KULT

Az Uncharted megtörheti végre a videójátékos átkot – kritika

Kedvenc Pókemberünk ezúttal Mark Wahlberg oldalán keresi minden idők legnagyobb kincsét. Az Unchartedot nézve pedig mi, nézők is kincsre lelhetünk.
Szöllőskei Gábor - szmo.hu
2022. február 12.



Kezdjük talán akkor azzal a bizonyos videójátékos átokkal, ami immár majdnem harminc éve sújtja Hollywoodot. E szerint egyre megy, hogy egy játék (hogy PC-re, konzolra, Game Boyra, esetleg kvarcjátékra készült, az mindegy) mekkora sikert ért el anyagilag, és hány millió rajongója nyüstöli világszerte, amennyiben élőszereplős megfilmesítésben részesül, rögvest az érdektelenség és/vagy a minőségi pokol legmélyebb bugyrába kerül. Minden az 1993-as Super Mario Brothers című mozgóképpel kezdődött (Bob Hoskins, John Leguizamo és Dennis Hopper főszereplésével), amelynek végigkínlódása majdhogynem maradandó károkat okozott a nézők lelkivilágában, ráadásul jókora bukta volt a kasszáknál is. De hasonló cipőben jártak a következő próbálkozások is, egy-két kivételtől eltekintve. A Double Dragon – A medál hatalma (1994), a Street Fighter – Harc a végsőkig (1994), a Mortal Kombat első (1995) és második része (1998), a Wing Commander – Az űrkommandó (1999), a Tomb Raider-filmek, A kaptár-filmek, a Doom (2005), a Hitman – A bérgyilkos (2007), a Max Payne – Egyszemélyes háború (2008), a Perzsia hercege – Az idő homokja (2010), a Need for Speed (2014) és még sorolhatnánk:

egyik sem váltotta be igazán a reményeket, vagy az alkotók vagy a rajongók csalódtak. Vagy mindenki. Még az olyan, világszerte sok millió gémert megmozgató jelenségek, mint a Warcaft vagy az Assassin’s Creed sem kaptak maguknak nyereséges és színvonalas adaptációt.

Két éve, épp a koronavírus-járvány világszintű kitörése előtt a Sonic, a sündisznó Jim Carrey-vel is fémjelzett feldolgozása képezett végre egy üdítő kivételt, hiszen amellett, hogy 85 millió dolláros büdzséjére világszerte 319,7 milliót kaszált, még a kritikusok sem döngölték a földbe a kis kék süni gyűrűhajhászását.

A konzolkoptatók következő nagy félelme pedig az Uncharted volt, ez a 2007-ben indult játékfranchise, amely azóta összesen négy epizódot és számos kiegészítő kalandot számlál, illetve sok milliárd lejátszott órát a rajongóktól.

Az élőszereplős mozifilm bejelentésére sem kellett nagyon sokat várni, az elkészültére azonban annál többet.

Szinte hihetetlen az a produkciós pokol, amibe ez a projekt kénytelen volt alászállni az évek során, elfogyasztva számos forgatókönyv-változatot (és -írót), kinézett színészt és felkért rendezőt.

A korábbi stádiumokban olyan direktorok vállalták a filmet (majd léptek le ilyen-olyan okból), mint pl. David O. Russell (Napos oldal, Amerikai botrány), Seth Gordon (Förtelmes főnökök), Travis Knight (Űrdongó), Dan Trachtenberg (Cloverfield Lane 10), Shawn Levy (Free Guy) vagy Neil Burger (Csúcshatás, A beavatott). Több ígéretes név merült tehát fel, végül azonban Ruben Fleischernél kötött ki a projekt, ami szintén félelemre adott okot, mert bár a most 47 éves direktor debütje, a 2009-es Zombieland nagyszerű lett, azóta sajnos nem a minőségi filmjeiről ismert: pl. 30 perc vagy annyi se (2011), Gengszterosztag (2013), Venom (2018).

Lássuk, mi minden miatt hőzöngtek előzetesen még a játéksorozat megszállottjai. A főhős Nathan Drake szerepére (noha az akkor negyvenes éveiben járó Nathan Fillion lett volna tökéletes  nagyjából mindenki szerint) a huszonéves, népszerűsége csúcsán lévő Peter Par… azaz Tom Hollandot szerződtették, ráadásul hű társa, Sully is jóval fiatalabb itt Mark Wahlberg prezentálásában, mint a játékban. Ami pedig a legnagyobb bűn: Wahlberg arcán nem virít ott a karakter kultikus bajsza...

Ám, ahogy a dakota közmondás tartja, minél több a baljós előjel, annál nagyobb lehet a meglepetés, az Uncharted pedig egész szépen kimaxolta a kellemes csalódást-faktort.

Egyértelmű, hogy a filmváltozat előzményként szolgál a játékokhoz, vagyis itt a fiatalabb Nate-et és Sullyt láthatjuk, akiknek első közös kalandja elevenedik meg, bár az igaz, másképp ismerkednek össze, mint a forrásanyagban (a mozgókép főként a játékfranchise negyedik, A Thief’s End című epizódját vette alapul). Holland és Wahlberg szerencsére ütős párosnak bizonyul, akik között megy rendesen az adok-kapok, a poénkodás, a bizalmatlanság, ráadásul az is kellemes mai felfogás, hogy egyikük sem makulátlan jellem és feddhetetlen hős: mindkettejüknek van egy sötétebb oldala, amely jól megfér az egyébként jó szívük mellett.

Az Uncharted folytatja az Indiana Jones-filmek, A Thomas Crown-ügy és A nemzet aranya hagyományait, vagyis egyszerre klasszikus, kincskeresős kalandfilm és heist movie, amelyben fontos szerepet kap a történelem (ezúttal Magellán elveszett hajóit és az azokban rejtőző aranyát kutatják) és a különféle rejtvények. Most viszont nem régészeknek vagy tehetős gentlemaneknek drukkolhatunk, hanem rafinált tolvajoknak, svindlereknek. A „ki kit ver át”-tematika tehát e filmben is erősen jelen van (legutóbb a Különösen veszélyes bűnözők tolta ezt túl), ennek ellenére abszolút működik buddy movie-ként is.

Az akciójelenetek is szépen kivitelezettek és emlékezetesek, főként a repülőből kilógó rögzítőhálós haddelhadd (amelyet a harmadik játékből, az Uncharted 3: Drake’s Deceptionből kölcsönöztek a filmesek, a játékkészítőkre pedig biztosan nagy hatással volt a Halálos rémületben című 1987-es Timothy Dalton-os Bond-film vonatkozó jelenete), valamint a kettős hajóreptetés.

Szép kunsztok, megkapó CGI, működő suspense.

Nagy szükségünk volt már egy működő, szórakoztató kalandfilmre, ami persze korántsem hibátlan, hiszen a forgatókönyv logikátlanságaiba több ponton is bele lehet kötni (pl. ez vagy az a karakter mégis hogyan kerül ide, oda meg amoda stb.), ám ezek felett könnyű szemet hunyni, amikor ilyen kellőképp dinamikus, pörgős, vicces és látványos kincskeresés zajlik a vásznon.

És hogy megtörik-e végre az átok? Nos, azt majd a box office istenei döntik el, az alkotók mindenesetre megtették a magukét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk