KULT

Ahol a színpad és a sörpad összeér

A Művészetek Völgyére egyszerre jellemző a közvetlen, családias légkör és az összművészeti forgatag.


Huszonnegyedik alkalommal rendezték meg a Művészetek Völgyét, amely 1989-es megalapítása óta több hullámhegyet és hullámvölgyet is megélt. A csúcspont a 2000-es évek közepén volt, amikor igazi gigafesztiválként hét környékbeli településre terjedt ki, összesen több mint háromezer programmal.

Az állami támogatások elvonásával aztán drasztikus visszaesés következett, sőt 2009-ben hivatalosan el is maradt az egész. Azóta ismét lassú növekedés indult be: idén a kiinduló helyszín, Kapolcs mellett Taliándörögd és a Vígántpetend határában lévő Csórompuszta kapcsolódott be a rendezvénybe és a szervezők reményei szerint hozzák majd a 100 ezer körüli látogatószámot.

IMG_3625IMG_3626

Én második alkalommal látogattam el a Völgybe, öt napot töltöttem ott és ezalatt szinte kizárólag csak pozitív élmények értek. Ami a fesztivál méretét illeti, az számomra pont megfelelő: még így is többször bosszankodtam, amiért a nagyjából ezer programból az engem érdeklők jó néhány alkalommal ütötték egymást, úgyhogy ha kettőnél több falu között is ingáznom kellett volna, valószínűleg még inkább ez lett volna a helyzet.

Apropó ingázás: hatalmas pozitívum, hogy tavalyi szüneteltetése után ezúttal ismét közlekedett a falvakat ingyenesen összekötő Csigabusz. Bár stoppal egyébként is viszonylag könnyen el lehetett jutni A-ból B-be, ez a körülmény mégis jóval kiszámíthatóbbá tette a közlekedést: reggel 9-től egészen hajnal 2-ig óránként kétszer jártak a buszok Kapolcs, Taliándörögd, Vígántpetend és Monostorapáti között.

A fesztivál kettősségét leginkább az előbbi két falu közti különbségekkel lehet leírni. Kapolcs kezdettől fogva központi szerepet tölt be, végig hatalmas a tömeg és a járműforgalom. Itt van a legtöbb program, a kirakodóvásártól kezdve a színházi előadásokon át a koncertekig terjed a kör.

IMG_3510IMG_3603

A Völgy különlegessége az úgynevezett házigazdás rendszer, vagyis hogy az egyes programhelyszíneket nem központilag szervezik meg, hanem rábízzák egy zenészre vagy előadóra, aki tíz napig az adott udvar központi figurája: minimum naponta egyszer színpadra lép és egyébként is szinte mindig megtalálható az adott helyen.

Ilyen helyszín például a Palya Bea által vezetett Palya-udvar, a Kaláka Versudvar, amiért Lackfi János és a névadó zenekar felel, a Kapolcsi Hobo Klub, a Blue sPot Café, illetve idén először a Harcsa Veronika udvar is. Mindez garantálja, hogy a programok valóban sokszínűek legyenek, hiszen minden házigazda a saját kedvenceit hívja el fellépőnek.

IMG_3633IMG_3697

A Völgynek idén kiemelt célja volt, hogy nyisson a fiatalok felé, ami a technikai újdonságok (például a mobilalkalmazás és a fokozott Facebookos jelenlét) mellett a programban is megnyilvánult. Bár sokak fejében még mindig úgy él a fesztivál, mint ahol csak a negyvenes-ötvenes, népzenét és -művészetet kedvelő korosztály érezheti jól magát, korántsem ez a helyzet.

Számos olyan zenekart meghívtak, akik a kimondottan könnyűzenére épülő fesztiválok mezőnyében is előkelő helyet foglalnak el. A Blue sPot Café színpadán zenélt például a Magashegyi Underground, a Kistehén, az Ivan & The Parazol és a Pannonia Allstars Ska Orchestra, míg a Palya-udvarban láthattuk Szabó Balázs Bandáját, a Mary Popkids-et, vagy éppen a Maszkura és a Tücsökrajt.

IMG_3527

A Kaláka Versudvarban idén is nagy kedvencem volt a Zenés versimpró, aminek keretében Lackfi János mindennap más költővel vagy íróval beszélgetett, majd a közönség által találomra bedobált szavakból írtak verset percek alatt, remekül bizonyítva kreativitásukat.

Itt került sor egy igazi kuriózumra, Lovasi András és a Véletlen zenekar koncertjére is, akik Lackfi megzenésített verseit játsszák, évente mindössze néhány alkalommal. A költemények hangulatát tökéletesen visszaadó dalokat Lovasi vicces monológjai és Lackfi felolvasásai tették teljessé.

IMG_3705IMG_3737

A falu szélén található Hobo Klubba sajnos csak egyszer jutottam el, de ezúton is kalapot emelek a teljesítmény előtt, amit Földes László és zenekara immár évek óta hagyományosan véghez visz. Tíz nap alatt tíz különböző tematikájú koncertet nyomnak le, amihez az adott nap délutánján kerekasztal-beszélgetés is kapcsolódik. Annak ellenére, hogy kissé kiesett a hely és nem is vitték túlzásba a hirdetését, szép számú érdeklődő gyűlt össze.

Ugorjunk egyet a szomszédos Taliándörögdre, amely az utóbbi évek mellőzöttsége után idén ismét bekerülni látszik a fesztivál fősodrába. Míg tavaly az itteni helyszíneket a hivatalos programfüzetben egyetlen oldallal elintézték, idén már jóval több figyelmet fordítottak a szervezők a településre.

Hivatalos helyszín lett a második alkalommal megrendezett Elevenkert, ahol ötvennél is több, nagyrészt feltörekvő zenekar jutott fellépési lehetőséghez. Remek buli adott itt például az egyik legígéretesebb fiatal csapat, a Middlemist Red, a Pluto, a Presszó tangó Libidó, a Veszprémi Utcazene Fesztivált és a KalapKabát tehetségkutatót is megnyerő TükeZoo, illetve a Nagy-Szín-Pad verseny élmezőnyében végzett Cloud 9+ is.

IMG_3514IMG_3525

Dörögd hangulatát Kapolcsnál jóval nagyobb közvetlenség és nyugalom jellemzi. Ide hosszú ideje nagyrészt ugyanaz az összeszokott társaság jár, akiknek talán nem is a programok számítanak első helyen, sokkal inkább az, hogy együtt lehessenek.

Utóbbit mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a koncertek után minden éjjel még hosszú órákig tart az örömzenélés az Elevenkerttel szemközti Kolics-borudvarban, amely baráti áraival (nagyfröccs 160 forint) is kiemelkedik a Völgy vendéglátóhelyeinek mezőnyéből.

Ugyancsak Dörögdön botlottam bele a 138 országot megjárt Vándorboy diavetítéses élménybeszámolójába, a Kocsor Házban kedd este pedig a Völgyben valaha alapembernek számító Cseh Tamás hangulatát idézte meg egy gitárosokból álló lelkes csapat szintén majdnem hajnalig.

borudvar

Ellátogattam Csórompusztára is, ahol a HelloWood nemzetközi alkotótábor fából készült installációit állították ki gyönyörű környezetben. Bár ha minden igaz, az alkotások komoly társadalmi üzenetet is hordoznak, nekem erre nem sikerült rájönnöm, mivel a kísérő táblák sajnos csak az adott szobor nevét és ugyanazt az egyenszöveget tartalmazták. Mindenesetre így is nagyon látványos volt az egész.

Az időjárással is szerencsém volt: öt nap alatt mindössze egyszer, vasárnap este csapott le komolyabb vihar, de ezt is sikerült fedett helyen átvészelni. A többi napon legfeljebb kicsit szemerkélt az eső, de a jellemző az abszolút kellemes, 25-27 fok körüli hőmérséklet volt.

IMG_3684IMG_3685

Kicsit szomorúan vettem búcsút a fesztiváltól szerdán dél körül, de az élmények újra megerősítettek benne, hogy jövőre ha törik, ha szakad, végig maradok. Ráadásul az lesz a jubileumi 25. Művészetek Völgye, így minden bizonnyal jó néhány további meglepetéssel is készülnek majd a szervezők. Bár még az idei programok sem értek véget, lassan már kezdem a visszaszámlálást :)

Ha szereted a Művészetek Völgyét, nyomj egy lájkot!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk