KULT

A tévécsatorna, amely megásta a hagyományos popzene sírját – 40 éve indult a Music Television

Voltak kreatív alkotók, de sokan mindent feláldoztak a látvány kedvéért.


Négy évtizede istenítik és szidják egyszerre. Egyesek szerint ez a csatorna mutatta meg a világnak azt a pluszt, amely a pop-rock zene továbbéléséhez elengedhetetlen. Mások szerint viszont megölte a műfajt, mert egy-egy látványos klippel azok is befuthattak, akik soha nem tudtak zenélni, azok viszont, akiknek továbbra is csak a zene volt fontos, innentől kezdve csak „a boldog kevesekhez” juthattak el. Ez az áldás-átok, a Music Television 1981. augusztus 1-én indult el hódító útjára.

Kezdetben voltak a promóciós filmek, amelyekkel egy-egy popsztár aktuális slágereit reklámozták többnyire vidám, néha drámaira vagy romantikusra vett történetek keretében. Ilyenek voltak Elvis Presley, Cliff Richard, Gianni Morandi vagy a Beatles filmjei, ez utóbbiak maradtak a legemlékezetesebbek a zene mellett a Gombafejűek sajátos humorának köszönhetően. A 60-as évek közepétől már csak egy-egy dalhoz készült kisfilm, amely vagy stúdióban vagy koncert közben láttatta az előadót, de ezeknek története vagy más koncepciója a legritkább esetben volt. Aztán a 70-es évektől a pop-rock műfajban egyre nagyobb szerephez jutott a látvány – David Bowie, a Genesis, a Pink Floyd, Alice Cooper egy-egy koncertjére inkább illett a zenés színház elnevezés. A modern filmtechnológia, a videózás megjelenése szerencsésen találkozott a műfajban jelentkező vizuális igénnyel, így született meg a zenés videóklip.

Bár korábban is akadtak figyelemre méltó klipek – elég csak John Lennon „ablaknyitós” Imagine-jére (1971), vagy a Pink Floyd Money-jára (1973) gondolni - úttörőnek mégis a Queen 1975-ös Bohemian Rhapsody-ját tekintik, amelyet Bruce Gowers rendezett. Nem is azért, mintha olyan bravúros lenne a képi világa – inkább csak a középrész látványa érdekes az arcok mértani alakzataival, a többit koncertrészletekből vágták össze – hanem azért, mert a dal és a klip óriási sikere nyomán terjedt el szerte a világban az új dalok szinte kötelező klipes promóciója. Így aztán nem meglepő, hogy a Warnernél már 1977-ben gondolkodni kezdtek egy olyan csatornán, amelyben a műsor gerincét ezek a klipet adják.

Az első kísérletet Robert Pittman, a Music Television Network későbbi nagyfőnöke hajtotta végre a 15 perces Album Tracks műsorral egy kis New York-i csatornán. 1979-ben viszont John Lack, a Warner alelnöke már lecsapott a Popclips című műsorra, amelynek producere Mike Nesmith, a 60-as évek tinisztárbandájának, a Monkees-nak egykori tagja volt. A Monkees tv-sorozat az együttes dalai köré épült, Nesmith-nek tehát nem volt más dolga, mint az akkori ötletet továbbfejleszteni. Ebből nőtte ki magát a Music Television.

A történelmi nyitányra 1981. augusztus 1-én amerikai keleti parti idő szerint 12:01-kor került sor. Az első „klip” egy montázs volt az 1969-es holdraszállás és a Challenger űrrepülőgép startjából. Jelmondata így hangzott: „Soha többé nem tekinthetsz ugyanúgy a zenére.” Sokatmondó volt, hogy rögtön utána a Buggles Video Killed The Radio Star című dala következett. Az első 24 órában 116 klipet játszottak le, de akadtak jócskán ismétlések. A legnagyobb sikert Phil Collins ma már klasszikusnak számító In The Air Tonightja és a Who You better You Betje aratta, mindkettőt ötször játszották le.

De voltak más poptörténeti felvételek, például Rod Stewart Do You Think I’m Sexy-je és Salingje, Kate Bush Wuthering Heightsje, David Bowie Fashionje, Gerry Rafferty Baker Streetje, vagy a Blondie Heart of Glassa. Hamarosan bekövetkezett az az idő, amikor már szinte nem is számított a szakmában, akit nem lehetett az MTV-n látni, a skála a legsekélyesebb diszkótól és szinti-poptól a populárisabb progresszív rockig és a heavy metalig terjedt. A kliprendezés elismertségére jellemző, hogy olyan kiváló filmesek is belevágtak, mint Martin Scorsese, Brian de Palma, vagy John Landis, a Blues Brothers rendezője, aki Michael Jackson Thrillerével is hozzátett saját halhatatlanságához. De emlékezetes klipeket készített a U2-val, a Depeche Mode-dal és a Nirvanával a neves fotográfus Anton Corbijn és innen indult el David Fincher, valamint Michael Bay karrierje is.

Az MTV kétségtelenül válasz volt a tömegkultúra új kihívásaira, a modern látványtechnikáktól az idő felgyorsulásáig. Napjaink mozijában is lépten-nyomon tetten érhető a zenés klip hatása mind tempóban, mind vágástechnikában. A zenecsatorna azonban kezdettől fogva megosztotta a közönséget, mert éppen látványcentrizmusa miatt számos olyan előadóból csináltak ideig-óráig sztárt, akiknek dalaik egy szimpla lemez- vagy rádiófelvételen aligha állták volna meg a helyüket, ugyanakkor gyakorlatilag kizárták azokat az előadókat, akik nagyobb ívű és időtartamú, igényes kompozíciókban gondolkodtak. A korszellem kedvezett ennek a tendenciának, hiszen a 80-as években élte a virágkorát a pop-elektronika és a playback, tehát nem kellett tudni feltétlenül zenélni, sokszor elég volt, ha az előadó jóképű, szexi volt és csináltak mögé egy ügyes klipet. Többségük azóta rég a feledés homályába merült…

Persze azért akadtak olyanok, akik meglátták a klipben a művészi lehetőséget, és már az MTV első évtizedében születtek a műfajban maradandó értékek. Davis Bowie az Ashes to Ashesben a fehér bohóc-motívumot vegyítette elmegyógyintézeti víziókkal. Peter Gabriel Sledgehammere egy fogantatás pillanatából indul ki, majd szinte másodpercenként követik egymást a fantáziaelemek az énekes feje körül száguldó villanyvasúttól a táncoló fagyasztott csirkékig, miközben maga Gabriel is folyamatosan változtatja alakját. A Genesis Land of Confusionja politikai szatíra gyurmafilmben előadva. De emlékezetes a Dire Straits Brothers In Armsjának a háború borzalmait bemutató fekete-fehér animációja, a Queen Radio Ga-Gája, amelyet Fritz Lang Metropolisának képsoraiba építettek bele és asszociáltak annak nyomasztó hangulatára. A Metallica Dalton Trumbo döbbenetes Johnny háborúba megy című filmje köré építette a One-t, Suzanne Vega Lukája csak sejteti a gyermek elleni erőszakot, az ír New Age-énekesnő Enyának viszont szinte minden klipje egy-egy mozgó festmény lett.

Michael Jackson és Madonna külön fejezet a Music Television történetében. Jackónál klipjeiben a korszakalkotó Thrillertől nyomon lehetett követni egyre riasztóbb külső átalakulásait, és zenéjének fokozatos elsekélyesedését, miközben a klipköltségek a csillagos eget verték. Ő tartja a minden idők legdrágább klipje rekordját a húgával, Janettel készült 7 millió dolláros Screammel.

Madonna sem éppen „szegényes” filmecskéiről híresült el, klipjeit azonban ugyanolyan vérprofi módon építette fel, mint egész karrierjét, ügyesen adagolva a „botrányos, erkölcstelen vagy istenkáromló” klipeket, mint a Papa Don’t Preach, a Like A Prayer, amelyet számos országban be is tiltottak, vagy a Justify My Love, amelyet maga az MTV cenzúrázott.

Nem Madonna volt az egyetlen, aki fennakadt a csatorna szűrőjén. 1983-ban a Rolling Stones Undercover of The Night-ját tiltották ki, mert a mexikói bandaháborút megelevenítő klipet túl erőszakosnak tartották. Egy évvel később Frank Zappa Your Are What You Is-e verte ki biztosítékot, mert a hivatalban lévő amerikai elnököt, Ronald Reagant egy villamosszékben láttatta. Volt számos eset, amikor szexuális tartalom vagy illetlen szöveg miatt vettek le a műsorról, ezek mezsgyéjén egyensúlyozott állandóan Prince, aki viszont azzal írt történelmet az MTV-n, hogy 1982 őszén első fekete előadóként jelent meg 1999 című dala fő műsoridőben. Néhány évvel később a csatorna már a korábban "szalonképtelennek" tekintett rappereket is beengedte…

És ne feledkezzünk meg az évtized legfontosabb zenei eseményéről: a Music Television volt az, amely 1985. július 13-14-én végig egyenesben közvetítette az afrikai éhezők megsegítésére rendezett kettős, londoni és philadelphiai koncertet, a Live Aidet.

A 90-es években már új szelek fújtak a zenében és a Music Televisionnál is. Hódított a grounge és a brit pop, de a Pearl Jam, a Soundgarden, az Oasis, a Blur, a Cranberries mellett olyan egyéni hangú énekesnők is befutottak itt, mint Alicia Keys, Tori Amos és Alanis Morrisette. 1989-ben indult el a csatorna egyik legnépszerűbb sorozata, az Unplugged, amelyben több generáció zenészei adhattak számot valódi tudásukról élőben, többnyire akusztikus hangszereken. Ma már mérföldkőként emlegetik Eric Clapton, a Rolling Stones, Mariah Carey, Neil Young, Jimmy Page és Robert Plant, valamint nem utolsósorban a Nirvana koncertjét, amelyet 1984 novemberében, fél évvel Kurt Cobain halála után vetítettek.

A 2000-es évektől a videóklip varázsa halványulni kezdett, az MTV próbált haladni a korral, a divatokkal, valóságshow-k, animációs műsorok, drámai és komédia-sorozatok jelentek meg rajta, számos társcsatorna is beindult. Ők közvetítették 2004-ben azt a bizonyos Superbowl-döntőt, amelynek a szünetében rendezett show során Janet Jacksonnal kivillant a fél melle. Számos ország vásárolta meg a Music Television licenszét, köztük Magyarország is 2007-ben, és mindjárt perre is került a sor, mert akkoriban a magyar televíziónak még szintén MTV volt a védjegye. Az ügy azóta sem zárult le…

Az elmúlt évtizedben a YouTube és streaming globális elterjedése óta a Music Television már nem tekinthető mértékadónak a pop-rock műfajban, történelmi küldetését beteljesítette. Hogy jót tett-e a könnyűzenével vagy rosszat, döntse el mindenki a maga ízlése szerint.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk