„Amikor gyerekeket gyilkolnak, végtelen lehetőségeket pusztítanak el” – megnéztük az Anne Frank, párhuzamos történeteket
Ki gondolná, hogy olasz rock-együttesek merték először az 1960-as években dalokban felidézni a holokausztot? Az Equipe 84 Auschwitz dala egy elgázosított kisfiút „szólaltatott meg” – egy ideig nem is merték a rádiók lejátszani - a Camaleonti pedig Anne Frankról énekelt. Máig bennem az a pillanat, amikor 40 évvel ezelőtt Párizsban először lementem a Notre-Dame katedrális háta mögötti emlékhelyre, ahol valósággal elvakítottak a krematóriumokat szimbolizáló fényes folyosók. És felrémlettek az órák is, amelyeket Párommal a derűs, befogadó Amszterdamban töltöttünk el, de amikor végig jártuk az Anne Frank emlékházat, elnémultunk, és nem is kerestük a szavakat.
Ezek a régi emlékek bukkantak fel bennem, amikor megnéztük az Anne Frank, párhuzamos történetek című dokumentumfilmet, Sabina Fedeli és Anna Migotto olasz rendezőnők alkotását, amelyet csütörtökön, a holokauszt nemzetközi emléknapján mutatnak be a magyar mozik a Pannonia Entertainment forgalmazásában.
Sokan leírták már, én magam is, hogy a haláltáborok szörnyűségeit nem feltétlenül a hullahegyekről, a csontváz-szerű, de még elő emberekről készült filmfelvétek tudják a legmellbevágóbban érzékeltetni a mai kor emberével, egy halom szemüveg, cipő, vagy akár egy rabruhás emberek fotóival borított fal többet mondhat. A legtöbbet pedig azok a túlélők, akik örökre hordozzák magukban a holokauszt súlyát, még akkor is, ha életerejüknek vagy szerencséjüknek köszönhetően megérték a felszabadulást.
A filmet két szereplő fogja keretbe. Az egyik Dame Helen Mirren, aki Anne Frank naplójából olvas fel részleteket az egykori amszterdami rejtekhelyen, egyben ő a film narrátora is.
Csodálatos érzékenységgel mutatja egy intelligens, fantáziadús, a külvilág minden eseményére figyelő ugyanakkor ízig-vérig kamaszlány felnőtté, nővé válását, reményeit és rettegéseit, akinek az a legfőbb vágya, hogy olyasmit adjon az embereknek, amivel halála után is élni fog. A másik egy Katerina nevű lány, aki a Bergen-Belsen-i koncentrációs tábor emlékhelyéről, Anne és Margot Frank sírjától kiindulva egyedül bejárja a holokauszt helyszíneit Auschwitz-tól a csehországi Terezinig, ahol a nácik egyfajta „mintatábort” rendeztek be gaztetteik elrejtésére, Párizstól és a legnagyobb francia gyűjtőtábortól, Drancy-tól, a halálvonatok induló állomásától Amsterdamig. Közben az Instagramra feltett fotói mellett próbálja megfejteni Anne Frank lelkét, elképzelni utolsó napjait, azon töpreng, hogy lehettek-e volna barátnők. Kérdéseket tesz fel magának a túlélőkről, arról a traumáról, amelyet akarva-akaratlanul tovább adnak az utódoknak, az emlékezetet halványító időről.
A történet igazi főszereplői azok a nők, akik Anne Frank kortársai voltak – egyikük még találkozott is vele – hasonló sorsot szántak nekik, mégis életben maradtak. A fiumei születésű, magyar származású írónő Arianna Szörényi még mindig elborzadva meséli, hogy kínozták és alázták meg a kápók a lágerben, és abból merített erőt, hogy néhányszor láthatta még a tőle elválasztott édesanyját. Lánya, aki 1961-ben, a jeruzsálemi Eichmann-per idején született már túlhordott magzatként, úgy véli, hogy anyja rettegett attól, hogy gyermeket hozzon a világra, és szerinte Arianna „még mindig nem hagyta el a tábort”. Fiú unokája pedig az alkarjára tetováltatta nagyanyja lágerszámát, a 89 219-et.
A Franciaországban élő lengyel Sarah Lichsztejn-Montard viszont azt állítja, hogy megtanulta szeretni az embereket, a náciknak azonban sosem bocsát meg, de bosszút állt rajtuk gyermekeivel, unokáival, dédunokáival. És szinte vidáman idézi fel, hogy a lágerben játék gyanánt egymás fejtetveit versenyeztették.
A prágai Helen Weisst először Terezinbe hurcolták, és ami Anne Franknak az írás volt, az neki a rajzolás. Túlélte Auschwitzot, és fennmaradt örök mementóként a rajzfüzete is. Ő is 14 évesen lett először szerelmes, mint Anne, még Terezinben, kedvese két ingét eldugta és ma is emlékként őrzi. A fiút Dachauba vitték, ott halt meg pár nappal a tábor felszabadítása után. Egy olasz testvérpár, Andra és Tatiana Bucci, annak köszönhette életben maradását, hogy ikreknek hitték őket, így potenciális kísérleti alanyai lehettek a „halál angyalának” nevezett Josef Mengelének, fiú unokatestvérük azonban óvatlanul „kilépett a sorból” és rögtön gázkamrába vitték.
Az utódokban tovább élő sebeket fogalmazza meg Francesca Dego olasz hegedűművész, akinek 40 rokona pusztult el, ezért zenéből épített falakat maga körül. Nem ért egyet Theodor Adorno híres mondásával, mely szerint Auschwitz után nem lehet verset írni, szerinte éppen az ellenkezője igaz, mert a művészet szépsége lehet az egyetlen válasz arra a borzalomra, amit történelemnek hívunk. De az is elhangzik, hogy a túlélők sokszor évtizedig hallgattak, még a gyermekeik előtt is az átéltekről. És nemcsak azért, mert nem bírtak beszélni róla, hanem azért is, mert attól féltek, hogy akik nem járták meg ezt a poklot, nem is hittek volna el nekik.
A leginkább megbocsáthatatlan bűn az, amit a gyermekek ellen követtek el: "Amikor gyermekeket gyilkolnak, végtelen lehetőségeket pusztítanak el" – mondja a történész. És iszonyú a számadat: az Auschwitz-ba deportált 230 ezer gyermek és kamasz közül csak 700-an maradtak életben.
Ronald Leopold, az Anne Frank-ház igazgatója, aki mellesleg Budapesten szerezte meg történészi mesterdiplomáját és itt ismerte meg feleségét is, az egyéni felelősségről elmélkedik, és arra a következtetésre jut, hogy az emberek többsége nem szeret dönteni, már pedig egy ilyen helyzetben ez elkerülhetetlen: valaki vagy segít az áldozatoknak, vagy kollaborál a gyilkosokkal, vagy maga is tettessé válik.
Soha többé! – hangzott el már vélhetően sok milliószor a második világháború befejezése óta. És mégis: „Oly könnyű a gyűlölet központjává válni, ha mások vagyunk. Ma is vannak emberek, akiket haszontalannak neveznek, deportálnak és meggyilkolnak, vagy kidobnak, mert nem értik őket” – mondja egy fiatalember a Bergen-Belsen-i kiállításon bolyongva. „Most már kötelességnek érzem, hogy elmeséljem a történetünket, mert túl sok ember van, akik nem fogadják el azokat, akik mások” – mondja Tatiana Bucci, és nem ő az egyetlen, aki a jobb életet kereső, a háború, az éhínség elől menekülő mai migránsokkal von párhuzamot.
Sarah Lichsztejn-Montard fia fél az erősödő rasszizmustól, antiszemitizmustól, az újraéledő neonáci mozgalmaktól, Michael Berenbaum az interneten, a közösségi médiában terjedő gyűlölethullámok veszélyére int. „
Amikor véget ért a film, újra azt a fojtogató némaságot éltük át, mint azon a hajdani amszterdami napon, a halál és az élet kereszttűzében. És arra gondoltunk, hogy milyen jó embernek lenni, és hogy soha, senkinek, semmiért ne kelljen szégyellnie, hogy az emberi fajhoz tartozik.
