"Amíg van ember, addig vannak csodák is" – beszélgetés Reisz Gáborral a Rossz versekről
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan alkotója igazi szerzői filmmel rukkolt elő, hiszen Reisz Gábor a Rossz verseknek írója, rendezője, főszereplője és zeneszerzője is. Nem véletlenül lett ennyire bensőséges, szívhez szólóan őszinte és szeretni való film. Reisz Gáborral a sajtóbemutató után beszélgettünk.
- Van-e még csoda a 21. században?
- Amíg van ember, addig vannak csodák is. És még vannak emberek.
- És rájuk is találhatunk?
- Igen, ott vannak a szerelmekben, a szeretetekben. Gondolkodom, hogyan lehetne ezt nagy szavak nélkül megfogalmazni, de nem hiszem, hogy lehet. Nálam maga a szeretet a csoda.
- Nekem két referencia jutott eszembe a filmről. Az egyik Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel című novellája, a másik pedig Woody Allen Annie Hall-ja.
- Az Annie Hall nekem és számos barátomnak meghatározó filmélmény. Szinte hetente szoktuk felidézni egy-egy poénját. Amikor elkezdtem írni a filmet, ha nem is tudatosan, de biztosan ott motoszkált bennem, a szerkezete miatt mindenképpen. A találkozás egy fiatalemberrel 17-18 éves koromban került a kezembe. Akkor nagyon megérintett, de aztán teljesen elfelejtettem. Aztán amikor jött ez az ötlet, eszembe jutott, hogy volt egy ilyen olvasmányom. Tehát a referenciák pontosak. Persze senki nem úgy áll neki egy filmnek, vagy egy könyvnek, hogy szándékosan végignézi a referenciákat, de a tudatában ott lapulnak.

- A főszereplő Tamás olyan ideálokat kerget – rocksztár, híres sportoló, képzőművész, költő – amelyekről azt hihetnénk, hogy a fiatalabb nemzedékekből már kivesztek.
- Úgy gondolom, hogy ezek kortalan dolgok. Amikor az ember tizenévesen először lesz szerelmes, nem tudja, mi történik vele, mi ejti rabul, ezt valahogy meg akarja fogalmazni, de erre nincsenek igazán szavak. Ezért próbáljuk ezeket a dolgokat vagy így, vagy úgy kifejezni. Volt alkalmam beszélgetni a VAN-ról gimnazistákkal, sőt, még fiatalabbakkal is, és kiderült, hogy hasonló dolgok hajtják őket. Nagyon sok mindenben különbözőek – idősebbek szeretik rájuk mondani, hogy „elcseszett generáció” – az őket mozgató energiát azonban ugyanolyannak látom.
- Nagyon utálod a reklámokat?
- Számomra nem fontosak azok a dolgok, amelyek nem képviselik azt az értékrendet, amiért szerintem filmeket kell csinálni: hogy beszélhessünk az emberekkel, és megmutathassuk nekik a jót, a rosszat, a szépet. És a reklámokban nem sok ilyennel találkoztam. Sok ismerősöm dolgozik a reklámiparban, és látom, hogy van, aki boldog benne, és nincsen ezzel semmi baj. Nekem viszont már gyerekkoromban is volt valami ellenérzésem a reklámokkal szemben: miért akarnak engem ilyen könnyű módon befolyásolni? Nagyon korán zavarni kezdett, hogy miért fekete-fehér a kép a hagyományos mosópornál, és miért lesz színes az újnál? Tizenhárom éves koromban kezdtem el ezt a lázadó koromat élni, kicsit punkos, rockos hatás miatt. Amikor a VAN után felmerült, hogy reklámokat csináljak, rájöttem, hogy ez teljesen ellentmond annak, amit igazából szeretnék.
- Ezzel kapcsolatban elhangzik egy gondolat a filmben, a kocsmai jelenetben: miért kell megmondani az embereknek, hogy mit csináljanak? Miért nem hagyják, hogy saját gondolataik legyenek? Ez már erősen túlmegy a kereskedelmi reklámon. És tudjuk, hogy a politikusokat is ugyanúgy adják el, mint a mosóport…
- Igen, elég, ha megnézem a fénytechnika használatát a plakátokon... Éppen ilyennek tanultam a Filmművészeti Egyetemen a képalkotásnál a kellemes és boldog hangulatot árasztó bevilágításokat. Kár, hogy a politikusokat nem kenik be fotózás előtt azzal a furcsa anyaggal, amelyektől a reklámozott élelmiszerek fénylenek. Pedig nagyon viccesek lennének a zselatinos arcú emberek...
-Nagyon tetszett az a jelenet, amikor felhívsz egy utcai telefont, amit először egy csöves vesz fel, és azt mondod neki: „Ön csodálatos ember és nagyszerű személyiség”. Majd ugyanezt mondod szeretteidnek, volt tanáraidnak, a fasisztoid Lenke néninek, vagy a joggingban tornatanári síppal vezénylő kórusvezetőnek...
- Az egyes figuráknál időnként túloztunk, de volt olyan, aki minden túlzás látszata ellenére egy az egyben ilyen volt. Emlékszem, hogy az általános iskolában a kórustagok kiválogatásában részt vett egy testnevelő tanár, akinek nagyon jó hallása volt. De a teljesen más közegben megjelenő joggingos lét az én számomra azért is fontos elem, mert először a Testnevelési Egyetemre jártam. Ott az elméleti és gyakorlati órák teljesen össze-vissza jöttek egymás után, és nemegyszer előfordult, hogy egy filozófia, vagy sporttörténeti órán körülöttem mezben, melegítőben ültek, mert úgy estek be egy edzésről. Teljesen abszurd volt a helyzet, mint a filmbeli tanár, aki kórusvezetőként úgy vezényel síppal a szájában, mintha tornaórát vezetne.
-Nekem ez a jelenet azt mondta: nem igaz, hogy nem tudunk egymással kommunikálni, csak a jóakarat kell hozzá. Nem igaz, hogy nem tudjuk egymást szeretni. Éppen a kocsmában beszéltek arról, hogy mi csak gyűlölni tudunk.
- Ez a jelenet a temetés után következik. Bár a vágás során több minden máshová került az eredeti elképzeléshez képest, ennek a helyén nem változtattunk. Ezt azért tartottam fontosnak, mert egy temetésen az emberben benne van az a hatalmas energia, ami egyszerre bánat és egy nagyon nagy szeretet. Ott marad valami, amit nagyon szeretnénk átadni, de nincs kinek.

- A zárópoént nem szeretném lelőni, csak annyit mondanék róla, hogy hihetetlenül jól bemutatja napjaink már-már megfoghatatlan és sokszor röhejessé váló félelmét.
- Erről több tapasztalatot is szereztünk a párizsi jelenetek forgatása során, mint amit kitaláltunk. Akkoriban Franciaországban több tragikus terrorcselekmény is történt, és emiatt csak nagyon szigorú keretek között dolgozhattunk. Nem is álmodhattunk a Magyarországon megszokott könnyű kamerakezelésről. Például tilos volt autóból kifelé kamerázni. Figyelmeztettek minket, hogy ha ezt megpróbáljuk, jönnek a rendőrök, vagy a kommandósok és leállítják az egészet. Közben én előzőleg fél évig írtam a könyvet Párizsban, és mindebből a feszültségből semmit sem éreztem. A Montmartre környékén laktunk, ahol mindenféle náció élt, arab, kínai, indiai, volt egy piac is – imádtam! Soha semmi atrocitást nem tapasztaltam.
- A párizsi ösztöndíjadnak köszönheted a film indító ötletét?
- Igen, annyira meghatározó élmény volt, hogy mindenképpen össze akartam kapcsolni az emlékekkel és a jelenkor hangulataival. Dramaturgia-tanáromtól, Schulze Évától tanultam, hogy ha van egy magja, egy erős energiapontja egy történetnek, azt nem szabad elengedni. Nekem Párizs ilyenné vált.
- És a levendula?
- Visszatérő elem volt az életemben. Balatonról jött be, ahol leforgattuk a levendula-mezőt.
- Mit jelent a „hecikumma”?
- Öt éves lehettem, amikor elkezdtem halandzsa-nyelven beszélni. Szüleim egy ideig viccesnek tartották, aztán kicsit megviselte őket. Tudtam persze rendesen is, csak éppen szerettem másképpen beszélni, mint a környezetem. Azért is akartuk beleszőni a filmbe, hiszen valahol az egész az önkifejezésről szól, valaki állandóan arra törekszik, hogy az érzéseit, élményeit elmondja. És mi van a zenén, a versen, az íráson túl, ha nem a legegyszerűbb, a beszéd?
- Milyen fogadtatásra számítasz a közönség részéről? Ez a film minden bizonnyal sokakban felnyit emlékeket, még azokban is, akik nem értik a finomabb utalásokat, a filmtörténeti idézeteket A harmadik embertől az Amélie-ig…
- Eddig még csak Tallinnban és Torinóban vetítették fesztiválon a filmet. Az olaszokat nagyon megindította a film, pedig tele van magyar-specifikus dolgokkal. Úgy érzem, hogy a magyar közönség egészen más szemmel nézi majd a filmet…
- Azért ne feledd, hogy az olaszoknak volt egy Cinema Paradisójuk…
- Meg egy Amarcordjuk – az is a referenciák között volt…