KULT

Amíg a Földön élünk, nem tudunk sem tiszta poklot, sem tiszta mennyet megélni – beszélgetés Szabó T. Annával

A Szabadulógyakorlat című új kötete a kibeszélésről és a megbékélésről szól, a Mastercard 20/20 kampányában a hajléktalanokról fogalmazott meg gondolatokat.


Szeretettel teli szenvedéllyel van jelen a kortárs magyar irodalomban Szabó T. Anna. Az írónőtől mi sem áll távolabb, mint az „elefántcsonttoronyba” való zárkózás, hiszen azok közé tartozik, aki rendszeresen előadásokat tart, és olvashatjuk költészetbe ágyazott gondolatait a közösségi médiában is. Decemberben pedig egyike volt azoknak a szerzőknek, akik a Mastercard 20/20 címmel indított érzékenyítő kampányában, amelyet a fizetéstechnológiai cég felvezetésnek szán a 40 éven aluliaknak készült irodalmi díj januári beindításához. És ezekben a hetekben jelent meg Anna új novelláskötete, a Szabadulógyakorlat.

- Olvashatjuk Kő, könyv című írásodat a Mastercard 20/20 kampányában, Soós Bertalan fotóival. Ilyenkor télen szinte mindenkinek vannak megrázó élményei hajléktalanokkal kapcsolatban, de talán e néhány fotóval kísért monológ jobban tudatosítja bennünk ezeket a sorsokat.

- Most Budaörsön élek, és a vírus óta alig járok be Budapestre, úgyhogy ezen a télen még fontosabb volt nekem ez a fotósorozat, hiszen a nagyvárosi életem tele volt ezekkel az élményekkel. A netes posztokból látom, hogy a kollégáim közben nyitott szemmel és szívvel járják a várost, feljegyzik a hajléktalanok történeteit, és sokszor megosztják azt is, kinek kellene vagy lehetne segíteni. A legutóbb Miklya Emese írt éppen egy szent őrültről, aki cipőket osztogatott a villamoson. Az én történetemben is egy csendes vallási megszállott szerepel, egy traumatizált, jó szóra és égi kegyelemre szomjas férfi, aki a polgári létből zuhan bele egyenesen a teljes kiszolgáltatottságba, ahonnan egyre reménytelenebbnek látszik kikapaszkodnia, hiszen nemcsak a nincstelensége egyre fájóbb, hanem a mentális állapota is egyre rosszabb. Segítséget pedig emberektől nem kér, bár amit adnak, elfogadja, de csak odaföntről várja a közbeavatkozást. Az ihlető képsorozat nagyon megrázó, annál is inkább, mert szép, holott a kiszolgáltatottságot és a hideget mutatja, a világot alulnézetből, úgy, ahogy mindenkinek meg kellene tanulnia látni akkor is, ha ezeket a sorsokat nem élte át.

- Közel 30 évvel ezelőtt sok művész remélte, hogy a rendszerváltás meghozza Magyarországon az igazi kulturális mecenatúrát. Kísérletek ugyan voltak/vannak, de nem vált széleskörű törekvéssé. Éppen ezért érzem fontosnak a Mastercard kezdeményezését.

- Sok művésznek van polgári foglalkozása, de aki éppen a vírus előtt kezdett befutni és megélni abból, amit a legjobban tud, azokat rémesen fájóan érintette a fellépési lehetőségek hiánya. Olyanok is vannak, aki zseniálisak, de nem akarnak „termelni”, ellenállnak a kiégett profizmus kísértésének, nem akarnak mesteremberek lenni, az iparosmunkát is bevállalják a szenvedélyes munka mellé – ezért közülük sokan most futárként vagy egyéb segítő szakmákban dolgoznak. Ezek a nehéz, karantén-idők mutatják meg a legjobban, hogy milyen kiszolgáltatott egy művész, hiszen ha egy zenésznek vagy festőnek tönkremegy egyéb munkákban a keze, soha többé nem tud úgy dolgozni, ahogy azelőtt. Az ilyen időszakokban életmentő lehet, ha van a művészeknek tartaléka – a mecenatúra megteremtheti a minimális megélhetés feltételeit akkor is, amikor a művész éppen nem tud egyéb forrásból pénzt keresni.

A kultúrán keresztül teremt értéket a Mastercard

"Felelős vállalatként nagyon fontos számunkra, hogy a napi tevékenységünkön felül a helyi közösségeket érintő területeken is jelen legyünk. Hisszük, hogy a rendelkezésünkre álló technológia és erőforrások segítségével a kultúrán keresztül is értéket tudunk teremteni a társadalom számára" - mondta Eölyüs Endre, a Mastercard Magyarországért és Szlovéniáért felelős igazgatója.

Ha egy nagyobb munkán dolgozik valaki éppen, komponál, vagy egy különleges képet vagy kötetet vagy előadást hoz létre, olyankor annyira sebezhető, mint egy nő, amikor veszélyeztetett terhes. Ilyenkor megérdemlik az óvó-védő támogatást, hiszen ezerszeresen adják vissza majd.

Gondoljuk meg, hogy József Attillát vagy Radnótit hányan akarnák a mai eszükkel felkarolni, míg annak idején rettenetes nehezen éltek meg. Ilyen kaliberű művészek élnek ma is köztünk, ezt nyugodtan kijelenthetem – a velük való törődés nemcsak emberi jócselekedetnek, hanem nemzeti befektetésnek is tekinthető. Az viszont nem szül jó vért, ha a művészek a politika játékszerévé válnak, vagyis ha a támogatásuk a világnézetük függvénye – épp ezért van óriási szerepük ma azoknak a független mecénásoknak, akik felismerik, mekkora kincs egy-egy ilyen érzékeny művész, korának elfogulatlan krónikása. Most szűnt meg az Eszéki Erzsébet barátnőm által kitalált Aegon-díj és társdíj, fájó űrt hagyva maga után – sajnos Magyarországon semmi sem stabil, semmit nem terveznek igazán hosszú távra ahhoz, hogy valódi, megbízható hagyományt teremtsenek. Éppen ideje egy ilyen kezdeményezésnek is, és annak, hogy a mecénások elkezdjenek valóban hosszútávon gondolkodni, mert a művészet állapota vissza fogja tükrözni majd ezt a megbízhatóságot. Minden új díjnak roppantul örülök, és erősen remélem, hogy gyökeret ver és lombot hajt, és hosszan termi majd gyönyörű gyümölcseit.

- Szeretet, szelídség, természetes szépség árad egyéniségedből, novelláid viszont gyakran tele vannak féktelen, máskor elfojtott szenvedélyekkel, és a sötét oldaltól sem félsz.

- Romantikus alkat vagyok, de annak a 19. századi értelmében. Lehet, hogy ma ezt bipolárisnak neveznék, bár nem kaptam ilyen diagnózist. Két mágneses pólus, a nagyon nagy boldogság és nagyon nagy szomorúság határoz meg engem, és nagyon kell figyelnem arra, hogy egyikbe se zuhanjak bele teljesen. A fegyelem rendkívül fontos az életemben, számomra az a középpont, hogy egyik irányba se lendüljek ki végletesen. Tekinthetjük ezt egyfajta metronómnak, olyan ingának, amely nem engedi, hogy leragadjak egy ponton. Az emberi érzelmeknek olyan árnyalatai és fokozatai vannak, amin ez az inga kilengés közben átmegy. Nekem a fegyelem arra kell, hogy elfogulatlanul írhassak, és egy prózaírónak még nagyobb fegyelemre van szüksége, mert hosszútávfutó. Egy dal vagy egy vers csak indulatkitörés. Ha az ember túlélte a kamaszkorát, és a fiatal felnőttséget – azt a bizonyos 27 évet – már Arany János lesz belőle és nem Petőfi.

Én soha nem szerettem volna fiatalon meghalni, ugyanakkor beleszürkülni sem akarok az életbe. Kicsit rohanok, aztán lecsillapodom. Aki romantikus alkat, de élni akar ebben a világban, és nem akarja elveszíteni a józan eszét, így él.

Nem véletlenül vannak utalások ebben a könyvben az Üvöltő szelekre, de Goethe Ifjú Wertherje is végig a fejemben volt. Nagyon kell vigyázni, hogy ne haljunk bele az érzelmi ingadozásainkba. Ezeket a dolgokat azért nehéz megfogalmazni, mert semmi sem áll távolabb az emberi kinyilatkoztatástól, mint ez a lélekállapot, amelyben nem tudjuk, hogy az áldozat szól-e belőlünk vagy a próféta, kiszolgáltatottak vagyunk-e vagy kitártak az égnek. De lehet, hogy a kettő összefügg…

- A Szabadulógyakorlatban a zene állandóan visszatérő motívum. Keretbe foglalja a Zsoltárszimfónia című írás és a ravasz szójátékú Élj a kopár hegyen. Sztravinszkij és Muszorgszkij, Bartók és a rock pokoljárói: Jim Morrison, Lou Reed, a Black Sabbath, Henry Rollins. Ennyire fontos számodra a zene ihletése?

- A zene nem szórakozás. A zene belemerülés. A zene elragadtatás. Kamaszkoromban a versek mentettek meg az érzelmi megbolondulástól, de a zene ugyanilyen fontos volt. Kórusban énekeltem negyediktől tizedikig, de még Szombathelyen is, amikor Kolozsvárról átkerültem. Zenélni nem tudok, hangszeren nem játszom, de minden, amit írok, különösen a verseim, de a prózáim is zenei ritmikus ihletettségűek és ennek a telítettségét szeretném mindig elérni a szövegben is. Ilyen értelemben különbözöm egy „kimért” prózaírótól. Egyfajta lüktetésre engedem rá a szöveget, a fegyelem arra való, hogy értelme is legyen annak, amit mondok. Sokáig nem tudtam írás közben zenét hallgatni, de újabban megy: a kiégés ellen használom. Hosszú ideig azért sem volt rá szükség, mert a gyerekeimnek sokat énekeltem és ez kielégítette a zenéhez kötődő érzelmi igényeimet. De ők már kamaszok, isten őrizz, hogy énekeljek nekik, ezért visszatértem a zenehallgatáshoz.

Élem és lélegzem a zenét – ezért is volt most nagy szükségem Jim Morrisonra. Ez egyfajta játék a tűzzel kiégés ellen. Azt mondják, boldog ember nem ég ki, de nem szabad elfelejteni örülni.

És jó tudni, hogy vannak emberek, akik számára mindig tétje van annak, amit csinálnak. A 18 éves nagyfiam zenész lett, ugyanazt a szenvedélyt érzem benne, mint a régi nagyokban, és ami bennem is volt az ő korában. Nekem arra kell ügyelnem, hogy képes legyen megélni és túlélni.

- A nőiség megélésének számtalan formáját olvashatjuk ebben a könyvben, egészen a legszélsőségesebb identitás-zavarokig. Hihetetlen, hogy mennyi mindent hozhatnak felszínre a körülmények, párkapcsolatok, családi örökségek.

- Van még sok fontos, elmondandó női történet. A Szabadulógyakorlatban vannak olyanok, amelyek még a nagymamáink korában játszódnak és az ő elfojtásaik, gátlásaik elmesélései is hátravannak. Az utóbbi 40-50 évben világszerte óriási lendületbe jöttek a női szerzők, nálunk is: sokat írtak ezekről a témákról Szabó Magdától Tompa Andreáig, Tóth Krisztáig. A Törésteszt című kötetben a harag volt erős bennem, izzó parázs, felcsapó lángok, itt viszont a feldolgozás igénye, a megbékélés szándéka vezetett. Bár erre is mondták már, hogy szomorú könyv, de úgy érzem, megmutatom benne az örömöt is. A zene is ilyen szabadulógyakorlat – már az is kiút, ha az ember elkezd énekelni.

Ami pedig a nőiséget illeti: nem olyan egyértelmű a határ férfi és nő között. Az életkorokkal változik az emberi személyiség, és ez nemcsak a szerveken, hanem a lelkeken, a tapasztalatokon is múlik.

Van tehát mit feldolgozni és van mit megbeszélni. Közben benne van a boszorkányság motívuma, ami még mindig az elfojtás felé mutat, és ebből ki kell jönni – Muszorgszkij zenéje, az Egy éj a kopár hegyen is egy boszorkányszombatról szól.

- Találunk a novellák között két igazi „zeneművet”: az egyik a Visszafogott, a másik a Két örvény. Szinte felkínálják magukat hangos olvasásra, a beleszőtt dalszövegekkel, mondókákkal, ráolvasásokkal.

- Mindkettő valóban „zene”, de egyben képzőművészeti alkotások. A Két örvény Kis Róka Csaba képéhez készült, amelyen teljesen elszabadul az őrület. A Visszafogottat három színésznő mondta el a Szépművészeti Múzeum Textúra-sorozatában Lucas Cranach Jézus és a házasságtörő asszony című képénél egymás után tízszer, én közülük csak a remek Sodró Elizát láttam. A megkövezés köveivel körülvéve tízpercenként halt bele és támadt fel újra. Ez az, amire írás közben nem szabad gondolnom, hogy milyen nehéz az olvasónak, a színésznek átélnie. A világ nagy részén, de sok helyütt Magyarországon is olyan erős a nők kiszolgáltatottsága, hogy erről is beszélni kell, és nem véletlen talán, hogy a néma képekből lett beszéd és zene. Mindennek megvan a maga ritmusa, az átkozódásnak is. A némaság és a hang között megtaláltad a hidat azzal, hogy olvasod.

- Ugyancsak lenyűgöző a Tűzmadár, a zárómotívuma egyike azoknak, amelyekről a spirituális emberek azt vallják, hogy valahonnan „odafentről” jött.

- Ezeknél a zenéknél mindig felmerül a kérdés, hogy „fentről”, vagy lentről” – mint ahogyan Jim Morrisonnál is a „pokoltánc”. Ez is a két végpont: amíg a Földön élünk, nem tudunk sem tiszta poklot, sem tiszta mennyet megélni. Lehet, hogy unalmas is lenne? Nemes Nagy Ágnes így írt: „Hogy a csak-jó se hal, se hús?/Én nem vagyok manicheus/Az örök üdvösséget én nem/únnám.” Mesterházi Mónika pedig így: „Volna Isten, nem kéne verset írni/csak hálás, szövegtelen éneket,/ha volna, hogyha nézőpont helyett/csak látna – így is igyekszem kibírni.”

- Facebook-oldaladon rendszeresen idézel a magyar költészet ismert és rejtett gyöngyszemeiből. Korunkban, amely nem a líráról szól, olyan jó odamenni a könyvespolchoz, leemelni egy verseskötetet, és megtalálni benne azt a néhány sort, ami engem szólít meg.

- Én is ezt teszem, találomra kinyitok egy könyvet – ez is a hashtag-je ezeknek a posztoknak. Valami vakon vezeti a kezemet a polcon, mint egy mágnes. Annak idején az Eötvös Kollégiumban az Irodalomtörténeti Intézet könyvtárában tanultunk, és vizsgaidőszakban azt tűztem ki magamnak jutalmul, hogy félóránként háttal a polcnak levettem egy könyvet és tíz percet vele tölthettem. Nagyon szép felfedezéseim voltak. Kamaszkoromban, amikor 20 forint volt a zsebpénzem, jártam a felszámolás alatt álló állami könyvesboltokat, ahol fillérekért lehetett vásárolni. Kinyitottam egy verseskötetet, és ha tetszett, megvettem. Ezeket az örömöket élem újra és osztom meg másokkal. Nekem a vers a legextrémebb szabadulógyakorlatom.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk