KULT

„Boomer vagyok, 35 évesen. Ideje felvállalnom” – Abel Label lemezpremier

Az új album dalai között van olyan, amit a Covid-lezárásokat övező képmutatás, egy másikat pedig a szomszédunkban dúló háború ihletett. Mindezt igazi rockos hangszerelés kíséri.


A korábban főként dobosként ismert Mihalik Ábel manapság inkább producerként tevékenykedik (bár eredeti hangszerét sem engedte el teljesen), emellett pedig Abel Label nevű szólóprojektjével is aktív. Az élőben már jó ideje teljes zenekarként működő formáció különlegessége, hogy mindegyik lemez más műfajban készült: Ábel kalandozott már többek között a funk, a blues és az elektronika berkeiben, legújabb albumát pedig vérbeli rockos hatások jellemzik.

A dalszerző-frontember szerint azért Boomer Music lett a lemez címe, mert „nem nagyon hallgatnak manapság a fiatalok olyan zenét, mint én szoktam, vagy amiken felnőttem. Apám generációjának egy későbbi verziójának érzem magam sokszor. A címadó dalban írom is, hogy boomer vagyok 35 évesen. Ideje felvállalnom” – fogalmaz, hozzátéve, hogy egyébként egész sok mai zenét kedvel.

A lemez itt hallgatható meg:

A borítót Vigovszky Rita Szederke készítette Adamkó Péter fotója alapján. A szövegeket lektorálta Chovanecz-Molnár Éva, az albumot maszterelte Fenyvesi Márton. A külön kiemelt kivételektől eltekintve minden hangszert Ábel szólaltat meg, és ő is énekel. Spotify-on IDE KATTINTVA hallgatható.

Röviden az egyes dalokról

It shall pass – a pszichológusom nyugtatott ezzel, hogy mikor szorongok, gondoljak arra, hogy ez is el fog múlni. Ezt kicsit a dalszövegben továbbgondoltam. Akkoriban vettem egy basszustorzítót, ami megihlette ezt a riffet. Igazából a basszus volt meg legelőször az egészre és abból jött minden más hangszer.

Cliché – Ez egy kedves kis dal arról, hogy tudnánk egymást szeretni, ha nem lennének túl nagy elvárásaink másokkal szemben, illetve magunkkal szemben is óriási elvárásaink vannak. A másokkal való elvárásaink figyelésének egyik legjobb tesztje a forgalomban való közlekedés autóval. Még mindig bele tudok kerülni intenzív mérgelődésbe mások cselekedetei miatt, de már sokkal jobb a helyzet, mint pár éve. Gyakran tudok kedvesen legyinteni újabban.

Folk – Itt a gitárriff született meg először, aztán mivel elég népiesnek éreztem a motívumot, valahogy emlékeztem, hogy az „Elmegyek, elmegyek..” c. népdalt mindig is fel akartam dolgozni valamilyen módon. Végül ezt a dalt választottam erre a célra.

Game – Azt gondoltam, ez amolyan Foo Fighters-es dal lesz és ugyan kicsit olyasmi lett, de azért csak tettem bele fuvolát és idióta szólamokat, hogy ne legyen olyan. A szöveg arról szól, hogy az élet egy játék / illúzió és most már értem, szóval megpróbálok minél jobban játszani és szórakozni benne.

Boomer – ez egy nem annyira udvarias véleménydal főleg a trap műfajról, de a mai popsztár-ideálról is. Ebben vallom be, hogy 35 évesen boomer vagyok. Az az érdekes, hogy konkrétan egyre hamarabb maradnak le komplett generációk a technikai fejlődés exponenciális gyorsulása és a divatok mihamarabbi változása miatt. Már a 25 évesek zenei ízlését és sokszor kommunikációját sem értem egyáltalán, míg régebben azért tíz év még nem volt ennyire áthidalhatatlan szakadék. Ez persze lehet, hogy nem így van, de szubjektíven eléggé így tűnik.

We all belong – Mostanában nagyon foglalkoztat a tudat és minden ehhez kapcsolódó kérdés. Egyre inkább azt gondolom, hogy össze vagyunk sokkal jobban kötve, mint eddig valaha gondoltuk (és néhányan akartuk volna). Bár ez a dal kicsit hurrá-optimista, de a célja az, hogy rávilágítson, mennyien járunk szinte ugyanabban a cipőben és sosem vagyunk egyedül, még ha valaki annyira rosszul is érzi magát a bőrében, hogy ezt hiszi éppen.

A dalban Meggyes Ádám és Kováts Gergő fúj az Irie Maffiából (és Kéknyúlból is részben).

Nicely done – Ezt a dalt a Covid ihlette és az a körüli, kissé fasiszta intézkedések, illetve a képmutatás és a virtue signaling is témája. Sajnos a közösségi média sok esetben a vélt morális fölényünk villogtatásáról szól, de amúgy is nagyon szomorúnak látom az egész szosal médiát jelenleg. Kellene valami reform, nem?

Egyik barátomnak azt mondtam, hogy jó kis Blur dalt írtam és emiatt hónapokig azt gondolta, hogy ez a dal egy Blur feldolgozás. Mondjuk lehetne is.

Round & round – Ezt teljes egészében Galambos Peti énekli, aki a lemezen több dalban is közreműködik. Az élet körbe-körbe forog és valójában nem tudunk róla túl sokat.

Sinking – Ezt is Peti énekli. A szorongásról és kényszeres gondolatokról szól. Hogy mennyire rabul tud ejteni egy-két teljesen indokolatlan félelem. Megakadályoz az életben is, ha nem teszel valamit ellene – vagy kérsz segítséget.

Look – Ezt a dalt a mellettünk dúló háború ihlette. Ahogy idősödöm, egyre érthetetlenebb lesz a háború eszméje számomra. Nem akarok semmiféle erkölcsi felsőbbrendűséget kifejezni, csak sajnálom, hogy még mindig nem jöttünk rá, hogy mások gyilkolgatásával magunkat gyilkoljuk tulajdonképpen. Ráadásul ugye nem is a közkatona tehet róla, hanem jóval feljebb azok, akik be sem teszik a lábukat a harctérre. Kellemetlen belegondolni.

A lemezen körülbelül másfél évet ültem, és már csak azért is fejeztem be, hogy végre elengedhessem a kezét. Innentől az lesz vele, amit akarnak, hogy legyen. Próbálok ihletett maradni és figyelni a belső hangomra és a kreativitásom megtartására, de a mai helyzetben, ebben a furcsa, sietős taposómalomban nem nagyon van tér nem mainstream projekteknek itthon – pláne ha angol nyelvű - és nehéz ezzel lélekben dűlőre jutni. Sok körülöttem levő alkotón látom ezt a csendes elkeseredést.

Na de nem akarom negatív energiákkal zárni a mondandóm, hanem örüljön velem, aki akar, hogy megjelent végre a lemez és jöjjön is el a december 15-i lemezbemutatónkra a Turbinába!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk