KULT

Aki káromkodásból épített karriert – Eddie Murphy nagyon mélyről jött vissza, és most leállíthatatlan

Így jutott a csúcsra, aztán bukott el, és most tér vissza ismét Eddie Murphy.


Eddie Murphy új filmje nemrég jelent meg (március 5-én) az Amazon Prime-on, ami nem más mint... tádám: az Amerikába jöttem második része (nagyon várták már a rajongók). Állítólag hatalmas érdeklődés kísérte a bemutatót és ez egyik legsikeresebb streaming-premier volt eddig a világon. Az Amazon tett róla, hogy tudjanak róla az emberek, hiszen még a saját kamionjaik oldalára is a film plakátjait ragasztották fel. 

Újra érdekes

Ugyan a kritikák inkább lehúzzák a filmet, de a közönség érdeklődése egyértelmű a mozi iránt (ez most főleg Észak-Amerikára és egyéb országokra vonatkozik, ahol felirattal vagy szinkronnal jelent meg). Az idén 60 éves Eddie Murphynek, úgy tűnik, egyértelműen sikerült visszakapaszkodnia az első ligába, amit a naptárja bizonyít a legjobban, hiszen több izgalmas alkotást láthatunk a nevénél az IMDb.com-on előkészületben. Ami egyértelműen átfordította a karrierjét a széles vigyorú fekete sztárnak, az A nevem Dolemite című film volt (erről később még szó lesz).

Humoristaként indult

A színész New Yorkban nőtt fel és a karrierje stand-uposként indult el viszonylag gyorsan. A leírások alapján már gyermekkorában humoristának készült és nonstop szórakoztatta a barátait és az iskolatársait. Talán azt kompenzálhatta humorral, hogy gyerekkorában nem minden alakult túl vidáman, hiszen apja nagyon korán meghalt, majd egy időre testvérével nevelőotthonba is kerültek édesanyja betegeskedése miatt.

Murphy mégis már egészen fiatalon tudta, hogy mit vár az élettől, milyen úton szeretne járni és ebben nem is tudta megakadályozni senki és semmi. Már 15 évesen fellépései voltak, karrierjének indulását hivatalosan is ekkorra teszik.

A Roosevelt Ifjúsági Központban rendezett tehetségkutató műsorban lépett fel, amivel azonnal sikert könyvelhetett el és meghívták más helyszínekre is fellépni. Például környékbeli bárokba és ifjúsági házakba, sőt, olyan helyekre is, amik távolabb voltak a lakóhelyüktől. Ezért még az iskolából is lógott néha, hogy odaérjen időre egy-egy fellépésre. Országosan a 80-as évek elején a Saturday Night Live című műsorral futott be, itt ismerhette meg a nagyközönség a nevét és eredeti személyiségét. Visszatérő fellépő lett a műsorban, népszerű karaktereket talált ki (a legnépszerűbb Gumby figurája volt). Humorát merészség és gúny jellemezte, és sok káromkodással fűszerezte egyedire. Egy jó példa erre ez az idézet tőle, azokból az időkből:

"Felcsörgettem Richard Pryort, hogy: Helló, Richard! Felhívott Bill Cosby, hogy túl mocskos szájú vagyok. Erre Richard: Ha még egyszer felhív az a faszfej, akkor mondd meg neki, hogy nyalja ki."

Egy szinkronos stand upja:

Filmes karrier, hatalmas sikerek

1982-ben gyorsan indult be a filmes karrierje is, azonnal a mára klasszikus 48 órában kapott szerepet az akkor már számon tartott Nick Nolte mellett, azt pedig máig egyik leghíresebb filmje követte, a Beverly Hills-i zsaru. Gyorsan repült fel a legnépszerűbb színészek közé, szinte arcon csapta a siker, ami később inkább kárára volt, hiszen ismertek történetek túltolt egójú attitűdjéről.

A legsikeresebb időszaka színészként egyértelműen az 1987-es és '88-as évek voltak, hiszen egymást követően jött ki két hatalmas sikere: a Beverly Hills-i zsaru II. és az Amerikába jöttem. Előbbi megismételte az első rész sikereit, bebetonozva Murphy helyét Hollywoodban, majd az Amerikába jöttem még feljebb emelte, hiszen az első, feketék főszereplésével készült világsiker volt, ami kultúrtörténetileg is fordulópontot jelentett.

Mindkét film a maguk 300 millió dolláros bevételeivel hatalmas box-office sikernek számított. Murphy stand-uposként dumálta be magát a filmvilágba, és ez érezhető volt filmbeli karaktereinek megjelenítésén is, pofázásban erősek voltak. Ezekből a szövegeléseiből pedig rengeteget idéztek tőle a kilencvenes években. Ilyen egy tipikus Eddie Murphy filmes dialóg a 48 órából: "Három évig sitten voltam, nekem már attól is feláll, ha huzat van." Ezekért a dumákért a közönség aztán hajlandó volt újra és újra megnézni a filmjeit a televízióban és videón is, az Amerikából jöttemet máig minden évben többször leadja Magyarországon is valamelyik csatorna. 

Részlet a 48 órából:

Pofonok

A bukáshoz azonban hamar hozzászoktatta a közönség a színészt, hiszen a Beverly Hills-i zsaru III. hatalmasat zakózott az amerikai mozikban, még ha világszerte be tudott hozni egy kis nyereséget. Mégis, hatalmas pofon volt ez a színésznek. Ettől kezdve hozzá kellett szoknia a hullámzó jegybevételekhez, a karrierje döcögősebb lett, de ezek ellenére két nagy kiemelkedő sikert így is összehozott a kilencvenes évek második felében is: a Bölcsek kövére és a Dr. Dolittle ismét érintették a 300 millió dolláros bevételt, Murphy neve még mindig jól csengett. De ezek második részei már nem szóltak akkorát, és ezt követően hirtelen elkezdtek világszerte ráunni a színész stílusára, kifulladni látszott a Murphy-féle humorgyár. 

A kétezres évekre már egyértelműen elkerülték a hatalmas sikerek. A 2002-es év vízválasztó volt, összesen három nagy bukást kellett elkönyvelnie egy év leforgása alatt. Az Én, a kém hatalmasat bukott, még világszinten sem hozta vissza a befektetést. A Showtime - Végtelen & képtelen szintén képtelen volt nyereséget termelni, Robert De Niro hiába volt látható mellette a plakátokon, a film nem váltott ki kellő érdeklődést. És ugyanebben az évben mutatták be élete legnagyobb bukását is, a Pluto Nash - Hold volt, hol nem volt... című filmet, ami a 100 milliós büdzsére összesen keresett világszerte 7 millió dollárt. Ennél nehéz lett volna nagyobbat bukni. Ettől az évtől kezdve pedig a producerek is óvatosabban áldoztak egy Eddie Murphy-filmre. A kétezres évek végére teljesen leült a karrierje.

Én, a kém (VHS-előzetes):

Pihenő karrier

Eddie Murphy élete egyfelől igazi sikertörténet, mindenki ismeri a nevét a világon. Mégis, hosszú pihenőéveket kellett eltöltenie világsztár színészként. Több próbálkozása volt a visszatérésre, de valahogy egyik sem találta meg a régi utat a közönség szvéhez. A világ is megváltozott, persze Murphy is próbálta felvenni a szálat. A 2006-os Dreamgirsben alakított szerepéért megkapta a legjobb mellékszereplőnek járó Golden Globe-díjat, A Norbittal pedig sikerült ugyan ismét nyereséges filmet összehoznia, de nem igazán szólt nagyot, a kritikák is és a közönség is fanyalgott tőle, jogosan. 2011-ben a Hogyan lopjunk felhőkarcolót volt egy újabb próbálkozás a box-office listák meghódítására, de csak mérsékelt sikert könyvelhetett el, éppen hogy nem bukott meg. De legalább egy élvezhető akció film volt, amit nem kívánt a néző a fenébe. Ettől még maradt minden a régiben: a nagy várakozás a megfelelő pillanatra, részéről és a közönség részéről is.

Egy vicces részlet A nevem Dolemite-ből:

Visszatérés

Talán a mostani nosztalgiahullám hozza el Murphy igazi visszatérését, hiszen A nevem Dolemite című életrajzi vígjátékkal sikerült ismét megcsillantania színészi zsenijét, mind a közönség és a kritikusok szerették, és joggal állíthatjuk, hogy az év legszórakoztatóbb filmje volt 2019-ben. Végre ismét egy remek színészt láthattunk egy jó filmben.

A Netflixnél jól éreztek rá, hogy ez egy jó lehetőség arra, hogy Murphy szerepeltetésével valami egyedit és frisset alkossanak.

A színész azonnal kapta is az új ajánlatokat, úgy tűnik, az igazi visszatérése beindulóban van. Most bemutatták az Amerikába jöttem folytatását, és elvileg nemsokára láthatjuk a Beverly Hills-i zsaru negyedik részében is és az Ikrek folytatásában, amiben valószínűleg ő játssza majd Schwarzenegger és Danny DeVito harmadik testvérét. Ez utóbbiak, ha jó sülnek el, akkor akár Murphy vissza is költözhet hosszú távon is a legfoglalkoztatottabb színészek közé. Mi drukkolunk neki és a széles vigyorának, amiért megszerettük anno.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk