetlen szakma iránt – sőt, valahol irigylem őket -, de

"
nekem az életelixírem az, hogy minél több dologban próbáljam ki magam.

Persze olykor elkerülhetetlenül megkapom, hogy „nyilván azért csinál ennyi mindent, mert igazából semmihez se ért”. Ezzel a véleménnyel sincs különösebb gond, hiszen az igazság, a visszaigazolás azokban rejlik.

Loretta (közös dal a Supernemes Papp Szabival):

Wild Colours (közös dal Frenkkel):

– Eredeti szakmád, az építészet hogy fér össze ezzel a nagyon szerteágazó tevékenységi körrel?

– Az építészet számomra mindig egy alkalmazott művészet volt. Ez alatt azokat az ágazatokat értem, ahol kompromisszumokat kell kötnöd, alkalmazkodnod kell a szakma szabályaihoz és a megrendelőid igényeihez, különben csak a fióknak dolgoznál. Ebből kifolyólag mindig is elsősorban pénzkereseti forrásként tekintettem rá, ami segít fenntartani a családomat, ugyanakkor soha nem tudja kielégíteni a bennem buzgó kreatív energiákat. Lehet, hogy pont ez a kettősség gerjeszti az állandó nyughatatlanságomat. Én nagyon családcentrikus ember vagyok, az otthon biztonsága mindig is kiemelkedő fontosságú volt számomra. Ugyanakkor az egész nem tudna működni akkor, ha nem lenne meg mellette a teljes értékű művészet által nyújtott hatalmas alkotói szabadság is.

– A gyerekeid mennyire ütöttek rád ilyen téren?

– Hatalmas öröm számomra, hogy mindketten elképesztően kifinomult zenei érzékenységgel bírnak. Szinte biztos vagyok benne, hogy az ő életüket is végigkíséri majd az alkotás. A lányom, Lelle fantasztikusan énekel, nyolc éven keresztül volt benne a rádió gyerekkórusában, azóta pedig kortárs tánccal foglalkozik. Csanádot, a fiamat hat év hegedülés után most Ligeti Gyuri (a Zagar és a We are Rockstars zenekarok vezéregyénisége – a szerk.) tanítja elektromos gitáron, és ő is egészen hihetetlen tehetség. Emellett mindketten képzőművészeti vonalon is szuper dolgokat alkotnak. Úgy tűnik, tényleg lehet valami a genetikában.

– A spontaneitás is lételemed, jól gondolom?

– Abszolút,

"
soha nem bírtam azt, ha egy tetszőleges nap reggelén már pontosan tudom előre, mit fogok tenni.

A kiszámíthatatlanság éltet, ez okozza a boldog pillanataimat. A boldogság ugyanis mindig csak egy pillanat – és ha ezekből sokat tudsz egymás mellé rakni, akkor mondhatod, hogy boldog ember vagy. A jelenlegi feleségemmel, Grétivel most már 5-6 éve nagyon rendszeressé váltak ezek a boldog pillanatok az életünkben, úgyhogy azt hiszem, végre teljesen kiegyensúlyozott vagyok. Amikor valaki úgy hivatkozott ránk egy újságban, hogy „a budapesti rock n’ roll pár”, az nagyon jól esett, mert szerintem tényleg meglátta a lényeget. És ez nem egy mesterkélten felvett szerep, egyszerűen csak a belsőnkből fakad.

bsa5

Fotó: Miki 357

bsa2

Papp Szabival (Supernem) és Beck Zazával (30Y) – Fotó: Lékó Tamás

– Az állandó éjszakázást hogy bírod?

– Azt vettem észre, ha elkap a gondolat, hogy „basszus, 42 éves vagyok, most már vissza kéne venni kicsit a tempóból”, és lefekszem aludni, annak éppen ellentétes hatása lesz.

"
Ahelyett, hogy kipihenném magam, olyan leszek, mint egy kataton gazella, ráadásul még a hangulatom is elromlik.

Ezerszer jobb folyamatosan 200 százalékon pörögni, állandóan megújulva és váratlan irányokat véve. Érdekes, ez szintén csak most fogalmazódik meg bennem, de talán az egész amiatt lehet, mert félek, nehogy kimaradjak valamiből? Lehetséges.

Mondjuk, azért vannak olyan helyzetek, amikor a végkimerüléstől elájulok, és egyhuzamban 20 órát alszom. Ezt a barátaim már előre látják rajtam, ilyenkor nagyon kedvesen hívnak nekem egy taxit, valaki hazakísér, aztán egy-két napig nem keresnek. Majd pedig újraindul az egész. Egyébként részben azért is kezdtem el írni 18-19 éves korom környékén, mert nagyon jól esett tollat venni a kezembe, elmélyedni magamban, és kicsit pihentetni azt a hihetetlenül extrovertált állapotot, amiben már akkoriban is éltem.

– Legtöbben talán a két Rocklitera kötetnek köszönhetően hallottak rólad, amit azóta több kiállítás, zenés performansz, sőt rádióműsor is követett.

A Rockliterából valóban egyfajta brand lett az első könyv megjelenése óta, önálló dinamikával. Ebben óriási szerepe van Lobenwein Norbertnek és Fülöp Zoltánnak, a Volt Fesztivál alapítóinak, akik kezdettől fogva hatalmas bizalommal voltak irántam. Nekik köszönhetem, hogy az egész történet nem állt meg a két kötetnél: lett belőle kiállítás országszerte vagy 15 helyszínen – sőt, Berlinbe is eljutottunk vele –, rengeteg performanszos fellépés, élő beszélgetéssorozat (például a Volton), valamint a most már állandó műsorom az Open Air Rádióban.

rocklitera

Néhány helyszín, ahová eljutott a kiállítás

Epernek tigris (A Péterfy Bori & Love Bandhez írt novella)

470_baksasoos

Fotó: Kálló Péter

Friss és meghatározhatatlan volt az álomittas lepedő ropogása. Vörös ibolyaillat, üde fények. Tekintetem megakadt a hajfürtökön, majd a lány rózsaszáján időzött. Mintha szendergés közben is énekelne. A redőnyön átszűrődő napsugár váratlan szögben esett ébredező szemöldökére. Halkan lépegettem a lakosztály parkettáján.

::::::: Halszálkagerinc! - úszott ki számon.

Az ezüst reggelizőtálcát letettem a zsúrkocsira, és az öltözőparavánra lendítettem egy földre hajított csokornyakkendőt. Óvatosan tártam ki az ablakot, hogy farkasszemet nézhessek egy bájos citromsármánnyal.

::::::: Mire gondolsz röppenő barátom? - kérdeztem.

Szélesre tártam a tavaszi ablakot és szűkebbre húztam fehér kötényem.

::::::: Korábban vártam, most éledezem, nyílok és dalolok - csiripelte szórakozottan a madárka.

::::::: Jujj, de jó neked - nyújtózott nagyot a lány. - Én is ezt teszem.

Egy kis parfümös párnaigazítás, selyemköntösre kattintott hajcsat és semmi más, csak egy mindent összegző mosoly.

::::::: Gyertek-gyertek, reggelizzünk együtt - intett a lány.

Pirítóst kentünk, szamócát csipogtunk, s közben szárnyas lelkünk verseket csipegetett. Lágy, érzékeny és hajlékony verseket. A lány dúdolt hozzá és forró teát szürcsölt. Éreztem, itt most megáll az idő, átértékelődik a múlt, értelemre lel mindaz, ami talán nem is létezett eleddig. Egyszerű szólam, melyben virul a hajnal, a nap és az évszak. Nő és férfi, madár és csillag.

::::::: Csitt - szólt a lány hirtelen és tapsolt egyet a sarokban megbúvó bűvészláda irányába.

A paraván lángra lobbant, kerevetén két tigris lendült át. Virágba borult a fal, a szoba megnyúlt, a dallam felerősödött. Egy egész színi társulat foglalta el a rögtönzött színpadot. Mindhárman egymásba karoltunk az ágyon. Láttunk porondmestert előugrani varázscilinderből, büszke állatidomárt és tajtékzó vadakat.

::::::: Még, még, még! - kiáltott a lány, majd újra tapsolt.

A bársonyládából zenekar ugrott elő, szintetizátor hangján sziszegő kígyók, saját gerincüket összecsomózó artisták. A tenger lengése már a teraszig ért, tavirózsák nyíltak a sós vízen. Fürödni volt kedvünk! Gondolatban velünk úsztak a tigrisek és a zene. Víz alatti patakok fakadtak, ércek és borostyán borzongott a felszínen. A horizonton színes szalagok úsztak. Megsimogattam a sármányt.

::::::: Ugye nem félsz?

::::::: Hangja kicsit reszketett, de éreztem bízik bennünk.

Hatalmas fákból kivájt hajók úsztak felénk, ágyúik megcsillantak a ferde szélben. Termékeny szirtek emelkedtek átlátható dzsungelekkel. Megint elcsattant egy vidám taps, és szabadnak éreztük a légies fuvallatot.

A falon újabb és újabb ablakok nyíltak. A lány egy pillanatra megszakította a dallam sodrását, csöndet intett hangnak, s hangtalannak. A távolba nézett.

::::::: Szigetet látok, rajta emberek. Szerelmesen állnak az esőben, mint madár a szellőben, ha dalol, ha dalol.

::::::: Dalol! - szólt kis barátunk.

Hosszúra növesztette lábait és vállunkon billegette magát a zene hullámaira.

bsa6

Hobo 70. születésnapján a Nemzeti Színházban – Fotó: Eöri Szabó Zsolt

– Mivel foglalkozol mostanában?

– Évente egy-két új saját dalt veszek fel barátokkal, de ami mostanában leginkább kitölti a napjaimat, az egy 100 magyar zenészt bemutató irodalmi, képes portrékötet. Miki 357-tel (fotós és operatőr, az utóbbi évek egyik legfelkapottabb magyar kliprendezője – a szerk.) dolgozunk rajta, ő fotózza, én írom. Alapvetően szépirodalmi jellegűek lesznek az írások, de sokkal kevesebb fikciós és több valós elemmel, mint a Rocklitera esetében. A tervek szerint ősszel fog megjelenni, Etalon lesz a címe. Egyaránt szerepelnek benne a ’60-as, ’70-es évek nagy sztárjai és mai fiatal tehetségek. Az LGT-től és az Omegától a Supernem és a 30Y tagjain át a Middlemist Redig és Iamyankig terjed a szórás. Fateromhoz egy verset írtam, mely számtalan próza mellett az egyetlen lírikus munka lesz az új könyvben.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk