KULT

Az Így vagy tökéletes a romkom kereteit feszegető, szerethető film, rengeteg nagyszerű alakítással - kritika

Rendkívül szórakoztató alkotás remek színészekkel, de azért vannak szépséghibái. SPOILER VESZÉLY!


A film egyik fontos motívuma, hogy a sértett művészek kutyagumit dobnak a kritikus erkélyére. Talán megértik, ha ezek után a szokásosnál gondterheltebben fogtam hozzá a cikk megírásához. De aztán arra gondoltam, rosszabbat is el tudok képzelni, mint hogy Béres Márta és Fekete Ernő itt szobrozzon a házam előtt, úgyhogy csak belevágok.

Előtte azonban le kell szögeznem, hogy a kritika SPOILEREKET fog tartalmazni.

Somos András (Fekete Ernő remek alakítása) író, akinek első regénye, a Kitöltési útmutató halotti anyakönyvi kivonathoz csúfosan megbukott. Ez persze nem tántorítja el, felveszi a meg nem értett művész pózát, és ennek megfelelően mindent és mindenkit lenéz. (Teszi mindezt úgy, hogy közben egy reklámügynökség kreatív igazgatója, és ehetetlen joghurtokat ad el szép nővel.)

Nem elég, hogy kutyát nem érdekel a könyve, hogy megaláztatása teljes legyen, azokat a babérokat, amikre ő vágyik egy – szerinte – gagyi spirituális könyv, az Így vagy tökéletes szerzője, Tordai Kata (Béres Márta) aratja le.

Amikor találkoznak, Somos természetesen nem hagyja ki a lehetőséget, hogy belegyalogoljon az írónőbe, de Tordai Kata egyáltalán nem esik kétségbe a sebzett macsó önérzet támadásaitól, felveszi a kesztyűt.

Elindul egy furcsa macska-egér harc kettejük között, ami a romkomok íratlan szabályai szerint persze hamar átcsap vonzalomba.

Mert hogy az Így vagy első ránézésére tipikus romkom, és mint ilyen, hozza a kötelező elemeket. Alighanem a készítők is tisztában vannak ezzel, amit önironikus kiszólásokkal érzékeltettek:

- A feleségem lelépett a személyi edzőjével. Jó nagy klisé, mi?

- A pasim megcsalt a legjobb barátnőmmel.

- Oké, döntetlen.

És persze megvan a film vége felé a konfliktus, a nagy összeveszés, ami után jöhet a többé-kevésbé happy end.

Alig tudnék olyan romantikus vígjátékot mondani, ami ne ugyanezt az utat követné. És mégis, egy percig sem éreztem úgy az Így vagy tökéletes nézése közben, hogy már ezerszer láttam, és végképp nem volt unalmas.

Aztán eszembe jutott, hogy volt már hasonló a történelem során. A klasszicizmus idején igen szigorú keretrendszernek kellett a színdaraboknak megfelelniük. Ez alapján például akár Moliere vígjátékairól is ki lehetne mutatni, hogy egy kaptafára készültek. Moliere nagysága éppen abban rejlett, hogy a kaptafa ellenére maradandót tudott alkotni.

Bár nem merészkednék odáig, hogy az alkotókat Moliere-hez mérjem, azt hiszem, az Így vagy tökéletesben is az a jó, hogy a játékfilmekben kötelező dramaturgiai klisék csupán keretül szolgálnak, és az a fontos, amit közé tett Csurgó Csaba forgatókönyvíró és Varsics Péter rendező.

Mert azért semmi sincs teljesen úgy, ahogy várnánk.

Egy tipikus romkomban például Somos András vagy belátná, hogy rossz író (mint John Cusack a Lövések a Broadwayn főhőseként), vagy a film végére megjönne az átélt kalandok hatására az ihlet (maradjunk John Cusacknál: Egy őrült nyár). Ehhez képest Fekete Ernő karaktere csak odáig jut el, hogy belátja, gyáva író, de hogy ez a felismerés mire lesz elég a későbbiekben, azt nem tudjuk.

