A rejtélyes 27-esek klubja – a legnagyobb rocklegendákat vitte el fiatalon a halál

Rock-történelmet írt 1969. július 5-én a Rolling Stones negyedmillió néző előtt adott koncertjével, amely egyben az egyik alapító tag, Brian Jones gyászszertartása volt.


A 60-as évek második felében a rock új dimenziókat keresett. Ezt a zenészek nemcsak magában a zenében, hanem a mesterséges tudattágításban is, jobb esetben csak a marihuánában, de inkább az új szintetikus sztárdrogban, az LSD-ben és/vagy a heroinban keresték.

És persze sokan a jól bevált alkoholt sem vetették meg. Néhány, kisebb-nagyobb port felvert rendőrségi ügyet, botrányosan rossz koncertet vagy túlságosan "elszállt" lemezt kivéve

egy ideig nem is volt ezekkel komoly baj, sőt, sokan úgy érezték, hogy a fű vagy az LSD-s "utazás" felszabadítja a kreatív ösztönöket

és bátrabbá teszi az alkotást. Aztán jött egy két évig tartó sorozat, amikor a műfaj öt legendájának intett a kaszás. És hogy az egész történet még hátborzongatóbb legyen: valamennyien 27 évesek voltak, amikor meghaltak.

Az első a sorban Brian Jones volt, a Stones legsokoldalúbb, leginkább kísérletező kedvű tagja.

A felsőbb középosztályból származó szőke fiatalember az együttes felvételein összesen 15 féle hangszert szólaltatott meg, neki köszönhetjük a Ruby Tuesday blockflőtéjét és zongoráját, a Paint It Black szitárját, sőt, a Lady Jane-ben ő játszik a barokk eredetű dulcimeren is.

Hiába volt azonban zeneileg felkészültebb társainál, Mick Jagger mellett nem lehetett vezéregyéniség. Egy idő után ő jelentette a Rolling Stonesban a különlegességet, a hagyományos rock and rolltól és rhytm and bluestól eltérő hangzásokat. Az ő törekvéseit tükrözte teljes egészében az 1967-ben megjelent His Satanic Majesty's Request című pszichedelikus-elektronikus album.

Ezt követően azonban Brian egyre inkább magára maradt, előfordult, hogy hangszerszólóit a stúdióban egyedül vette fel. Magánélete is csődöt mondott, éppen zenekartársai, Jagger és Keith Richards szerették el barátnőit, Marianne Faithfullt, majd Anita Pallenberget. Az 1968 decemberi balul sikerült tv-felvétel, a Rolling Stones Rock and Roll Circus volt az utolsó szereplése a Stonesszal. Kilépett, helyét Mick Taylor vette át. Brian új életet akart kezdeni. A keleti zenék izgatták, Marokkóba ment, készített is egy lemezt a helyi Joujouka együttessel, amelyet sokan a "világzene" születésének is tekintenek.

Brian állapota azonban egyre romlott az alkohol és a kábítószer miatt, és ezek csak súlyosbították születése óta kínzó asztmáját. 1969. július 3-ra virradóra holtan találták London melletti villájának úszómedencéjében, egy kerti mulatság után.

Két nappal később a Stones a Hyde Parkban negyedmillió néző előtt emlékezett meg róla. Mick Jagger Percy Bysshe Shelley Adonais című költeményéből olvasott fel búcsúzásképpen. A verset költőtársa, John Keats halálakor írta Shelley. A koncerten a papírdobozokból felszálló ezer fehér lepke azt a Briant szimbolizálta, aki az élettel szemben megmérettetett és könnyűnek találtatott.

Brian Jones halálának körülményei máig tisztázatlanok. Bár a boncolás jelentős mennyiségű alkoholt és drogot talált szervezetében, hamar lábra kaptak azok a mendemondák, mely szerint a zenész nem véletlenül fulladt bele a medencébe. Az egyik változat szerint Brian a buli során összeszólalkozott egy szintén ittas pincérrel, aki belökte őt a vízbe és nem vette észre, hogy Brian nem bukkan fel.

Ennél lényegesen durvább az a feltételezés, amely szerint Jones-t házának építésze, Frank Thorogood ölte meg, miután a muzsikus felmondott neki, mert úgy érezte, becsapja őt.

Ezt a verziót mindenekelőtt Anna Wohlin, Brian svéd barátnője táplálja, aki szerint az ügyet azért simították el, hogy ne ártson a Stones imázsának. Pedig Anna szerint még el is akartak menni a Hyde Park-ba, mert Brian nem táplált haragot volt társaival szemben. Thorogood állítólag 1993-ban, halálos ágyán bevallotta tettét…

1970 őszén egy hónap alatt hárman is sokkolták a rock-világot idő előtti távozásukkal, ráadásul olyanok, akik az egy évvel korábbi woodstock-i fesztivál sztárjai voltak.

A legnagyobb amerikai fehér blues-zenészek egyikének tartották a következő 27 éves áldozatot, Alan Wilsont, a Canned Heat énekes-gitáros-szájharmonikását, akit csak "Vak Bagolyként" (Blind Owl) emlegettek.

Érdekes módon akárcsak Brian Jones, ő is kilógott saját bandájából: zeneakadémiát végzett, a 30-as évek fekete blues-zenéjét kutatta, ebből írta diplomamunkáját is. E gyökerekből született a zenekar tán leghíresebb a dala, a filmekben azóta is gyakran felhangzó On The Road Again, de Wilson olyan kortárs zenei kísérletekbe is belevitte társait, mint a Parthenogenesis című 20 perces darab. A rendkívül rossz látása miatt is visszahúzódó Wilson, hiába volt zenekara rendkívül sikeres, nem tudott mit kezdeni a rock-világgal, állandó depresszióval küzdött, még pszichiátriai kezelés alatt is állt. Egy idő után pedig gyógyszerfüggő lett, amit még LSD-vel is súlyosbított.

1970. szeptember 3-án holtan találták zenésztársa, Bob Hite kaliforniai házának kertjében. Először gyilkosságra gyanakodtak, az első sajtójelentések még azt írták, hogy Alan egy kínai drogdíler áldozata lett. A törvényszéki orvos kábítószer-túladagolást állapított meg nála, de azóta is mindenki meg van győződve arról, hogy a Vak Bagoly szándékosan vette magához a halálos dózist.

Szeptember 18 immár 49 éve gyásznap a zenében: ezen a napon halt meg londoni lakásában Jimi Hendrix, a rock legnagyobb újítója, aki nemcsak a gitárt, mint hangszert értelmezte újra, hanem olyan utakat nyitott meg a modern zenében, amelyen az utódok ma is csak tapogatózva tudnak előre haladni.

Az Are You Experienced? és az Electric Ladyland korszakalkotó albumok megálmodója önmagával is folytonosan kísérletezett, és miközben a legkülönbözőbb drogokkal próbálkozott, a végtelenségig hajszolta magát, mintha érezte volna, hogy kevés ideje van. A hivatalos verzió szerint élete utolsó éjszakáján, mivel álmatlanságban szenvedett, nagy mennyiségű altatót vett be vörösborral, álmában rosszul lett, és megfulladt.

Halálának körülményei most is zavarosak. Élettársa, a német Monika Dannemann vette észre hajnalban, hogy baj van, de elmondása szerint előbb Jimi néhány barátját hívta fel, köztük Eric Burdont, akivel előző este Hendrix együtt játszott, és csak utána a mentőket. A halottkém jelentésében az állt, hogy Hendrix már nem élt, amikor a mentő kiért hozzá, a mentősök viszont arra emlékeztek, hogy a zenész az úton végig eszméleténél volt. Lehet, hogy a gitárzsenit egyszerűen megölték?



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk