KULT

Az alkohol feloldja a gátlásainkat, aztán az egész életünket is - erről szól az Oscar-díjas Még egy kört mindenkinek

A legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díj nyertese ítélkezés nélkül mesél róla, mit adhat és mit vehet el az alkohol.
Fotó: ScarletPleasure/YouTube - szmo.hu
2021. május 03.



Milyen lehet egyfolytában spiccesnek lenni? Persze, ez a kérdés Magyarországon magas labda: mindannyiunknak van egy haverja, nagybácsija, felső szomszédja, aki évek óta csavaros kiflivel indítja a napot.

Na de mi itt most nem a részegségről beszélünk! Csak a szalonspiccről, amivel az ittas személy nem írja ki magát a kultúremberek köréből, nem borogat állólámpákat, és nem köt ki a HR-es kolléga szájában a céges bulin.

Szóval, vajon mi történik, ha mikrodózisban ugyan, de szünet nélkül adagoljuk magunknak az alkoholt? Segíthet-e a szorongásainkat magunk mögött hagyva, intenzívebben megélni az emberi kapcsolatokat? Előhívhatja-e a párunk, hivatásunk, életünk iránti régi szenvedélyt?

A Még egy kört mindenkinek című dán film cseppet sem szájbarágós, hanem nagyon is érzékeny módon járja körül a kérdést, amivel idén Thomas Vinterberg (a Dogma95 egyik alapítója, többek közt a Születésnap rendezője) bezsebelte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat is.

A film négy gimis tanár történetét meséli el, akik a fenti kísérletbe kezdenek - szigorúan tudományos céllal. Elhatározzák, élesben tesztelik egy filozófus elméletét, miszerint ha mindig van néhány ezrelék alkohol a vérünkben, attól a saját kreatívabb, szociálisabb, egyszóval jobbik énünkké változunk.

Hogy a főhőseink éppen tanárok, az sem lehet véletlen. Különféleképp ugyan, de mindannyiukat ugyanaz az életközépi válság sújtja: a házasságuk kihűlt, az értelmiségi pálya nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és belefáradtak, hogy hülyegyerekek fejébe verjék bele a kötelező minimumot. (Ugyanez a karakter kesernyés, kelet-európai humorral fűszerezve bukkan fel A bolond egy napja című lengyel filmben. Na meg minden második magyar középiskolában.)

Tommy, Peter, Nikolaj és Martin tehát bele is csapnak az emberkísérletbe. Permanens piálás veszi kezdetét a szünetekben előkerülő laposüveggel. És a csoda meg is történik: szebben szól a kórus az énekórán, és a tesiórán is jobban sikerül a focimeccs. Legjobban mégis a töritanárnak, Martinnak működik a minidózis. Őt Mads Mikkelsen (Ádám almái, Casino Royale, A vadászat) alakítja, aki nagyfokú érzékenységgel hozza a tépelődő karaktert. Martin visszatalál a családjához, felpezsdíti a széthullóban lévő házasságát, sőt, a diákok lanyhuló figyelmét is sikerül magára vonnia.

Egyre nagyobb szenvedéllyel ecseteli például, mi köti össze Churchillt, Hemingway-t és az Európai Bizottság egykori elnökét, az Orbán Viktort kedélyesen megpaskoló Jean-Claude Junckert. Naná, hogy a pia! Hát nem éppen attól voltak ilyen zseniálisak, hogy ők is egyfolytában be voltak nyomva?

Csakhogy az etanol nem bizonyul jó barátnak, még szigorúan kontrollált mennyiségben sem. Először csak az ajtófélfa jön a hőseinknek a tanáriban, azután alattomos lassúsággal, építőkockánként kezd szétesni az addig egyben tartott életük.

A film méltán vígjáték és dráma egyszerre, hiszen helyenként már-már börleszkbe hajlik, amit láthatunk, például amikor már a tőkehalat sem sikerül megvásárolni a szupermarketben. Nagyon nem… fájdalmasan nem. Gulyás Marci a Partizánban úgy jellemezné a helyzetet, hogy “méltóságdeficites”.

Mert hát éppen az a buli az alkoholban, hogy percek alatt bontja le a társadalmi szerepekből összetákolt felettes énünket. Éppen ettől olyan kellemes és felszabadító - de csak a legelején. És mint azt a film is példázza, ha valaki stabil szociális háló nélkül fogyasztja az alkoholt, azt végül az alkohol fogja elfogyasztani. Így szinte előre kódolt a tragédia is.

Na jó, mondhatnánk, de ki az a hülye, aki - akárcsak Martinék - folyamatos részegséggel próbálkozik? Hiszen borítékolható, hogy nem lesz jó vége. Csakhogy épp ez a lényeg: szépíthetjük, de valójában sose lesz jó vége. Legyen szó egy átpiált estéről vagy évtizedről, mindig befizetjük az árát.

Magyarországon és Dániában egyaránt százezrek isznak kiégettség ellen, szorongásból, terápia helyett. Mert a gyerek ordít, mert kizsigerelte őket a váltott műszak, mert hó végére már egy mozira sem maradt pénz. Mégis abban nőttünk fel, hogy egy kokainnal vetekedő kemény drog filléres élvezeti cikk, a közösségi élet szerves része. A megalázó vergődésünk meg utólag csak egy jópofa sztori.

Hogy ezek szélsőséges gondolatok? Meglehet, de éppen attól erős ez a történet, mert két aperolos szelfi közt elgondolkodtat az alkohol szerepéről a kultúránkban és a személyes életünkben. Vinterberg filmje kellő alapossággal közelíti meg ezt a sokrétű témát, nem tukmál kétmondatos bölcsességeket, és láttatja: az alkohol önmagában nem jó és nem rossz, de a tűzzel játszunk, ha rábízzuk magunkat.

A Még egy kört mindenkinek valamelyest megidézi a Dogma-mozgalom alapelveit, például azt, hogy a rendező nem alkotást próbál létrehozni - ehelyett a pillanatot, magát az életet mutatja be a lehető leghitelesebben. Már csak ezért is jó, hogy a történetet nem a végső összeomlás, hanem egy szédületes parti képei koronázzák meg.

A forgatásra árnyékként vetül, hogy itt debütált volna színészként a rendező 19 éves lánya, Ida, aki azonban egy autóbalesetben elhunyt. Vinterberg és Mikkelsen utólag úgy látják: ez a tragédia hozzájárult, hogy összességében mégis egy életigenlő, az életet ünneplő film szülessen.

A parti egy ugrással végződik, ami mögött nincsen öngyilkos szándék. Egyetlen kimerevített képkocka az egész. Ebben a megállított pillanatban hagyjuk ott a hőseinket, ahogyan ivás közben is kilépünk az idő kényszeréből - de azért tudjuk, mi a folytatás. Ismerjük a gravitációt, és hogy innen csak lefelé vezethet az út. Hogy a megsemmisülés, vagy csak egy csúnya másnap felé? Ezt már a nézőre bízzák.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk