„Álmodni sem mertem volna, hogy egyszer én leszek Vicuska” – beszélgetés Venczel Verával
-A legnagyobbakkal dolgozhattam, Zsurzs Évával, Esztergályos Károllyal, rengeteg nagyszerű rendezővel és kollégával forgathattam. Erre szoktam azt mondani, hogy nagyon gazdag vagyok. Egyik kedvencem volt a Pillangó, amelyben Kozák András volt a partnerem. Vele később színházban is játszottam, a Tháliában vendégként Milton Elveszett paradicsomában. De említhetném a Fekete várost is. Fantasztikus korszak volt, rengeteg film készült, és egyik jobb volt, mint a másik. A rengeteg tv-játék lehetőséget adott az akkori fiataloknak, hogy az ország megismerje őket.
-Most, hogy a tv-ben újra láthatók ezek az alkotások, úgy érzem, hogy akkoriban a tv-filmeknek legalább olyan rangja volt, mint a mozifilmeknek és kiállták az idő próbáját.
-Nagy szakértelemmel, elmélyültséggel és hozzáértéssel nyúltak hozzá az irodalmi művekhez. Kiváló dramaturgok bányásztak elő nagyszerű írókat és kellő alázattal dolgozták fel írásaikat. Gondoljunk csak a Fekete városra, a mai napig mindenki emlékezik Pécsi Sándor vagy Kiss Manyi figurájára, vagy Bessenyei Ferencre, mint apára. De már a regény is olyan, hogy az ember úgy érzi: mintha ma lenne. Nem kell külön üzenni, mert felismerhető…
-Alapvetően nem vagyok ellensége a modern adaptációknak, de sosem értettem, hogy miért kell belenyúlni egy olyan klasszikus műbe, amiben minden benne van…
-Itt volt például Jókai: mennyi arcát tudta az életnek, a tisztát, a borzalmat. Ő, aki egy életen át nem nyugodott, és nem tanult semmiből. Közben meg olyan hősöket állított az emberek elé, hogy csak győzzük utánozni. De micsoda példát ad az Egri csillagok a várvédőkkel, akik komolyan gondolták, hogy az életüket adják...
-Azokban az időben Önök rengetegfelé voltak: színház, film, tv, rádió, szinkron…
-Pedig egy nap akkor is 24 órából állt, és győztük! Nagyon fiatalok voltunk, és imádtuk csinálni…
-Ezzel együtt nem volt a közönségnek olyan érzése, hogy összecsapott dolgokat lát-hall…
-Nem is lehetett, mert felkészült profik tették a dolgukat. A rendezőktől a hangmérnökökig mindegyik tudta szakmája legjavát. És fülük volt ahhoz, hogy mit ne hagyjanak benne, mit kell javítani. Tisztelték a tehetséget, adtak a minőségre, alázattal közelítettek az írók felé. Megpróbálták azt megfejteni, amit az író akart mondani, és önmagukat is rajta keresztül igyekeztek megvalósítani.
-Számos díjjal tüntették ki Önt az évtizedek során, én kettőt emelnék ki. Az egyik az 1987-es Kazinczy-díj… Úgy gondolom, a mai napig azért járnak nálunk sokan színházba, hogy szép magyar beszédet halljanak. Miközben egyre kevesebben beszélik szépen ezt a csodálatosan gazdag nyelvet. Sokkal nagyobb felelősséget kellene vállalniuk mindazoknak, akik a nyilvánosság előtt beszélnek.
-Egyetértek. Van egy olyan alapkövetelmény, hogy minden szó érthető legyen, mert különben kimarad belőle a néző. Ez is a belefektetett munka, gyakorlás kérdése, enélkül nem megy. Arra tanítottak bennünket, hogy beszédünket érteni, hallani, követni lehessen.
Ha ez nincs, akkor egy rosszul értelmezett „civil” módon lezajlik valami, csak a néző nem tudott bekapcsolódni, és nincs semmi hatása. Van egy olyan megtanult természetes beszéd, amelyből mindent értünk, de ha e szint alatt van, nincs plasztikája, nincs zenéje, és a gondolat, az érzelem sem jut el a nézőkig.
Minden magánhangzót és mássalhangzót ki kell mondani a maga értékében. Ez lehet hangmérnöki probléma is. Nemcsak a színházban érzem, hanem szinkronnál is, hogy hangosabb a zene, mint a dialógus, nem tudom követni.
-Sajnos ez van a mindennapokban is. A hideg ráz, ha meghallom az utcán, hogy úgy beszélnek, mintha csipesz lenne az orrukon. A magyar nem nazális nyelv…
-De ha nem kapják meg ott a szép beszédet, ahol ennek funkciója van, a színházban, a filmekben, amelyekből tanul, akkor ezen nem lehet csodálkozni. Nagyon sok múlik az iskolán is. De lehet, hogy kicsit le kellene lassítani ezt a felpörgést. Hogyha semmire nincs idő, a beszédre sincsen. Nekünk, színészeknek nagyon fontos, hogy úgy érezzék, könnyen, természetesen megy a beszéd, mert ha azt látják a nézők, hogy kínlódunk, ők sem tudnak ellazulni. Ehhez kell a rengeteg munka, gyakorlás.
-A másik díj a Ruttkai-emlékgyűrű. Az Önök pályája gyakran összefonódott.
-Igen, többször játszottam a lányát, például a Fehér Klára írásából készült Csak egy telefon című zenés vígjátékban is…
-Még „riválisok” is voltak A Tanulmány a nőkről című filmben…
-Az egyik kedvencem a Ványa bácsi volt, amelyben ő Jelenát játszotta, én pedig Szonját. Csodálatos volt őt nézni. Olyan varázslat volt körülötte! Mindent tudott! Úgy tudott az ember szemébe nézni, hihetetlen áramkör jött létre ott, ahol volt. Vannak hangok, amelyeket most is hallok az ő hangján…
- Én is hallom, például a Szindbádból, és utolsó szerepéből, Az öreg hölgy látogatásából, az első felvonás végéből, amikor már megtette ajánlatát a városnak, amely egy emberként felháborodik, és ő csak ennyit mond: „Én várok”.
-Hány éve ennek? Több mint harminc... Egy nagy színésznő ilyen nyomot tud hagyni. Ott, akkor megtörtént egy pillanat, egy katarzis, amit Ön visz tovább. Ez a lényeg… Ilyen nem történhet meg, ha nem értjük a szöveget, nem értjük azt, amiben vagyunk. Ezért kell segíteni a nézőnek, mert ezért jött: nyitott és várja, hogy kapjon.
-Több mint 50 éve van a Vígszínháznál. Én úgy érzem, hogy a mai Vígszínház előadásai ugyanolyan izgalmasak, bátrak, magával ragadóak, mint a sokat emlegetett „aranykorban”, a 70-es években.
-Valóban, egyik előadás izgalmasabb, mint a másik, - ez igaz a nagyszínpadra és a házi színpadra egyaránt - és hallatlanul nagy dolog, hogy az emberek jönnek, szükségük van a színházra. Úgy gondolom, hogy a színház volt, van, lesz.
-Sok művésztől hallottam mostanában, hogy a színház az a „médium”, amit semmivel nem lehet pótolni.
-A színházban ott a jelenidejűség, a pillanat egyszerisége. Az aznapi összetétel megismételhetetlen.
-Nemcsak a színészek, hanem a közönség részéről is. Ha másnap újra megnézem a darabot, már nem ugyanaz vagyok.
Gyakran megkérdezik, hogy milyen érzés ugyanazt százszor eljátszani? De hát nincsen kétszer ugyanaz!
Még ha látszólag így is van, de belülről mindig más, nüanszokban, apró gesztusokban, hangulatokban. Egyáltalán nem unalmas!
-Ez adja a színésznek azt a bizonyos adrenalint…
-És gondolom, a nézőnek is. Vannak pillanatok az életben, amit vagy megélünk, vagy nem, de a színházba éppen azért megyünk, hogy azt a pillanatot fülön csípjük és a legnagyobb harmóniában éljük meg azt a pillanatot együtt, akár sírás, akár nevetés.
Venczel Vera Szepes Mária A vörös oroszlán című regényének monodráma-adaptációjábanVenczel Verával végezetül arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne, ha ez a harmónia belengené az emberek mindennapjait is, mert rengeteget jelent egymás tisztelete, a másikra irányuló figyelme. Azok az apró dolgok, amiket aztán mindenki tovább vihet magában önmaga és mások jobbítására.
