KULT

„A szerelem mindent legyőz” – beszélgetés az Apró mesék alkotóival

Közvetlenül a második világháború után játszódik az Apró mesék című film, egy olyan pillanatban, amikor a harcok vége még korántsem jelentette a békét, a félelmek elmúlását.


A március 14-i országos premier előtt beszélgettünk az alkotókkal, Szász Attila rendezővel, Köbli Norbert forgatókönyvíróval, és a női főszereplővel, Kerekes Vicával.

-Romantikus történelmi thrillerként hirdetik az Apró meséket. Ez a három jelző izgalmas elegyet sejtet.

Szász Attila: Ez az igazság: történelmi, mert 1945-ben játszódik, romantikus, mert egy szerelmi szál áll a középpontjában Szabó Kimmel Tamás és Kerekes Vica figurája között, és thriller, mert különösen a második órája nagyon fordulatos, feszültségekkel teli, szó szerint vérbeli thriller. Norbi ügyesen tudta ötvözni a forgatókönyvben ezeket a műfaji elemeket, amelyeket mi mind szeretünk és reméljük, a nézők is szeretni fogják.

Köbli Norbert: Gondolkodtunk azon, hogy a romantikus jó jelző-e. A Félvilág című filmünknek az volt a szlogenje, hogy „a szerelem nem minden”, nem volt romantikus, még akkor sem, ha pártkapcsolatról szólt. Ez a film azonban azt mondja, hogy „a szerelem mindent legyőz”, innentől kezdve romantikus.

-Ez már a negyedik közös filmetek, lassan a klasszikus alkotópárosok nyomdokaiba léptek. És mind a négy, A berni követ, a Félvilág, az Örök tél és ez is kiélezett történelmi helyzetben játszódik. Hogyan találtatok rá a mostani ötletre?

K.N.: Már korábban is használtam más filmek esetében a kutatómunkához egy könyvet. Az a címe: Hozott szalonnával…, amely a 20. század apróhirdetéseit gyűjtötte össze…

-…”Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné” – így fejeződik be Örkény István: Budapest című egypercese…

K.N: Talán A vizsgához gyűjtöttem anyagot, sokat olvastam a 40-es évekről, és feltűnt, hogy apróhirdetésekben gyakran szerepel: „keresem férjemet, keresem fiamat, keresem apámat…”. Így született meg a szélhámos főhős ötlete. Először a karakter volt meg, aztán kikerekedett a történet. Kezdetben úgy gondoltam, hogy Budapesten játszódjon az egész, az első változatban még nyilasok is voltak benne, meg Aranyvonat, aztán egy álomban jelent meg nekem a folytatás. Ez volt az első eset, hogy megálmodtam a történetet az erdőszéli házról, ahová a főhős elvetődik. Úgy négy-öt éve ültünk le Attilával és Lajos Tamás producerrel, hogy az új filmről beszéljünk. Elmeséltem az ötletet, és mindkettőjüknél hasonló lelkesedést tapasztaltam. Akkor írtam meg a forgatókönyvet.

Sz.A: Amikor Norbi valami ötletet prezentál, soha nem arra ugrom rá, hogy mikor játszódik, hanem a sztori ragad meg. Az adott történelmi korszak pedig külön dimenziót ad neki, sőt, úgy érzem, hogy ez a történet nem is játszódhatna máskor, ilyen csak egy vészterhes, kaotikus időszakban eshet meg.

K.N.: Olyan korszakokban játszódnak azok a filmek, amelyek érdekelnek, és amiket írok, amikor az embereknek azt mondják: mától mást kell gondolnotok, mint eddig. Tudjuk, hogy tegnap menetelve, kart lóbálva drukkoltatok egy rezsimnek, vagy azt gondoltátok, hogy ez az igazság a világról, de mától minden másképp lesz. Ti maradtok ugyanazok, de mást kell gondolnotok a világról, a társadalomról. Ahogy például a kisnyilasok többszázezren átöltöztek és beléptek a kommunista pártba… gyökeresen változik minden, de a filmben is elhangzik egy mondat: „Jó vadászra mindig szükség lesz”.

-Vica, Te hogyan élted bele magad ebbe a nehéz szerepbe?

Kerekes Vica: Nagyon fontos a film előélete, amikor elolvasom a forgatókönyvet, beszélgetek a rendezővel. Utána jön a napi szintű munka. Egyszer csak magamba ásom a szerepet, és lehet, hogy nem készülök rá a tükör előtt, mégis egybeérek a figurával. Amikor elindul a forgatás, a szerep elkezd élni. Lehet, hogy ez kicsit misztikusan hangzik, de biztosan minden színésznek más az útja. Én „láthatatlanul” foglalkozom a karakterrel, és aztán csak úgy megszületik. Ezért fontos nekem az első nap, amikor észlelem, hogy rákerült-e a sínre, meg tud-e szólalni általam vagy nem. Ezért sem tudok olyankor előtte éjjel aludni…

K.N: Tehát ösztönösen tartod végig a folyamatot, nem elemzed, nem tudatosítod magadban?

GNL: A számból vetted ki a kérdést…

K.V: Azért nagyon sok minden lerakódik bennem, a történet, a forgatókönyv mondatai. Már abból kirajzolódik egy sor dolog, hogy tudod a tényeket: egy erdő közepében élek, a férjem elment, várom, de mégsem és ott van a gyerek. Ebből én már tudom, hogy milyen lesz az a nő. A továbbiakban már nem foglalkozom vele, csak élem, próbálom az ő szemével látni és megélni a helyzeteket. És akkor jön a rendező, aki azt mondja, hogy „de”, hogy „itt”. És ez a jó, hogy addigra én már kieresztem magamból, ő pedig jó esetben kordában tart, irányít, mert én nem nagyon tudom magam ellenőrizni. Belsőleg igen, de ami a kamera elé kivetül, az megint más. De ugyanúgy része a karakter felépítésének a ruhák kiválasztása, a frizura. Ezek számomra sokat mutatnak, mert egészen másként viselkedik egy színész egy korabeli ruhában, és nem mindegy, hogy milyen az a ruha.

Sz.A.: A ruhapróbák egy kicsit már színészpróbák is. Nézem a ruhát, és úgy gondolom: ez túl elegáns ahhoz, hogy ebben kimenjen vadászni. Lehet, hogy akkoriban hordtak ilyeneket, de a mai nézőknek csináljuk a filmet, és nem lehet érzetre túl elegáns, így aztán elindul egyfajta „pingpongozás” a jelmeztervezővel és a színészekkel. Ezáltal számtalan apró részletbe belemegyünk, és ezek beleépülnek a karakterbe, miközben csak állsz és ruhát próbálsz.

K.V.: Amikor már nagyon láttam, hogy milyen ez a nő, jött egy hosszú zöld ruha, amit én nem akartam, mert úgy éreztem, nem hozzá való. De a többiek azt mondták, hogy jó. Ez a csapatmunka, ilyenkor háttérbe kell vonulni.

-Az ilyen átmeneti korszakokra jellemző, hogy mindig megjelennek a zavarosban halászók, és összeomlanak a megszokott erkölcsi értékek.

K.N.: Amikor elkezdtem ezt a történetet írni, az fogott meg, hogy Budapest éhezik, vidéken van élelem. A budapesti úrinők megpróbálják rátukmálni perzsaszőnyegeiket a falusiakra, hogy kapjanak ennivalót. Csak az aranynak van értéke, semmi másnak. Akinek aranya van, az tud magával valamit kezdeni. Attilával meg is fogalmaztuk, hogy a film tulajdonképpen western, abban az értelemben, hogy törvényen kívüli állapot van, a régi jogrend összedőlt, az új még csak alakul. Mindenkinél fegyver van, mert a háborúból jött. És valóban, nincs egy elfogadott normája a viselkedésnek, mindenki csak saját magára, saját erkölcseire, elveire hagyatkozhat. Lehet, hogy nem játszódhatna máskor, hacsak nem csinálunk belőle egy valódi westernt, ahol egy revolverhős elvetődik egy tanyára, ahol egy magányos asszony él…

K.V.: Nemrég egy kritikus azt mondta nekem, hogy ebben a filmben „karakterteremtés” történt, mert mostanában nem jellemző az erős nő megjelenítése és számára ez volt a legnagyobb csoda. Mert volt ugyan, hogy főszerepet játszottak nők, de többnyire valami „defektjük” volt.

-Érdekes, hogy Török Ferenc 1945-jét is jellemezték „westernként”, és a Délidőhöz hasonlították, innentől már csak egy lépés az erős nő figurája Claudia Cardinale alakításában a Volt egyszer egy Vadnyugatban.

SZ.A.: Az a motívum, hogy egy nő egyedül él egy házban, és évek óta így kell magáról és a fiáról gondoskodnia, rögtön szembejön és arcul csapja a nézőt. Már az első megjelenésekor puska van nála, és a belépő megteremtette az egész karaktert. Mostanság is vannak erős női figurák a magyar filmekben, csak a mai környezetben nehéz ezt ennyire artikulálni.

-Történtek-e olyan események a forgatás során, amelyek jellemzőek voltak a közös munkára?

SZ.A.: Én úgy érzem, hogy nagyon jó csapat gyűlt össze a kamera előtt és mögött egyaránt. Nemcsak tehetségben, személyiségben, hanem hozzáállásban is. Iszonyú lelkesedéssel láttak hozzá, és egy emberként akartak jót csinálni. Ehhez extra varázslatot is kölcsönzött az, hogy négy hétre leköltöztünk egy erdő mélyére Páty közelében. Nyugalom és természetközeli érzés szállt meg bennünket. Voltak persze nehéz pillanatok, amikor nagyobb fizikai terheket róttunk a színészekre – ilyenek voltak a hidegvízbe belemenős éjszakák, vagy akár az a pár nap a Magas-Tátrában, hóban, fagyban – de mindenki zokszó nélkül csinálta végig a dolgát. Jó volt az összhang köztem és a színészek között, ezúttal nem kellett velük pszichológust játszanom… Általában az első 1-2 hét a vízválasztó. Ha akkor érzi a stáb, hogy valami jó készül, automatikusan elkezdik jobban odatenni magukat. Ilyenkor hajlandóak extra köröket futni, és nem az lebeg a szemük előtt, hogy jön az ebédszünet, hanem az, hogy jól sikerüljön az a snitt.

-Vica, számodra melyik volt a jelenet, ami a legkeményebben igénybe vett?

K.V: A pofozós jelenet, amikor a férjem bántalmaz. Ilyent még nem éltem át, nem tudom, mi történt velem, mert általában uralni tudom ezeket az érzéseket, nem szoktam kinyitni a magánszférámat, élesen leválasztom a játéktól. Most nem tudtam megállítani őket, mert mintha egész máshonnan jött volna valami megfoghatatlan. Utána nagyon sokáig kellett az erdőben barangolnom, hogy meg tudjak tőle szabadulni. Általában jó érzés, hogy megszületik valami, amiből aztán ki tudok bújni, de ezúttal nem ment.

Sz.A.: Főleg azért, mert sokszor fel kellett venni a jelenetet. Partnered, Molnár Levente és te magad is próbáltátok eljátszani, hogy valódinak hasson, de amikor Levente csak imitálta a pofont, nem jött elő nálad az a lelkiállapot. És akkor azt mondtuk, csináljuk élesben és megpróbáljuk a lehető legkevesebbszer felvenni. És ez az érzés, hogy egész nap vernek, tudat alatt nagyon megalázó lehetett számodra. Aztán a vágásnál nagyon szigorúnak kellett lennünk, mert ami színészileg csoda volt – például amikor Vicának remegett a hangja, vagy sírva próbálta Leventét szembe köpni – végül kimaradt, mert úgy döntöttünk, hogy ez a nő olyan kemény, hogy még itt is visszafojtja az érzéseit.

K.V.: A színész játéka olyan, mint egy szakadék, nem tudod, hová érkezel. Ezért remegek, amikor először megnézem a kész filmet. Nem azt nézem, hogy egészében milyen, hanem azt, hogy mit vágtak be, mit hagytak ki… ilyenkor foszt meg a vágó és a rendező egy-két díjtól, de nem baj, nem azokért élünk. (nevet).

-A trailerek köztudottan túlsűrítik a filmeket a maguk másfél-két percében. Az Apró mesék ajánlója, mit tagadjuk, igen brutális. És amikor láttam, hogy külön trailert készítettetek Valentin-napra, kissé morbidnak találtam az ötletet. Tényleg ennyire kemény filmre készüljünk fel?

SZ.A.: Az az igazság, hogy nem nagyon hazudik a trailer, nem kellett feltuningolni ahhoz, hogy más arcát mutassa a filmnek. Érződik rajta, hogy mozgalmas, feszült alkotás. A Valentin-napi trailer ötlete pedig onnan jött, hogy az első két előzetest a thriller-oldalára húztuk fel, ezért ebben megpróbáltuk a romantikus oldalát kidomborítani. Végül sikerült, bár úgy kezdődik, hogy boxerrel megverik a főhőst…

Az alkotók azt is elárulták, hogy éles viták folytak a film címéről, mert többen attól tartottak, hogy az Apró mesékről gyerekfilmre, esetleg szkeccsfilmre asszociál a néző. Végül azonban maradt ez a kissé „félrevezető” cím a maga összes talányával…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk