Az alkohol feloldja a gátlásainkat, aztán az egész életünket is - erről szól az Oscar-díjas Még egy kört mindenkinek
Milyen lehet egyfolytában spiccesnek lenni? Persze, ez a kérdés Magyarországon magas labda: mindannyiunknak van egy haverja, nagybácsija, felső szomszédja, aki évek óta csavaros kiflivel indítja a napot.
Na de mi itt most nem a részegségről beszélünk! Csak a szalonspiccről, amivel az ittas személy nem írja ki magát a kultúremberek köréből, nem borogat állólámpákat, és nem köt ki a HR-es kolléga szájában a céges bulin.
A Még egy kört mindenkinek című dán film cseppet sem szájbarágós, hanem nagyon is érzékeny módon járja körül a kérdést, amivel idén Thomas Vinterberg (a Dogma95 egyik alapítója, többek közt a Születésnap rendezője) bezsebelte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat is.
A film négy gimis tanár történetét meséli el, akik a fenti kísérletbe kezdenek - szigorúan tudományos céllal. Elhatározzák, élesben tesztelik egy filozófus elméletét, miszerint ha mindig van néhány ezrelék alkohol a vérünkben, attól a saját kreatívabb, szociálisabb, egyszóval jobbik énünkké változunk.
Hogy a főhőseink éppen tanárok, az sem lehet véletlen. Különféleképp ugyan, de mindannyiukat ugyanaz az életközépi válság sújtja: a házasságuk kihűlt, az értelmiségi pálya nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és belefáradtak, hogy hülyegyerekek fejébe verjék bele a kötelező minimumot. (Ugyanez a karakter kesernyés, kelet-európai humorral fűszerezve bukkan fel A bolond egy napja című lengyel filmben. Na meg minden második magyar középiskolában.)
Tommy, Peter, Nikolaj és Martin tehát bele is csapnak az emberkísérletbe. Permanens piálás veszi kezdetét a szünetekben előkerülő laposüveggel. És a csoda meg is történik: szebben szól a kórus az énekórán, és a tesiórán is jobban sikerül a focimeccs. Legjobban mégis a töritanárnak, Martinnak működik a minidózis. Őt Mads Mikkelsen (Ádám almái, Casino Royale, A vadászat) alakítja, aki nagyfokú érzékenységgel hozza a tépelődő karaktert. Martin visszatalál a családjához, felpezsdíti a széthullóban lévő házasságát, sőt, a diákok lanyhuló figyelmét is sikerül magára vonnia.
Egyre nagyobb szenvedéllyel ecseteli például, mi köti össze Churchillt, Hemingway-t és az Európai Bizottság egykori elnökét, az Orbán Viktort kedélyesen megpaskoló Jean-Claude Junckert. Naná, hogy a pia! Hát nem éppen attól voltak ilyen zseniálisak, hogy ők is egyfolytában be voltak nyomva?
Csakhogy az etanol nem bizonyul jó barátnak, még szigorúan kontrollált mennyiségben sem. Először csak az ajtófélfa jön a hőseinknek a tanáriban, azután alattomos lassúsággal, építőkockánként kezd szétesni az addig egyben tartott életük.
Mert hát éppen az a buli az alkoholban, hogy percek alatt bontja le a társadalmi szerepekből összetákolt felettes énünket. Éppen ettől olyan kellemes és felszabadító - de csak a legelején. És mint azt a film is példázza, ha valaki stabil szociális háló nélkül fogyasztja az alkoholt, azt végül az alkohol fogja elfogyasztani. Így szinte előre kódolt a tragédia is.
Na jó, mondhatnánk, de ki az a hülye, aki - akárcsak Martinék - folyamatos részegséggel próbálkozik? Hiszen borítékolható, hogy nem lesz jó vége. Csakhogy épp ez a lényeg: szépíthetjük, de valójában sose lesz jó vége. Legyen szó egy átpiált estéről vagy évtizedről, mindig befizetjük az árát.
Hogy ezek szélsőséges gondolatok? Meglehet, de éppen attól erős ez a történet, mert két aperolos szelfi közt elgondolkodtat az alkohol szerepéről a kultúránkban és a személyes életünkben. Vinterberg filmje kellő alapossággal közelíti meg ezt a sokrétű témát, nem tukmál kétmondatos bölcsességeket, és láttatja: az alkohol önmagában nem jó és nem rossz, de a tűzzel játszunk, ha rábízzuk magunkat.
A Még egy kört mindenkinek valamelyest megidézi a Dogma-mozgalom alapelveit, például azt, hogy a rendező nem alkotást próbál létrehozni - ehelyett a pillanatot, magát az életet mutatja be a lehető leghitelesebben. Már csak ezért is jó, hogy a történetet nem a végső összeomlás, hanem egy szédületes parti képei koronázzák meg.
A parti egy ugrással végződik, ami mögött nincsen öngyilkos szándék. Egyetlen kimerevített képkocka az egész. Ebben a megállított pillanatban hagyjuk ott a hőseinket, ahogyan ivás közben is kilépünk az idő kényszeréből - de azért tudjuk, mi a folytatás. Ismerjük a gravitációt, és hogy innen csak lefelé vezethet az út. Hogy a megsemmisülés, vagy csak egy csúnya másnap felé? Ezt már a nézőre bízzák.
