Medvecz József: Arra az estére egy kicsit meghalok
Az Operaház címzetes magántáncosa idén elnyerte a Junior Prima Díjat, ennek apropóján beszélgettünk vele.
Nem mindennapi életutat választottál. Gyerekfejjel határoztad el, hogy balett-táncos akarsz lenni?
– Tízévesen kezdtem a balettiskolát. Egy tízéves gyerek nem tudja még teljes bizonyossággal eldönteni, hogy táncos – vagy egyáltalán bármi más – akar lenni élete végéig. Édesanyámnak, aki maga is táncos (egészen pontosan néptáncos) múlttal rendelkezett, nagy szerepe volt abban, hogy idáig eljutottam. A testvéreim közül sokan megpróbálkoztak a tánccal, de végül legkisebbként én jöttem fel Budapestre és én lettem szakmabeli.
Kisfiúként hogy élted meg az elszakadást otthonról?
– Elég nagy királynak éreztem magam kamasz testvéreim között, amikor kiderült, hogy Szegedről felkerülök a fővárosba. Aztán nagyjából tizennégy évesen következett be az a töréspont, amikor rájöttem: itt nem csak a móka van, hanem a kőkemény meló is. Ekkoriban kerültem az egyik legmeghatározóbb mesteremhez, Forgách Józsefhez, aki tényleg nem viccelt, szorosan tartotta a gyeplőt – utólag persze tudom: a saját érdekünkben. De órák után igazi apa módjára bánt velünk.
Mikor jött a bizonyosság, hogy te márpedig ezen a pályán akarsz maradni?
– Amikor elértem az első sikereket, már nem volt kérdés, hogy a pályán maradok. A visszajelzésekből kiderült: jól csinálom, amit csinálok. Időközben sokakat eltanácsoltak, a mi fiúcsoportunknak nagyjából a harmada maradt meg. Ez eleinte nagyon ijesztőnek és igazságtalannak tűnt, de ma már úgy gondolom: a korai eltanácsolás a legjobb, amit azokkal tehetnek, akik nem valók teljes egészében a pályára. Annak, ha valamelyik növendéktől megválnak, több oka lehet a szakmában: nem úgy alakul a teste, nincs igazán tehetsége a tánchoz, nem elég hajlékony…
Melyik szerep nőtt úgy igazán a szívedhez?
– A Karamazov testvérekben táncolt Alekszej. Ez volt az első főszerepem. Gyerekkorom óta arra készítettek fel, hogy egyszer eljön majd az a pillanat, amikor én állok elöl a színpadon és én viszem a színházat aznap este. Ez persze nem történik meg csak úgy varázsütésre, nálam például kifejezetten lassan jött. Mielőtt rám osztották volna ezt a főszerepet, szinte csak karban táncoltam, eltekintve pár kisebb szereptől. Úgy éreztem, hogy tejfölösszájúként kerültem be olyan szólisták mellé vagy éppenséggel elé, akik a színház húzóerőinek számítottak. Még ma is libabőrös vagyok, ha erre gondolok. Ezután indult be igazán a karrierem.
Melyik volt az, ami a legtöbb verejtékes munkát jelentette?
– Egy tavalyi szerep, a Don Quijote, ami a férfi táncosok számára a legnehezebb és legnagyobb kihívás. Fizikálisan nagyon sok, technikailag nagyon nehéz. A szakmában arra, aki Don Quijotét táncol, azt mondják: az már valami. Úgy gondolom, az én technikai képzettségemhez képest ez az abszolút csúcs; ennél rutinosabb még lehetek, ügyesebb már nem. Az előadás előtti este, amikor a feleségemmel a konyhában ültünk, az járt a fejemben: holnap nekem fel kell lépnem a csúcsra… Ijesztő volt. Nem az lett a legjobb előadásom.
Miért érzed úgy, hogy nem sikerült jól?
– Nem volt semmi extra, nem estem hasra vagy ilyesmi…
Minden táncosnak ez lehet a rémálma.
– Szerintem jobb elesni, mint rossz előadást csinálni. Ha nem érzed jól magad a szerepedben, és nem tudsz vele azonosulni, az a produkció rovására megy.
Volt már ilyen karaktered?
– Nem. Szerintem ez az egyik technikai erősségem: meg tudom élni a szerepeimet. Arra az estére egy kicsit beleszeretek a partnernőmbe a színpadon; ha a cselekmény szerint meg kell halnom, akkor arra az estére egy kicsit tényleg meghalok. Amikor Lenszkijt táncoltam az Anyeginben tavaly, volt egy párbajjelenet – meglőttek, meghaltam, és a feleségem, aki minden előadásomra eljön, és már ezerszer látott, elsírta magát. Szerintem óriási dolog, hogy az az ember, aki minden reggel főzi nekem a kávét, elsírja magát attól, hogy a színpadon meghalok…
Mit gondolsz, miben áll a profik titka?
– Elsősorban mentális kérdés, hogy valakiből profi táncos legyen, de ezt mondhatnám az élet bármely más területére is. Agyban dől el. Amikor intenzíven készülök egy szerepre, folyamatosan ott mocorog az agyamban, de ha hazamegyek, próbálom a színházban hagyni. És fordítva, ha visszajövök, próbálom a családomat otthon hagyni. Szakmai alázat is mindenképp kell a profizmushoz, és persze munka, munka, munka.
Mikor öregszenek meg a táncosok?
– Nehéz megállapítani a határt. Csúcsformában talán 28 és 33 között vagyunk, ilyenkor vagyunk fizikálisan és mentálisan is a legjobb állapotban. Az elején, fiatalon még nagyon erősek és lelkesek vagyunk, de nincs rutin. Később ez megfordul: a fizikum már kevésbé jó, de cserébe ott a rengeteg tapasztalat, így még mindig nagyon sok szerepet el lehet táncolni. Talán a 38. év a vízválasztó, azon túl elindulunk lefelé. De mint mindenre, erre is léteznek ellenpéldák. Igazán a visszajelzésekből lehet érezni, tudjuk-e csinálni vagy már vége.
Hogy viselnéd, ha egyszer példaképpé válnál?
– Előfordul, hogy fiatal srácok vagy éppen gyerekek megtalálnak és írnak nekem. Imádom a gyerekeket, nemcsak azért, mert nekem is van, de ők még hihetetlenül őszinték. Volt, hogy egy vidéki iskoláscsoport feljött csak azért, hogy megnézzék a mi előadásunkat. Kérték, küldjünk dedikált fotót. Szívet melengető volt, amikor azt láttam a betűkön, hogy a levél írója nemrég tanult meg írni háromvonalas füzetben… Most például az egész színház tele van gyerekekkel, mert a Diótörőt játsszuk. Igyekszem megfelelni a példakép-ideálnak.
