KULT

A tiszteletbeli magyar blueslegenda

Ripoff Raskolnikov huszonöt éve gyakorlatilag hazajár hozzánk, a magyar nyelvet is folyékonyan megtanulta.


Nemigen van nála jellegzetesebb figura a hazai blues színtéren: karizmatikus énekhangja mellett csíkos öltönye és a mellére tűzött műanyag virág is összetéveszthetetlenné teszik. Fanyar humora úgyszintén egyedi színfoltot jelent a sokszor elég sótlan összekötő szövegekkel operáló zenészek között. Egy véletlennek köszönhetően vetődött először Magyarországra, de ma már sokkal inkább az otthonának érzi, mint Ausztriát. Arról beszélgettünk, mennyire sikerült beilleszkednie választott lakóhelyén, érződik-e szerinte a magyarok mentalitásán a szocialista múlt, illetve lát-e még esélyt a blues műfaj felfutására.

– Hogy indult a zenei érdeklődésed?

– Leginkább Bob Dylan korai akusztikus lemezein, illetve a Rolling Stones-on keresztül jutottam el a ’30-as évekbeli bluesgitárosokig, akiktől ihletet kaptam. A Woodstocki Fesztivál idején voltam 14 éves, tombolt a hippimozgalom, nem csoda, hogy sokakhoz hasonlóan szintén gitározni kezdtem. A mai napig nagy Dylan-rajongó vagyok, illetve a ’60-as évek blueszenészei közül is sokan inspiráltak, ez erősen érződik is a dalaimon. De sosem akartam beskatulyázni magam egyetlen műfajba. A pályafutásomat utcazenészként kezdtem, ebben az időszakban inkább a folk, a country és a bluegrass állt hozzám közel. Később Németországban pedig egy klasszikus rockzenekarban is játszottam.

ripoff3

Névjegy

Ripoff Raskolnikov 1955-ben született Linzben. Tizenkét éves korában szüleivel Németországba költözött, ott fejezte be a középiskolát. Érettségi után úgy döntött, elmegy világot látni: utazgatásai során megfordult Angliában, Hollandiában és Franciaországban is, többnyire utcazenéléssel keresve a kenyerét.

Tizenöt évet töltött hazájától távol, mielőtt visszatért. Grazhoz közel, egy eldugott faluba költözött, és nulláról kezdte el felépíteni karrierjét. Az elején egyedül lépett fel és írt dalokat, majd miután fokozatosan megismerte az ottani közeget, 20th Century Blues Band néven alapított zenekart, amely stílszerűen a századfordulóig működött.

Magyarországon a rendszerváltás környékétől koncertezik rendszeresen. A ’90-es évek végén vásárolt egy házat Vas megyében, azóta idejének nagy részét nálunk tölti. Jelenlegi zenekara, a Ripoff Raskolnikov Band 2006 óta működik, rajta kívül csak magyar tagokkal: Gyenge Lajos dobol, Varga Laca basszusgitározik, Nagy Szabolcs a billentyűs. Emellett tagja még a Tom Waits dalait színpadra állító Braindogs szupergruppnak is (ebben az együttesben Kiss Tibi és a Livius is tag a Quimbyből).

ripoff4

– Hogyan alakítottad ki az imidzsed, a nevedtől kezdve a fellépőruhádig?

– Sosem voltam igazán tudatos ezen a téren, inkább csak maguktól alakultak a dolgok. A hippikorszakomban még egyáltalán nem hordtam öltönyt, az egész úgy jött, hogy egy barátom adott nekem egyet, mondván ebben házasodott évekkel azelőtt, és azóta a szekrényben áll. Felpróbáltam és rájöttem, hogy annyira nem is áll rosszul. Rá nagyjából fél évvel egy fellépésemen mondta nekem egy másik barátom, hogy "figyelj, ez az öltöny nagyon temetős, fel kéne dobni valamivel." Adott egy műanyag virágot, én meg ráhagytam, azóta hordom azt is – ennek is már vagy harminc éve. A rajongóim nem is tudják hová tenni, ha valamiért nincs rajtam, amikor koncertezem. A kalap viszonylag új, hiszen ha az ember elkezd kopaszodni, szükségszerűen elgondolkodik rajta – de ez is olyanná vált, hogy nem szívesen megyek fel nélküle a színpadra (mosolyog).

A nevemet akkor találtam ki, amikor elkezdtem szólóban koncertezni. Nem akartam az eredetit használni, mert az túl osztrákos hangzású, ugyanakkor valami kamu amerikai bluesnevet sem szerettem volna. Úgyhogy végül ez lett, és rajtam ragadt. Annyira, hogy

az ismerőseim közül is szinte mindenki ezen a néven szólít, az igazit nagyon kevesen ismerik. Érdekes, mert ez is egy olyan dolog volt, amit túlságosan nem gondoltam át előre, gyakorlatilag egy véletlen vált az egész életemet meghatározó realitássá.

– Hogyan kerültél először Magyarországra?

– Ennek is egy véletlen volt az alapja. A 20th Century Blues Banddel egy osztrák fesztiválon játszottunk 1985-86 környékén, ott volt egy magyar színházi csapat is, akikkel Gerhes Gábor is fellépett (Munkácsy-díjas festő, képzőművész, tervezőgrafikus – a szerk.) A koncertünk után odajött hozzám azzal, hogy nagyon tetszett neki, amit csinálunk, és nem lenne-e kedvünk eljönni Magyarországra is. Rábólintottunk, és nem sokkal később, 1987-ben el is töltöttünk itt egy hétvégét. Felléptünk Szolnokon, illetve Budapesten az Almássy téri szabadidőközpontban. Nekem nagyon bejött ez a két magyar buli, azzal együtt is, hogy anyagilag nem volt túl jövedelmező.

A zenésztársaimat viszont annyira nem fogta meg, így legközelebb már nélkülük, szólóban léptem fel. Ekkor, 1989-ben ismerkedtem meg a Palermo Boogie Ganggel, szintén az Almássy téren. Kialakult köztünk egy nagy bluesbarátság, innentől kezdtem el gyakrabban Magyarországra járni. Rá egy évre Podlovics Péter (ma többek között a Quimby menedzsere – a szerk.) megszervezte a Pecsában a Weast fesztivált, utána pedig meghívott jammelni a Palermo ritmusszekciójával a nem sokkal korábban megnyílt Tilos az Á-ba. Ott szintén stabil fellépő lettem, és azóta is Péter szervezi minden magyarországi koncertemet, sőt a lemezeimet is ő adja ki.

Az Early days c. dal a Muzikumból, és a az It's Not Easy a Kobuci Kertből:

– Az itteni házadra hogyan és mikor tettél szert?

– Ez részben megint Gerhes Gábornak köszönhető. Az egyik első ittlétemkor hozta szóba, hogy eldugott magyar falvakban schillingre átszámítva kimondottan jutányos áron lehet házhoz jutni. Nagyon megtetszett az ötlet, de akkor még nem lett belőle valóság, a rendszerváltás előtt nem is nagyon lehetett. Nagyjából tíz évvel később újra felmerült köztünk a téma, és ezután végre elszántam magamat. Egy üzleti ügyekben jártas barátom segítségét kértem, aki elmondta, hogy a nővére nemrég vett házat egy Vas megyei kis faluban. Így alakult, hogy ugyanebbe a faluba költöztem én is, és máig nagyon jó döntésnek tartom.

– Mennyi időt töltesz ott és mennyit Ausztriában?

– Grazban is bérelek egy kis garzonlakást, már harminc-valahány éve, de inkább csak a bürokratikus dolgok miatt, hogy legyen bejelentett osztrák lakcímem. Havonta párszor átnézek, hogy mi a helyzet, egyébként viszont túlnyomórészt itt vagyok. Szerencsére Graz alig 130 kilométer onnan, úgyhogy nem tart sokáig átérni.

– Milyen a viszonyod a többi falubelivel, sikerült beilleszkedned közéjük?

– Nagy szerencsém volt, mert a korábbi vidéki tapasztalataim alapján közel sem volt egyértelmű, hogy városi művészemberként odaérkezve jól fogadnak. Mégis így történt: 150-en élnek összesen a faluban, ebből hárman vagy négyen közeli barátaim lettek, és van még nagyjából tizenöt-húsz ember, akikkel jóban vagyok. De mindenki mással is minimum köszönőviszonyban.

Kétrészes koncertfelvétel a Solymári Búcsúról, 2012-ből:

– A magyar nyelvet mennyire könnyen tanultad meg?

– Még mindig küzdök vele, de most már azért megy valamennyire. Ezt az elejétől fogva fontosnak tartottam, sosem szerettem úgy ott lenni egy országban, hogy még azt se tudom mondani, jó napot, vagy köszönöm szépen.

"
Számomra picit a nagyképűséggel határos, ha valaki elmegy külföldre, és mindenkihez a saját nyelvén beszél, mondván valahogy majdcsak megértik.

Ráadásul eleve régóta érdekelnek az idegen nyelvek, úgyhogy nem volt kérdéses számomra a dolog.

Broken Glass Paradise

Sokan valószínűleg akkor hallották először Ripoff nevét, amikor két és fél-három éve lefordította angolra a Quimby Most múlik pontosan című megaslágerét. A feldolgozást a zenekar felkérésére készítette: Kiss Tibiék akkoriban kezdtek el rendszeresen külföldön turnézni, és az volt a tervük, hogy rögzítik stúdióban, és a külföldi koncertjeiken műsorra tűzik.

Végül valamiért máshogy alakult, mégse vették fel a dalt, és élőben sem játszották. De mivel elmondása szerint sokkal több munkája volt vele, mint saját szerzeményeivel (még úgy is, hogy a bonyolultabb költői képeket Tibivel közösen ültették át angolra), úgy döntött, ő maga építi be zenekarának repertoárjába. Bár a sztenderd műsorukban nincs benne, ráadásként gyakran előadják. A YouTube-on pedig már 100 ezer megtekintés közelében jár a Petőfi Rádió Akusztik című műsorában készült felvétel.

– Sokan neveznek téged tiszteletbeli magyarnak. Számodra mit jelent ez, mennyire szeretsz itt élni?

– Én mindig nagy kozmopolitának tartottam magam, úgy vagyok vele, hogy nincs olyan, hogy jó és rossz ország. Mindenhol vannak jó és kevésbé jó arcok, attól függ a dolog, éppen kivel találkozik az ember. Sokszor megkérdezik tőlem, milyen a magyar közönség az osztrákhoz képest. Erre is csak azt tudom mondani, hogy nehéz egyértelműen megítélni. Vannak Magyarországon nagyon jó helyek, például a Kobuci Kert, és olyanok is, ahová odamész a koncert délutánján és már akkor látod, hogy itt nem lesz hálás dolog játszani. Más országokban ugyanez a helyzet: nem igazán lehet általános következtetéseket levonni.

– Az emberek mentalitásán érzel abból adódó különbséget, hogy Magyarország a szocialista blokkhoz, Ausztria pedig a nyugathoz tartozott?

– Igen, nyilván egészen más hátteret ad, ha valaki egy viszonylag gazdag, kapitalista országban nőtt fel, mint ha a szocializmusban. A dolog érdekessége, hogy az én fiatalkoromban az osztrák tizenévesek ugyanúgy lázadtak a kapitalizmus ellen, mint a magyarok az ő rendszerük ellen.

"
A nyugati fiatalok körében a kommunizmus kimondottan menő dolognak számított, ugyanúgy, ahogy Magyarországon a nyugati vívmányok.

Én egyébként a kommunizmus elméletét a mai napig jónak tartom, csak persze ahogy megvalósult, annak az elmélethez nem sok köze van. De gondolom, azóta nektek is volt időtök megtapasztalni, hogy a kapitalizmus se mindig olyan jó, mint amilyennek látszik.

ripoff2

– Mennyire könnyű zenélésből megélni, pláne ebben a műfajban?

– Nem a legkönnyebb, de például jazzistaként biztosan még sokkal nehezebb lenne. Összességében nem panaszkodom, bár ehhez nyilván hozzátartozik, hogy nincs családom, és egyébként se szórom a pénzt. Számomra sokkal nagyobb sikerélményt nyújt egy jól sikerült koncert, mint például az, ha vennék egy drága sportkocsit.

– Milyennek látod a blues jövőjét?

– Nehéz megítélni, de benne van a pakliban, hogy lesz még egy olyan felfutás, mint ami a ’60-as években volt. A háború végétől addig senkit nem érdekelt a műfaj, inkább a beat és a rock n’ roll voltak népszerűek, aztán egyszer csak jött egy nagy blueshullám. Előásták a ’30-as évekbeli eredeti arcokat, akik még életben voltak, és ők hihetetlen sikereket értek el. Nincs kizárva, hogy miután már minden hullámot meglovagolt a zeneipar, újra eljutnak majd ide is. Bár túl nagy esélyt azért nem látok rá.

– A Braindogsszal mindig tömegek előtt koncerteztek. Mi lehet a népszerűség oka?

– Egyrészt az, hogy Tom Waits-et eleve sokan kedvelik Magyarországon is, és Ian Siegal sem akármilyen frontember. De még nyomósabb magyarázat, hogy ha csak a húsz százaléka eljön a Quimby-koncertek közönségének, már teltház van az A38 hajón. Nem vitás, hogy ők ma az egyik legnagyobb név Magyarországon – érdekes volt végigkövetni, ahogy egyre feljebb ível a pályájuk, hiszen már tinédzserkoruk óta ismerem őket.

Két Tom Waits-feldolgozás a Braindogstól:

– Hol lehet látni téged a közeljövőben?

– Július 10-én játszunk a zenekarral a Kobuci Kertben a már hagyományos Blues Fesztiválon. Illetve lesz egy még nagyobb buli ugyanott augusztus 8-án, a 60. születésnapom örömére. Mi leszünk az alapzenekar, de vendégként még sokan mások fellépnek: egy-egy dalban közreműködik majd például Little G Weevil, Ian Siegal, Kiss Tibiék, sőt, pár osztrák kollégám is. Az a tény, hogy erre megkaptunk egy szombat estét a szokásos kedd vagy szerda helyett, arra utal, hogy a szervezők is bíznak a fokozott érdeklődésben.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk