KULT

Akár hiszitek, akár nem, ez volt a legjobb Terminator 3!

És ez nem dicséret... A Terminator: Sötét végzet kritikája.


A Terminator – A halálosztó című filmmel 1984-ben James Cameron berobbant Hollywoodba, majd egy Bolygó neve: Halál és A mélység titkai után elkészítette 1991-ben a Terminator 2. – Az ítélet napja című akció/sci-fi klasszikust,

megalkotva minden idők egyik legjobb folytatását.

Cameron munkásságára jellemző, hogy zsánert vált a folytatása, valami újat akar mutatni. Alien és Terminator kis költségvetésű horrorjaiból epikus akciófilmet varázsolt. Szerencsénkre a Titanic-ot nem tudta folytatni.

A szinte tökéletes Terminator 2-t nem kellet volna folytatni, szépen lezárt egy kerek történetet. De sajnos Hollywood úgy döntött, a pénz mindenek felett áll, és

James Cameron nélkül elszabadult a filmgyártás:

2003-ban megszületett a borzalmas Terminator 3. – A gépek lázadása, 2009-ben egy nem rossz, de feledhető Terminator – Megváltás, és 2015 egyik „legjobb” rossz filmje a Terminator: Genisys, ahol már a cím is fájt, pedig nem a botrányos magyar címadás áldozata volt. Még egy tévésorozat is készült, A Terminator: Sarah Connor krónikái címmel, ami nem is volt olyan rossz – sőt így utólag belegondolva egyedül ez adta vissza Cameron világának hangulatát. Érdekesség, Sarah Connor karakterét így két királynő is játszotta a Trónok harca szereplőgárdájából, mindenki khaleesi-je: Emilia Clarke és nagy ellenfele, a Cersei Lannistert játszó Lena Headey is. Más kérdés, hogy utóbbi mérföldekkel jobb alakítást nyújtott.

Mint ebből a hosszú bevezetőből is érezhető, elég

nagy rajongója vagyok Cameron korai munkáinak

és világoknak, amiket mai nyelven, marveli módszerekkel bővített: minden alkotásával egyre mélyebb univerzumokat teremtett. A fő probléma ezzel az, hogy amikor 2003-ban kikerült a kezéből a gyeplő, akkor szó szerint csak a Terminator-brand és Schwarzenegger erős nevének jelenléte vonzotta be a nézőket. Hiába vártunk egy igazi Terminator-folytatásra, ami nem csak az első két film kliséire, történetszálaira és beszólásaira épített. Azt ígérte James Cameron, amikor visszakerült hozzá a franchise, hogy

végre méltó folytatást kap Az ítélet napja.

Ez lenne a Sötét végzet? Folytatás lett a film és a jövő kellően Sötét végzetet is mutat a Terminator brand jövendőjét illetően. A rendezést Mr. Cameron nem tudta vállalni, épp el van foglalva a kék űrpocahontas negyvennégy folytatásával,

így lepasszolta a rendezést Tim Millernek,

akit pont a forgatás kezdete előtt dobtak ki a Deadpool 2 rendezői székéből. A Deadpool 2016 egyik legkellemesebb meglepetése volt, így elképesztően örültem, hogy őt választották ki a rendezésre, és ott van Cameron is produceri szerepben. Nem tudhattuk akkor, hogy a Deadpool 2 nélküle is tök jó lesz, a Terminator: Sötét végzet pedig vele is középszerű. Tim Miller az akciójeleneteket teljesen korrekt módon levezényelte - minden átlátható és követhető, de amikor a karakterek megszólalnak, csak klisék és utalások esnek le a vászonról.

Ez persze nem az ő hibája, de amikor nincs akció, akkor unalom van. Nagy, kövér UNALOM. Túl sok a CGI, amikor megmozdul egy számítógépes animációval készült teremtmény a vásznon, akkor elüt a ténylegesen jelenlévő tárgyaktól, szereplőktől. Ez pedig az amúgy kreatív akciójelenetekből is kizökkent.

Nem tudom, hogy a pénz volt-e kevés a filmre, vagy az idő volt szűkös,

de az amúgy kemény kaszkadőrmunkát is elfeledteti a műanyag látványvilág. Minden vérpacánál, robbanásnál, ugrásnál, hirtelen mozdulatnál lehet látni a gépi „segítséget”.

Tim Miller nem hibáztatható mindenért, bár a rezignált rendezés hozzátesz a problémához, a legnagyobb gond a forgatókönyv, ami egy Terminator-filmekből összeollózott Frankeinstein szörny. A főgonosz Rev-9-es halálosztója olyan, mint a 3. rész T-X robotja és a 2. rész T-1000-ének a keresztezése. A Mackenzie Davis által alakított Grace olyan, mint a Terminator - Megváltás főszereplője, felturbózott ember/gép hibridizé. Nem tudom pontosan megfogalmazni, milyen lény Grace, mert a film sem teszi. Rengeteg részlet csak el van mismásolva: ahogy Grace fogalmaz az eredeti nyelvű verzióban – "Future shit". Ez leír minden megoldást, csavart, következményt a filmben.

Miért történik ez a filmben? Future shit. Most miért csinálja ezt valaki? Future shit. Nem fogok spoilerezni, de első alkalommal láttam a filmet és együtt tudtam mondani a dialógusokat, szinkronban a szereplőkkel, pedig még az előzetesét sem láttam. Vannak pillanatok, amikor az írók (gondolom mind az öten…) „büszkék” lehetnek magukra. A fanservice (kikacsintás a rajongóknak) mennyisége a csillagos egekben mozog:

vannak konkrét jelenetek, beállítások, amik visszaköszönnek az első, a második, sőt még a borzalmas harmadik részből is.

Olyan, mintha az alkotók tudták volna, „hogy látjátok, mennyivel jobbak vagyunk, mint a Genisys, itt nem lesz I’ll be back”, aztán mégis elsütik, csak kicsit máshogy. Ez a megoldás még talán rosszabb, mert az ötödik részről tudtuk előre, hogy egy nevetséges kliséhalmaz, ennél a mozinál pedig nem vártuk volna, hogy csupán az előző részek nosztalgiájára épít. Valami kreatív folytatást vártunk, egy jó akciófilmet, nem egy gyenge „újrát”.

A színészek is nyújtottak egy kis reményt, Linda Hamilton visszatér, mint Sarah Connor, T-800-as Mr. Universe maga, Mackenzie Davis és Gabriel Luna pedig kellemesen hangzó nevek a két őskövület mellett. Az igazság, hogy a fiatalok leiskolázzák az öregeket, kivéve a főszereplőt játszó Natalia Reyes. A történet szerint az ítélet napja nem történt meg. Így John Connorból sem lett az ellenállás vezetője, a Skynet nem született meg.

Helyette létre fog jönni a Legion, ami gyakorlatilag Skynet 2.0,

és megtörténik majd ugyan az a jövőben, ami a Terminator 2 mozgatórugója is volt – háború a gépekkel. Dani Ramos (Natalia Reyes) a jövő nagy megmentője lesz, ezért a Legion célba veszi még fiatalabb korában, Gabriel Luna által alakított Rev-9-es gyilkológép pedig visszautazik az időben, hogy megölje. Az ellenállás visszaküldi Grace-t, (Mackezie Davis-t) a felturbózott, augmentált félig ember-félig gépet, hogy megmentse Dani életét. Innentől elindul egy fogócska, aminél kevés értelmetlenebb dolgot láttam az életem során. Pedig

a felállás ugyan az, mint a T2-nél

és mégis, itt nincs semmi cél, csupán menekülnek, nincs igazi lényege a cselekménynek, csak sodorják az embert az események kellemetlen ritmusban, béna CGI-jal megfűszerezve.

Hiába a nagy visszatérés, Linda Hamilton nem mai csirke, hozza az eredetileg nem ilyen mértékben unalmas karaktert, de semmit nem ad hozzá. Arnie vicces, de ő is mintha rezignált lenne – karaktere szó szerint erőszakkal bele lett erőltetve a történetbe – nem forgathatunk Terminatort Schwarzenegger nélkül.

Natalia Reyes lelkes, de gyenge színésznő, kb. Emilia Clarke Sarah Connorjához tudom hasonlítani,

mind magasságában, mind színészi képességeiben egyaránt. A családja halálát sokkal könnyebben dolgozza fel, mint anno Edward Furlong a nevelőszülei elvesztését. Mint említettem, minden elem ismerős lesz valahogy az eddigi részekből. Gabriel Luna kihozza a 100%-ot abból az alapanyagból, amit a forgatókönyvnek nevezett fan fiction-ből ki lehet.

Aki túlteljesít és megmenti a filmet a teljes csődtől: az Mackenzie Davis.

Szerethető, érthető, drámai alakítás, Grace kiemelkedik az amúgy közepesen rossz filmből, az ő nevét én biztosan megjegyzem, többre hivatott ennél a trainwreck-nél.

Sajnos a Terminator: Sötét végzet csalódás rajongói szemmel, unalmas nézőként, egyszer nézhető vak „fanboyként”. Egyik ismerősöm örült, hogy végre láthatott egy nézhető Terminator-folyatatást nagyvásznon – de én úgy érzem, ez nem volt elég.

Mindenki döntse el, melyik csapatba tartozik.

Záráskápp az alkotók mottóját hoznám fel: felejtsük el a T2 folytatásait, majd kiegészíteném egy saját gondolattal: beleértve a Sötét végezet is. Köszönjük előre is, ha nem lesz több folytatás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk