KULT

A pop-rock pudingképű Schubertje – Sir Paul McCartney 80 éves

Egy nemzedék zenei forradalmának élharcosa volt, de lelke mélyén konzervatív maradt.


Amikor egy, a 60-as években kamaszkorát élő ember szembesül azzal, hogy egykori ideáljai, ha megérték, 80 évesek lettek, egy kicsit megdöbben, hiszen ez azt jelenti, hogy felette is elszálltak az évek. Ugyanakkor van egy másik érzés is: ezek az ideálok máig jelen vannak, néhányan még a színpadon is, de életművükkel mindenképpen, és ezzel fiatalon tartják tisztelőiket is.

Így vagyok én Sir Paul McCartney-val is, akit lassan 50 éve, 1972. augusztusában volt szerencsém élőben látni a Wings együttes élén Helsinkiben, a Messuhalli sportcsarnokban, ahol 20 évvel korábban Papp László második olimpiai aranyérmét nyerte. Akkoriban Apám diplomáciai kiküldetése révén ott éltünk, a helyi zenei élet teljesítette ki a pop-rock iránti rajongásomat és alapozta meg lemezgyűjteményemet. Bár az akkor még javában dúló Lennon-McCartney vitában én John Lennon pártján álltam, azért örömmel mentem meghallgatni Pault, hiszen mégiscsak Beatle volt. És bár akkoriban szerették a Wingset „a világ legrosszabb zenekarának” titulálni, nagyszerű koncert volt, Macca egyénisége minden pillanaton és hangon átsugárzott.

Még néhány évvel korábban egy rajzot, amelyen a Beatles When I’m 64 című dala nyomán „megöregítették” a négy liverpudlit. Sajnos ketten nem érték meg ezt a kort – Lennont 40 évesen gyilkolták meg, George Harrisont pedig 58 évesen vitte el a rák – így nem tudjuk, milyenek lettek volna 64 évesen. Pault a művész tokás, tiszteletre méltó úriemberként ábrázolta, és bár mindig őt tartották a bandában a legkonzervatívabb felfogásúnak, az élet rácáfolt e képre: a minap megnéztem a YouTube-on egy idei, Seattle-ben tartott koncertjét, és egy fess, élettel teli idős fickót láttam, aki még mindig képes élőben is élményt nyújtani a közönségnek.

James Paul McCartney 1942. június 18-án született Liverpoolban. Élete második legfontosabb dátuma – és egyben a 20.századi zene történetét megváltoztató esemény – 1957.július 6. Ezen a napon vitte el őt egy barátja, bizonyos Ivan Vaughan a Woolton kerületi Szent Péter parókiára, ahol a Quarry Men nevű zenekar játszott egy esküvői garden partyn.

Paulnak, aki akkoriban már próbálgatta zenész szárnyait, nagyon megtetszett az énekes hangja, játéka, személyisége. Aznap este egy másik buli során Vaughan bemutatta őket egymásnak: John Lennon, Paul McCartney – a többi már történelem.

A két fiú néhány év alatt korunk talán legnagyobb szerzőpárosává nőtte ki magát, bár kezdettől fogva különböző egyéniségek voltak. Lennon elképzelései nyersebbek voltak, McCartney viszont inkább kötődött a hagyományosabb brit dalkincshez, ő volt a romantikusabb alkat, még akkor is, ha ő énekelt néhányat a „legüvöltősebb” dalok közül a Kansas Citytől a Helter Skelterig.

Mivel egy idő után a Lennon-McCartney címkét csak szerzői-kiadói jogok miatt tartották fenn, még könnyebb lett beazonosítani, hogy melyik Beatles-dal melyikük szerzeménye. Az övéi az olyan gyöngyszemek, mint a Yesterday, az Eleanor Rigby, a Fool On The Hill, a Penny Lane, a Hey Jude vagy a Let It Be, a már-már klasszikus ihletésű For No One és She’s Leaving Home, a játékosan szerelmes Blackbird, de ő vitte be a Beatles zenéjébe az 1920-as, 30-as évek kuplévilágát a már említett When I’m 64-ral, a Martha My Dear-rel vagy a Maxwell’s Silver Hammerrel.

Dallamai látszólag egyszerűek, de tele vannak rejtett finomságokkal. Sokszor hallottam amatőr zenészektől, hogy „Beatlest játszani mindenki tud”, aztán vért izzadtak, amikor le kellett követni egy akkordmenetet. Nem véletlen, hogy már a Beatles idején a „20.század Schubertjeként” emlegették.

A balkezes Paul, miként társai is, teljesen autodidakta módon tanult meg basszusgitározni, gitáron, zongorán játszani, később még dobolni is. Állítólag a mai napig nem tud kottát olvasni. Különleges hangfekvéséről a szakértők azt mondták, hogy „mindenen áthatol”, annak ellenére, hogy nem is igazán erős. A Beatlesnek egyik nagy fegyvere éppen az utánozhatatlan vokál volt, és ez hiányzott a legjobban mindegyikük későbbi szólódalaiból.

A ma már elképzelhetetlen tömeghisztéria, ami a Beatlest körülvette, nemcsak a zenéből fakadt, hanem a négy fiú egyéniségéből és külsejéből is. Paul kamaszos mosolyával, furcsán lefelé álló szemeivel, „pudingképével”, ahogyan annak idején írták, volt az első számú kedvenc, olyan, akihez a hagyományokhoz hű brit lányos anyák örömmel hozzáadták volna gyermeküket. Amikor Macca 1969 márciusában feleségül vette az amerikai Linda Eastman fotóst, valóságos nemzeti gyász tört ki a szigetország hölgyei között. Paul azonban így sem tagadta meg magát: 29 éven át, Linda haláláig, mintacsalád voltak négy gyermekükkel.

Alig egy évvel később a gyász már világméretűvé dagadt, amikor Paul 1970. április 10-én bejelentette, hogy kilép a Beatlesből, és ezzel akaratlanul is „elvitte a balhét” a Fab Four, egy nemzedék zenei forradalma zászlóvivőjének feloszlásáért. Holott valójában csupán elfáradtak egymástól, és mindenki a maga útját akarta járni. De azért még üzengettek egymásnak egy ideig nem túl kedves dolgokat a médiában és dalokban egyaránt.

A bűnbak mégis Macca lett, és így is ítélték meg első önálló munkáit, pedig második szólóalbuma, a Ram már olyan slágereket is tartalmazott, mint Too Many People vagy az Eat At Home. Ez kihatott az új bandára, a Wings-re is, nem utolsósorban Linda billentyűs-vokalista szerepe miatt, hiszen a „jólértesültek” szerint éppen Mrs.McCartney és John Lennon kedvese, Yoko Ono közti rivalizálás marta szét a Beatlest.

Paul azonban már 1972 februárjában meggyőzte közönségét, amikor az új csapattal rögtönzött turnéra indult brit egyetemi klubokban úgy, hogy a közönség csak a helyszínen tudta meg, kik lépnek fel. Ezzel a muzsikus egyben csattanós választ adott azoknak is, akik hittek az ostoba rémhírnek, mely szerint a Beatles 1966-ban azért hagyta abba a koncertezést, mert őt halálos autóbaleset érte, a fotókon egy hasonmás jelent meg, és a konteósok számos „bizonyítékot” találtak erre az utolsó évek Beatles-dalaiban és a lemezborítókon.

És hogy ihletét sem vesztette el, mutatták a Paul McCartney & The Wings legjobb lemezei: a Band on The Run (1973), a Venus and Mars (1975) és főleg a London Town (1978). Az egyik legnagyobb slágerük az Élni és halni hagyni (Live and Let Die) című James Bond-film betétdala lett, de ennek a korszaknak a legemlékezetesebb dala a Mull of Kintyre, amelyben McCartney a skót föld előtt rótta le tiszteletét, amely élete legnehezebb pillanataiban adott neki megnyugvást és lelki megtisztulást. A karácsonyi éneknek szánt dal egyfajta „nemhivatalos” skót himnusszá vált.

A Wings 1979-ben feloszlott, innentől kezdve Paul, persze sokszor Lindával párban folytatta karrierjét, bár lelkileg kétségtelenül nagy törést jelentett számára John Lennon halála, akivel minden huzavona ellenére örök barátok maradtak. Készített felvételt Stevie Wonderrel és Michael Jacksonnal, pop-rock albumai mellett, amelyek közül talán a Flowers In The Dirt (1989) és a Flaming Pie (1997) voltak a legkiválóbbak.

De komolyzenei babérokra is tört: írt balettzenét, és a Liverpool oratóriumot nálunk is bemutatták 2002-ben a Pesti Vigadóban. Egy évvel később Paul személyesen is tiszteletét tette Magyarországon, és a Budapest Sportarénában adott nagy sikerű koncertet.

Pályafutására visszatekintve nem lehet nem megemlíteni azt a szolgálatot, amelyet Lindával együtt a vegetarianizmus világméretű terjedéséért tettek, és egyben meggyőződéses állatvédők is lettek. Részt vett számtalan humanitárius akcióban: ő szervezte meg az 1978-ban a polpotizmus rémuralma alól felszabadult Kambodzsának szánt segélykoncertet, részt vett a Live Aiden, majd 20 évvel később a Live 8-en a Hyde Parkban a U2-val.

Második feleségével, Heather Millsszel pedig a taposóaknák betiltásáért folyó kampányba kapcsolódott be. „Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan” – vallja. Büszke lehet lányára, Stellára is, aki a fenntartható divat egyik legelismertebb egyénisége.

Paul McCartney 80 évesen sem pihen meg. Immár 9 éve házasok a nála 17 évvel fiatalabb amerikai Nancy Shewellel, akivel 2011. október 9-én – azaz John Lennon születésnapján – házasodtak össze a londoni Marylebone kerületi városházán. Ugyanott, ahol annak idején Lindával.

Még mindig az a legnagyobb boldogság számára, ha bemegy egy stúdióba, és kijön egy kész dallal. Bár a nyugodt családi légkör mindig fontos volt neki, el sem tudja képzelni, hogy otthon üljön és a tévét bámulja. Inkább irány a színpad, hadd szóljon a zene…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk