KULT

Alvilági hősköltemény, amely mozitörténelmet csinált – 50 éve mutatták be A keresztapát

A film soha nem készülhetett volna el a Cosa Nostra „áldása” nélkül.


A gengszterfilm a hangos mozi kezdete óta az egyik legkapósabb műfaj volt. Az 1930-as években, amikor még virágzott az amerikai gengsztervilág, egymás után születtek az azóta is ikonikusnak számító filmek: A sebhelyesarcú, A kis Cézár, az Út a vérpad felé - és akkor váltak sztárrá a kőkemény, bűnös életű, ám valahol mégis rokonszenvet keltő hősöket megformáló színészek, mint James Cagney, Edward G.Robinson és Humphrey Bogart. Olyan mélységben azonban egyetlen film sem mutatta be az Amerikába bevándorolt olaszok bűnszövetkezetének működését, mint az 1972-ben bemutatott A keresztapa, amelyet a fél évszázados évforduló alkalmából február 10-től egy hétig a budapesti Cinema MOM-ban vetít a Pannonia Entertainment.

Halk, rekedt hang, kimért gesztusok, szertartásosan viselkedő úriemberek, fülbesúgások. A család szentsége, hűség, árulás, bosszú. Véres lófej, hidegvérű gyilkosság, kíméletlen mészárlás. És persze szállóigévé vált mondatok: „Csak azt ne mondd, hogy ártatlan vagy”. „Bosszút emlegetsz. A bosszú visszaadja a fiadat, vagy az enyémet?”

„Tettem egy ajánlatot, amit nem lehet visszautasítani”.

Csupán néhány felejthetetlen pillanat Francis Ford Coppola hőskölteményének 178 perces első részéből, amely a manhattani születésű, a dél-olaszországi Campaniából származó ősökkel rendelkező Mario Puzo regénye nyomán született.

Puzo indította el az amerikai filmiparban azt a tendenciát, hogy a korábbiakkal ellentétben ne angolszászok készítsenek filmeket a Cosa Nostráról, hanem olasz származású rendezők, akik – túl azon, hogy esetleg könnyebben kapcsolatba kerülhettek a „családokkal”, vagy hiteles forrásokkal – ismerték és értették az olasz néplelket, amelyet a bevándorlók Amerikába is magukkal vittek és megőriztek. Így vált a téma mesterévé Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, Brian de Palma, és olyan színészekhez nőttek hozzá a maffiózó szerepek, mint Robert de Niro, Al Pacino, Joe Pesci, Chazz Palminteri vagy Joe Mantegna.

Puzo (1920-1999) pályája elején olcsó regényújságoknak szállított történeteket, de az 1965-ben megjelenő Szerencsés zarándok (Fortunate Pilgrim) című regénye már egy olasz bevándorló család történetét vitte végig a 20-as évektől a II. világháborúig. Miközben a ponyvafüzeteknek írt, számos pletykát hallott a maffiáról, és ez adta az ötletet, hogy komoly kutatásokba kezdjen a Cosa Nostra keleti parti szárnyáról.

1969-ben jelent meg A keresztapa című regény, amelynek fekete-fehér borítója S. Neil Fujita alkotása, a képen „rejtélyes szálakat” mozgató kéz ugyanúgy fogalommá vált, mint Don Vito Corleone, az ambiciózus szicíliai bevándorló alakja (eredeti nevén Vito Andolini, Corleone a szülőfaluja neve, amit az amerikai bevándorlási hivatal tisztviselője tévedésből vezetékneveként ír be), aki egy vérbosszú elől elmenekülve érkezik a 20. század elején a Lower East Side-ra, ahol aztán az évek során nagy hatalmú bűnszövetkezetet épít ki. Kikezdhetetlen tekintélyű főnök lesz: nemcsak félelmet, tiszteletet is ébreszt, mert Don Vito szigorú becsületkódexet állított fel magának, amiből nem enged. A hűségen, a „kölcsönös szívességeken” alapul a paternalista rendszer, azaz a család, ahol az adott szó szentsége mindennél fontosabb. Csak ez biztosíthatja a „törvénytelen” üzelmek zavartalanságát („védelem”, szerencsejáték, bírák, politikusok, szakszervezetek kézben tartása, zsarolás).

Az öreg Corleonét forrófejű fia, Santino (Sonny) meggyilkolása után megpróbálja megállítani a családok közötti háborút, békülni és összebékíteni őket. Ő valóban az a személyiség, aki bárkinek „tehet egy olyan ajánlatot, amit nem lehet visszautasítani”. Ez az a mondat, amelyet ma már minden idők egyik leghíresebb filmes idézeteként emlegetnek, eredetileg Honoré de Balzac Goriot apó című regényében hangzik el…

A hagyományokhoz való ragaszkodást is jelzi, hogy az olyan családi események, mint az esküvő, a keresztelő és a temetés hangsúlyos szerepet kapnak A keresztapa cselekményében, a szereplők egymáshoz való viszonyában.

Ugyancsak a tradíció tiszteletének mondható, hogy „ebédnél nem beszélnek üzletről” (az „üzlet” szó persze a lehető legtágabb értelemben értendő), hogy megvédik a nőket, ha becsületükön foltot ejtenek, vagy bántalmazzák őket, de a férfiak dolgában a nőknek „hallgass” a nevük.

Don Vito fia, Michael, háborús hős, akit apja távol akar tartani az „üzlettől”, de a sorsa elől nem menekülhet: egy bosszú után ősei földjére menekül, ahol megnősül, ám felesége áldozatul esik egy neki szánt pokolgépnek. Majd Sonny halála miatt hazatérve kénytelen a bátyja helyére lépni. Gyorsan beletanul a szerepbe, de őt már nem kötik apja „régimódi” elvei, így rövid úton leszámol a legfőbb ellenségekkel és az árulókkal, az életben maradottaknak pedig nincs más választásuk, mint elé járulni a hagyományos kézcsókra…

A „Keresztapa” kifejezés a legfőbb maffia-főnökök jelzőjeként is Puzo regénye után került át a köztudatba, de ezt sem ő használta először, hanem Joe Valachi, aki 1963-ban első ízben tárta fel az amerikai szenátus vizsgálóbizottsága előtt a Cosa Nostra belső működését. E névvel Valachi az akkor a „főnökök főnökének” tartott Don Vito Genovesét illette, és ő maga is a New York-i „Öt Család” legrégebbijének, a Genovese-klánnak volt a tagja.

Nem véletlen az sem, hogy Puzo éppen Corleonét teszi meg főhőse szülőhelyének. Innen származott a szesztilalom idején működő több klán főnöke, mint például Jack Dragna (1891-1956) akit a „Los Angeles-i Al Caponeként” emlegettek, vagy Giuseppe Morello (1867-1930), a Genovese-klán „atyja”. Mi több, a Michael Corleonét alakító Al Pacino nagyszülei is Corleonéból származtak el…

Irodalmárok és szociológusok szerint A keresztapa fordulópont volt az amerikai kulturális tudatban, az etnikai büszkeség megítélésében. Innentől kezdve nem csupán az olasz-amerikaiak látták másképpen magukat, hanem a legkülönbözőbb hátterű amerikaiak is felfedezték saját egyéni és nemzeti identitásukat. Puzo ugyanakkor alapos tanulmányozás alá vette az „amerikai álom” tündöklését és bukását, melynek során arra a következtetésre jutott, hogy „a maffia és a „törvényes” hatalom ugyanannak az éremnek két oldala: mindkettő korrupt, mindkettő csak szelektív módon mond igazat, és mindkettő végső soron azt csinál, amit akar.”

A regénynél még nagyobb szenzáció lett az 1972-ben bemutatott filmváltozat, amelyet 1974-ben a második, majd 1989-ben a harmadik rész követett. Mario Puzo mindegyikben közreműködött forgatókönyvíróként, miközben a rendezést a Paramount egy korábban B-kategóriás filmeket készítő, bár forgatókönyveivel már magasan jegyzett 32 éves fiatalemberre, Francis Ford Coppolára bízta.

Ahogy ez számos híres filmnél előfordult, nem Coppola volt az első számú választás, hanem Sergio Leone, a „spagetti-western” atyja. Robert Evans, a Paramount igazgatója azonban mindenképpen olasz-amerikai rendezőt szeretett volna. Coppola először habozott, attól tartott, hogy a film a maffiát fogja dicsőíteni, és féltette ettől a kétes hírnévtől ősei szülőföldjét (Coppola maga Detroitban született, szülei a dél-olasz Basilicata tartományból érkeztek Amerikába), Evans azonban végül meggyőzte őt..

Ennél is nehezebb volt a főszereplő kiválasztása: a jelöltek között volt Edward G. Robinson, Orson Welles, Ernst Borgnine, és tekintélyes pátriárkákat többször is alakító Anthony Quinn. A fiatal rendező azonban közölte: Laurence Olivier vagy Marlon Brando. A Paramount-főnök először hallani sem akart a „rémséges hírű” Brandóról, de végül Coppola megígérte, hogy a színészóriás beéri a szokottnál alacsonyabb gázsival, hajlandó próbafelvételt csinálni, és szeszélyeivel nem fogja nehezíteni a produkció elkészültét. A többi már filmtörténet: Brando bulldogszerű arcával, rekedt torokhangjával, méltóságteljes gesztusaival, a megöregedett, esendővé vált családfő portréjával a mozi egyik legnagyobb karakterét alkotta meg.

Magát a figurát több nevezetes maffiafőnök alakjából gyúrták össze. Don Vito nemcsak nevében, hanem történetében is Vito Genovesét idézte, bár Puzo bevallotta, hogy a Keresztapa jelleméhez sokat merített saját édesanyja természetéből. Igazi dél-olasz paradoxon: az apa a családfő, az abszolút tekintély, a családot mégis az anya, a „mamma” tartja össze és óvja meg a bajoktól. A keresztapa hangját Frank Costello ihlette: a Genovese-klán egyik vezéralakja, akit ügyeit „az alvilág miniszterelnökeként” emlegettek. Costello befolyására jellemző, hogy összebarátkozott J. Edgar Hooverrel, és mintegy viszonzásul „holtbiztos lóverseny-tippeket” szállított az FBI-főnöknek…

De más szereplőknek is megvoltak a maguk valóságos megfelelői: Johnny Fontanéban mindenki Frank Sinatrára ismert. Az énekes-színészt ez annyira feldühítette, hogy még a forgatás idején egy New York-i étteremben szó szerint rátámadt az íróra.

Sinatrát azzal gyanúsították, hogy személyes kapcsolatban áll olyan maffiafőnökökkel, mint Carlo Gambino és Sam Giancana. Ez utóbbival való kapcsolatát még az 1940-es évekből eredeztették, amikor állítólag Giancana vásárolta ki Sinatrát a Tommy Dorsey zenekarával kötött szerződéséből. John F. Kennedy 1960-as elnökké választása kapcsán felmerült az a gyanú is, hogy a JFK minimális győzelmét azoknak a szavazatoknak köszönhette, amelyet Giancana „szerzett neki” Illinois államban, éppen Sinatra és az énekes által szerzett „szeretők” közvetítésével. Ami viszont Sinatrát illeti, hiába figyelte őt az FBI már a 40-es évektől egészen az 1998-ban bekövetkezett haláláig, soha nem esett bántódása.

Fontane figurájának további pikantériája, hogy egy másik népszerű énekes, Al Martino elevenítette meg, akinek az 50-es évek idején alvilági kapcsolatai miatt egy időre el is kellett hagynia az Egyesült Államokat. A filmszerepet pedig úgy kapta meg, hogy Russell Bufalino, a legnagyobb pennsylvaniai klán főnöke gyakorolt nyomást a producerekre védence érdekében.

A Sonny-t játszó James Caan jó ismerőse volt a Genovese-klán egyik tagjának, Carmine Persicónak, akinek a gesztusait beleépítette a szerepébe. A Luca Brasit játszó kétméteres egykori pankrátor, Lenny Montana maffiózók testőre volt, mielőtt a színészetre adta volna a fejét. A Michaelt „oktató” Peter Clemenzát megszemélyesítő Richard Castellano is otthonról hozta tapasztalatait nagybátyja Paul Castellano révén, aki a Gambino-klánt vezette 1985-ös meggyilkolásáig.

A keresztapa filmre vitelének más nehézségei is voltak – például az olasz-amerikai maffia-családok ellenállása, amelynek élén Joe Colombo állt. Colombo 1970 áprilisában hozta létre az Olasz-Amerikai Polgárjogi Ligát (Italian-American Civil Rights League), miután fiát egy zsarolási ügy miatt letartóztatta az FBI. Colombo ezt a hatóságok általi zaklatásnak, az olasz közösséggel szembeni előítéleteknek minősítette, és ezek ellen alapította meg a Ligát. Amikor a Paramount elkezdte 1971-ben A keresztapa forgatását, Colombóék kampányt kezdtek az „olaszellenes” film ellen. Evans önéletrajzában azt is állítja, hogy a nagyfőnök felhívta őt és megfenyegette családjával együtt. Ugyancsak fenyegető és tiltakozó levelek özönlöttek más olasz-amerikaiaktól, köztük politikusoktól is. Végül azonban Albert S. Ruddy producer találkozott Colombóval és megegyeztek, hogy nem használják a filmben a „maffia” és a Cosa Nostra kifejezést, továbbá Ligának joga van a forgatókönyv elolvasására és változtatások követelésére. Amikor Charlie Bluhdorn, a Paramount tulajdonosa olvasta a The New York Times-ban a megállapodás hírét, azonnali hatállyal kirúgta Ruddyt és leállította a produkciót. Evans azonban meg tudta győzni gazdáját, hogy ezzel a megállapodással mindenki jól jár. „Egy szívesség neked, egy szívesség nekem” – ahogy a filmben is elhangzik. A munka folytatódott, Ruddy visszakapta állását, a forgatáson pedig egyre-másra megjelentek a „tiszteletre méltó urak”…

A keresztapa ráirányította a figyelmet magára Corleonéra is, annak ellenére, hogy a szicíliai jeleneteket a Taormina közelében fekvő Forza d’Agróban és Savocában forgatták. A média mégis ez Corleonának csinált kéretlen reklámot, erősítve a kisváros „maffiózó-bölcső” hírnevét. Ez idővel olyan kényelmetlenné vált a helyiek számára, hogy az utóbbi években különböző „ellenkampányokkal” és a település nevét viselő borokkal, sörökkel, sajtokkal próbálják tisztára mosni szülőhelyük nevét.

A film óriási kasszasiker lett, és ebben fontos szerep jutott Gordon Willis operatőr fényeinek és árnyékainak, valamint Nino Rota egyszerre baljós és romantikus hangulatú zenéjének.

A kritikusok is lelkesedtek érte. „A keresztapa félresöpri a hagyományos gengszterfilm csillogását, és azt adja, ami marad belőle: a törzsi lojalitást, a halálos kis brooklyni szomszédvár-perpatvarokat és a minden összecsapást meghatározó bosszút” – vélekedett az egyik legtekintélyesebb filmesztéta, Roger Ebert. De maguk a maffiózók is szerették: Salvatore Gravano, a Gambino-család egyik „alvezére” így nyilatkozott a bemutató után: „Teljesen megdöbbenten jöttem ki a moziból. Lehet, hogy fikció, de számunkra ez a valóságos élet”. A Patriarca-klánhoz közel álló Anthony Fiato Brando 2004-ben bekövetkezett halálakor elárulta a sajtónak, hogy a film után a banda több tagja is elkezdte utánozni Don Vito beszédstílusát és szókincsét…

A keresztapa 1973-ban elnyerte a legjobb film, a legjobb férfi főszereplő és a legjobb forgatókönyv Oscar-díját. Ez utóbbit Puzo és Coppola közösen vehették át. A legjobb férfi alakításért díjazott Brando nem tagadta meg önmagát: a díjosztóra Sacheen Littlefeather indián emberi jogi harcos lányt küldte maga helyett, aki előbb egy kézmozdulattal visszautasította a szobrot, majd politikai nyilatkozatot tett az amerikai őslakosok jogaiért, a washingtoni kormánnyal kötött szerződések tiszteletben tartásáért. Ugyancsak bojkottálta az ünnepséget Al Pacino, aki azért duzzogott, mert csak a „legjobb mellékszereplő” kategóriájában jelölték. Két évvel később a Keresztapa II-ért már a főszereplők között versenyzett, akkor viszont a ma már szinte elfelejtett Art Carney vitte el az orra elől a díjat A macskás öregúrral…

Magyarországon annak idején csak 10 év késéssel, 1982. márciusában mutatták be A keresztapát. Nem túlzás azt állítani, hogy még a jegyüzérek is sorban álltak a mozipénztárnál, majd éveken át az egyik legnagyobb „fekete” üzletnek számított a film „kalóz” VHS-kazettáinak terjesztése. A legális kiadásra ugyanis egészen 1990-ig várni kellett…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk