Amerika legbetegebb sorozatgyilkosa így úszta meg évekig – A Jeffrey Dahmer-sztori
Jeffrey Dahmer szörnyeteg volt. Jeffrey Dahmer egy elhanyagolt gyerek volt. Jeffrey Dahmer embereket ölt, savban oldotta fel őket és/vagy megette a húsukat. Jeffrey Dahmer magányos volt. Jeffrey Dahmer egy magányos, beteg, szánandó, borzalmas tetteket elkövető ember volt, akit végül utolért a sorsa: letartóztatása után a börtönben agyonverték 34 évesen. Jeffrey Dahmer sérülékeny, kapcsolódni képtelen, sokszoros személyiségzavartól szenvedő emberi roncs volt. Körülbelül ezeket az első pillantásra egymásnak ellentmondó minőségeket jeleníti meg a zseni veterán sorozatkreátor, Ryan Murphy (American Crime Story) a Dahmer – Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori című netflixes miniszériájában.
Az ellentmondásos minőségekkel pedig kábé annyit akarhat, amit eddig is mindig minden sorozatával, melyek egytől egyig – még a Glee is – érzékenyíteni akart, árnyalatokat mutatni, elfordulni a fekete-fehértől, az egymás megbélyegzésétől a tényleges emberismeretig. De azért valljuk be, nagy fába vágta a fejszéjét – vagy húsbárdját -, amikor Amerika Ted Bundy és Ed Gein mellett leghírhedtebb sorozatgyilkosának életét tervezte bemutatni. Hogyan lehet úgy elmesélni egy ilyen iszonyatos történetet, hogy lekösse a nézőt, legyen kapcsolódási pontja, ha már azonosulni nehezen is tud, és ne hagyja abba már az első rész után a sorozatot az iszonytól? Mert Dahmer lefelé, és egyre mélyebbre süllyedő spiráljában benne lenni nem komfortos érzés.
Úgy lehet sikeresen ezt megtenni, és Murphynek sikerült, hogy szenvtelenül, minden filmes eszközzel – színészi játék, dramaturgia, vizualitás stb. – azon dolgozik, hogy ezt a sztorit a lehető legnagyobb távolságtartással, ugyanakkor megértéssel is mesélje el. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást. Undorodhatunk valamitől úgy is, hogy közben értjük, miért vált ilyenné.
A terhesség alatt is végletesen gyógyszerfüggő, instabil anya gyakorlatilag végig drogozza a magzatot, aki mások számára „furcsa” gyerekként már ekkor magában izolálni és szégyellni kezdi a másságát. Mindezt a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában, ahol a konzervatív értékekhez társuló álszentség a Dahmer feletti generáció képében még erősen megbélyegezte a melegeket (Dahmer is meleg volt).
Onnantól meg, hogy valakit a társai nyominak bélyegeznek a suliban, már csak háttér kérdése, mennyire viszi magasra az önbecsülését, vagy épp ellenkezőleg: mennyire löki a legmélyebb, legzsigeribb harag pokoli bugyraiba, ahol már az élő nem is vonzó, csak a kontrollálható zombi az, és a szétcsonkolt testrészek.

Jeffrey Dahmer háttere egy pillanatig sem volt biztonságos érzelmileg: a pszichiátrián kikötött anyával, az apával, aki valójában érzelmileg nincs jelen, a tényleges törődés hiánya , azaz a tökéletes magány vette körül. A lejtőn való elindulást egyértelműen a 17 éves kiskorúként hónapokra magára hagyottság indította el, ekkor kezdett el kimaradni az iskolából, fiktív valóságot gyártani és masszívan alkoholizálni.
Evan Petersnek már azért is taps jár, hogy elvállalta ezt a hatalmas kihívást jelentő szerepet, amiben nemhogy helytáll, hanem képes úgy ábrázolni Jeffrey Dahmert, hogy minden árnyalatát meg tudja mutatni a torzult személyiségnek: a szorongásait, a drámáját – lásd az első gyilkosságot – és a beteg elméjéből érkező vágyakat, amiknek nem tud ellenállni.

Sem a kreátor, sem a színész nem mentik fel Dahmert, de a remekül megírt Amerikai Crime Story alkotója már ráérzett arra, ezt a sorozatot 2022-ben meg lehet csinálni, és végig lehet merni nézni anélkül, hogy öncélúnak éreznénk az erőszakot. Sőt, ellenkezőleg: fájdalmasnak látjuk, mint ahogy megerőltető végignézni mindazt, amit művel, de mivel látjuk, hogy jut el A-ból B-be, aztán C-be stb., végig érthetőek a folyamatai. És tehetetlenül dühösek is vagyunk, hogy mekkora ziccert hagy ki a rendőrség éveken keresztül.
És akkor még nem beszéltünk a társadalmi vetületről, ami csodásan tükröt tart az amerikai szociális/rendfenntartó szisztémának:
– Dahmer itt tárolta a hullákat és a testrészeket - , csak azért, mert inkább hittek egy jól színészkedő sorozatgyilkosnak, mint a becsületes, de háborgó feketének. Az áthallások itt sem félretehetők. Ha nagyon didaktikus akarna lenni Murphy, azt is mondhatná a Dahmerrel, hogy kapja be a társadalom, így figyeltek egymásra, magatokra, a magzataitokra, a gyerekeitekre, a feketékre, és egyáltalán, így néztek magatokba – és ezzel ilyen szörnyszülötteket hoz mindez létre. De nem különösebben didaktikus, úgyhogy mindez a sorok között marad.