A film azt sem akarja eldönteni, Tordai Kata jó író-e. Csak annyi biztos, hogy nagyon sikeres, és sok embert megérint a könyve, de a Magyar narancs szigorú ítésze, Csoknyai épp úgy egy talicska szarnak titulálja művét, mint Somos András regényét.

Az alapján, amit megtudunk az Így vagy tökéletesről,

akár igaza is lehet Somosnak, aki egy haragos pillanatában lakótelepi Paula Coelhónak nevezi Tordait.

De nem is fontos, mert a filmben nem ez a lényeg, hanem az, hogy a szereplők miként tudnak megküzdeni a démonjaikkal, főleg, miután kiderül, hogy Kata és András már találkozott korábban, és tudtuk nélkül részesei voltak egymás személyiségformáló traumáinak.

Amin Somos András átmegy, azon a legtöbb korunkbeli, kreativitással foglalkozó férfi – és alighanem nő is – átesik. Amikor sikereket érsz el az „iparban”, de szeretnéd megmutatni, hogy több van benned, a tehetséged nem csak pénzkeresésre jó. Vannak is látszateredményeid – például egy kiadott, de megbukott regény –, ezekbe kapaszkodsz, de közben egyre inkább szembe kell nézned a félelmetes kérdéssel: mi van, ha az imposztorszindrómád nem szindróma, hanem valóban imposztor vagy? Ha tényleg „csak” ennyit érsz? És ekkor jön valaki, és azt mondja: Így vagy tökéletes. Érthető, ha legszívesebben behúzna neki egyet.

Nincs egyértelmű happy end. Bár a nagy összeveszés után jön némi enyhülés, egymásra találás, de hogy ez megint alkalmi összesodródás csak, vagy életre szóló szerelem, ennek eldöntése ránk van bízva.

Különösen tetszett Kata karaktere, aki egy pillanatig sem válik alárendeltté a férfi szereplők mellett.

Somos durva beszólásaitól nem rendül meg, csípőből visszalő, és megmutatja, ő is be tud ám szólni úgy, hogy igazán fájjon. Meg tudja védeni magát, két lábbal áll a földön. Teszi mindezt úgy, hogy közben ízig-vérig nő marad, az összes érzékenységével, érzékiségével, nem lesz harsány, nagyszájú dumagép, sem operett feminista.

Ehhez persze kell Béres Márta nagyszerű alakítása is. Remélem, a Vajdaságban élő és dolgozó színésznőt még sokszor láthatjuk a filmvásznon, vagy akár magyar színpadon is.

Fekete Ernőtől – saját bevallása szerint – nem áll távol Somos András pokróc, kissé narcisztikus karaktere (a vele készült interjú is hamarosan olvasható lesz!), de nyilván ez önmagában nem lenne elég, hogy ennyire élethűen hozza a szerethető seggfej figuráját.

Varsics Péternek rendezőként ez az első nagyjátékfilmje, és nagyon remélem, nem az utolsó. Kisfilmjei is figyelemreméltó alkotások voltak – különösen az A Strange Kind of Love –, de a Quimby sajátos hangulatú Tükrök olcsón videója is az ő nevéhez fűződik.

Csurgó Csaba forgatókönyveivel már találkozhattunk párszor: a Para vagy a Megdönteni Hajnal Tímeát is az ő munkája.

Hozzájuk képest Nagy András operatőr igazi régi motoros, többek között a Post Mortem emlékezetes képeit is neki köszönhetjük.

Külön erénye a filmnek a remek szereposztás, amely nem merül ki abban – mint sok más filmnél –, hogy összeszednek egy maréknyi húzónevet.

Ritkán érezni azt, hogy minden szerep olyan, mintha az adott színészre írták volna. Nekem most ilyen érzésem volt annak ellenére, hogy tudom, még Fekete Ernőt is castingolták.

Trokán Nóra játssza Csillát, a dögös modellt, aki Kata legjobb barátnője egészen addig, amíg el nem csábítja annak pasiját, a tenyérbemászóan macsó Szabolcsot (Lengyel Tamás, akinek a sugárzó színészegyénisége nélkül szerintem szegényebb lenne a film). Nóra úgy tudja hozni a szépségéből élő, és azt tudatosan kihasználó bombázót, hogy közben húsvér emberré válik, aki teljes mértékben megéli a legjobb barát elárulásának drámáját, tisztában van tette súlyával és saját jellemgyengeségével.

Ki kell emelnem Dér Zsoltot, Somos marketinges kollégáját, aki Andrással ellentétben nem vágyik önmegvalósítására. Látásmódját az határozza meg, hogy mit hogyan lehet eladhatóvá tenni, Somos és Tordai kapcsolatában is rögtön a marketing értéket látja. Életcélja pedig annyi, hogy egyszer megkaphassa főnöke MacBookját és parkolóhelyét – mindez olyannyira természetes számára, hogy nem is csinál titkot belőle.

Hais Dorottya a szemünk előtt nő fel: a Mindenki Lizája most Fekete Ernő kamasz lányát játssza.

Körmendi János híres mondása, hogy nincs kis szerep, csak rossz színész. Ezt a tételt bőségesen igazolja a film. Pár mondatos szerepekben is igazi nagyágyúk sorakoznak fel. Például Hegedűs D. Géza játssza Csoknait, a cinikus, kiábrándult kritikust, akinek Tordai és Somos könyve egyformán pocsék.

Elek Ferenc mint gasztroenterológus tényleg csak 2-3 percig jelenik meg a filmben, de már első megmozdulására felröhögött a mozi, és ha rövid időre is, de ellopta a show-t a főszereplőktől.

Rajtuk kívül olyan nagy nevek villannak fel emlékezetes percekre, mint Ónodi Eszter, Thuróczy Szabolcs vagy Gáspár Tibor.

Meg kell említenem Dombóvári István, Dombi feltűnését is, aki egy díjátadó ünnepség házigazdáját alakítja. Dombi pályafutását a kezdetektől követem, mindig is tetszett bevállalóssága, hogy keresi a kihívásokat, és örülök, hogy mindig újabb és újabb feladatkörök találják meg, amikben – szerintem – legtöbbször helyt is áll. Óhatatlanul is Abody Béla jutott eszembe róla, aki bár nem volt színész, sok magyar filmben feltűnt apró, hangsúlyos epizódszerepekben. Remélem, Dombit is látjuk még a filmvásznon is, kíváncsi vagyok, mi van még benne.

Külön öröm volt számomra viszontlátni Szőke Abigélt.

Az Akik maradtak főszereplője megmutatta, hogy nyúlfarknyi szerepben is odateszi magát. Pedig „csak” egy rendelő váróteremben ücsörgő lány, aki arra vár, hogy sorra kerüljön, és közben vált két mondatot Fekete Ernő karakterével. Mégis, abban a két mondatban benne van a vizsgálat előtti szorongás, ami még mélyebb értelmet kap, amikor később megtudjuk, mi lett a lány további sorsa.

Ahogy a romkomoknak megvannak a kötelező kliséi, ez igaz a kritikákra is. Kutyagumi veszély ide vagy oda, muszáj kiemelni azt is, ami nem tetszett. Számomra ilyen volt az – érzésem szerint – indokolatlan naturalitás néhány jelenetben. Van karba szúródó injekciós tű, a gasztroenterológiai vizsgálat alatt látjuk egy képernyőn, amit az orvos lát Somos Andrásban, van kakiló kutya és még néhány hasonló élethű részlet, ami egy ilyen jellegű filmben disszonáns – bár lehet, épp ez volt a cél, hogy kicsit ezzel is „összepiszkolják” a végeredményt, távolítsák a habos-babos szerelmi filmektől. Nekem viszont nézőként ez nem jött be.

Na és persze minden jószándék ellenére így is maradt a filmben néhány banális pillanat, például amikor Tordai Kata megköszöni Somosi Andrásnak, hogy „megmutattad az embert az álarc mögött”.

Ezzel együtt az Így vagy tökéletes rendkívül szórakoztató, sok egyediséget felmutató film.

És egy tipp, ha még nem láttátok a filmet, vagy újból tervezitek a megnézését: érdemes figyelni a vége főcímet, ott is el van rejtve néhány poén.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk