KULT

Saly Noémi: „A pesti polgár ma is arra használja a kávézókat, mint régen, csak a lapok helyett a wi-fi jelszót keresi”



– És ezt a világot feltámasztani már nem lehet, mert az igények is mások.

– Ma másféle kávézók vannak, de vannak, és ez nagyon jó. Nagyon vicces volt, hogy a rendszerváltás után minden kis csehóra kiírták, hogy „café” és mindenki ott ült. Utánuk jöttek egy nagyon érdekes váltással a romkocsmák, amelyek funkcióikban, szolgáltatási szerkezetükben sokkal jobban hasonlítottak a régi kávéházakra, aztán azok is elágaztak két irányba: az egyik még mindig szolgálja a budapesti egyetemistákat meg a fiatal értelmiséget, a másik meg teljesen elment az angol hányóturista kiszolgálása felé. A pesti polgár ma is arra használja a kávézókat, mint régen: amikor van napközben egy lyukas órája, ami alatt nem ér haza meg vissza, be kell mennie egy helyre, de ma nem a fogast keresi, ahová fel voltak akasztva nádkeretben a lapok, hanem a konnektort meg a wifi-jelszót.

– A Napsütötte Tabán kiállítás is egy olyan világot mutat be, ami már nem létezik. Mennyi volt a valóság abból a kisvendéglős mítoszból, amit Krúdy Gyula is megírt úgy a Tabánról, mint Óbudáról?

– Ennek a két városnegyednek a gazdasági alapja a bor volt egészen az 1883–84-es filoxéra-járványig, ami lenullázta Magyarország borászatát. Amíg van bor, a Tabánban is van minden. Az emberek jól élnek, csinos, peckes kis polgárházakban. Akkor pont fordítva volt, mint manapság: a gazdagok éltek lent a Duna-parton, a szegényebbek pedig a Gellérthegy oldalában. Azért el lehet képzelni, milyen az, amikor februárban vödörrel kell felhordani a vizet a jeges lépcsőkön. Ott laktak a szegény rác kapások, akik művelték a szőlőt. Amikor megszűnik ez a boros világ, valamiért sem a városi magisztrátus, sem az állam nem tud, nem akar segíteni, hanem pedzegetni kezdik a gellérthegyi villa-, majd fürdőnegyedet. A tabániak jelentős része teljesen jövedelem nélkül maradt. Sokan kényszervállalkozóként kezdtek vendéglátással foglalkozni. (Az Alföldről hozzák a bort, mert a homokon a filoxéra, magyarul szőlőgyökértetű nem él meg.)

Ez az időszak az 1880-as évek legvégétől az első világháborúig tart, de a háború elvisz gazdát, pincért, vendéget. Kéz, láb vagy – mert átéltek egy gáztámadást – agy nélkül térnek vissza. Az asszonyok hősiesen húzzák az igát addig, ameddig. Ez a kényszerű vendéglátás alapozza meg a Tabánnak a teljesen hamis „budai Grinzing” képét.

Már a háború előtt vannak elképzelések a régi Tabán lebontásáról, első ütemben a Döbrentei tér és a mai Gellért rakpart házsorait bontják le. A rombolást megállítja a háború, majd megjön Trianonnal félmillió ember, akiknek nagyon hirtelen kellene szállást adni. 1929-ben pedig jön a gazdasági válság. Végül 1933-tól három év alatt mindent lebontanak. Rögtön elkezdődnek a telekspekulációk és panamák, végül a parkosítás mellett dönt a főváros, és kitör a II. világháború... A megmaradt Tabánból is még sok mindent lebombáztak. Így mára csupán 11 ház maradt meg a régi-régi Tabánból és összesen 40 a háború előttiből…

– És mi történt Óbudán?

– Óbudán nagyjából ugyanaz zajlik le, csak ott a bontással párhuzamosan rögtön tele is építik. Ebből a szempontból mi jobban jártunk, mert ott amint elment egy bontóbrigád, azonnal jöttek a panelépítők. Így lett a Tabán ügye a kapitalista székesfőváros szégyene, a másik pedig a szocialista székesfővárosé.

– A gasztronómia-történet is fontos szerepet játszik a munkásságodban.

– A gasztronómia igazából a múzeum révén jött be az életembe, gyakran kutatók kérdései nyomán ástam be magam egy-egy témába. Amikor vagy tíz évvel ezelőtt a Magyar Konyha újraindult, Vinkó Jóska kereste az együttműködést a múzeummal, és hogy írjak nekik, mindegy mit. Ez a legrosszabb – aztán kínomban eszembe jutott az, amit szoktam és szeretek is csinálni: a befőzés. Így lett a rovat címe Spájz. Ez ment hét évig, rengeteg recept összegyűlt, lett belőle egy csinos kis könyv is. Amikor 2013-ban már az első világháború centenáriumára készülve a Hadtörténeti Múzeumos kollégák szerveztek egy konferenciát az első világháború hátországáról és erősködtek, hogy én is adjak elő valamit.

Nekem beúszott a nagymama „hadilinzere”, így született a Hadiháztartás, avagy hősnők a konyhában című cikkem. Hogyan főzöl semmiből, hozzávalók nélkül, mit helyettesítesz mivel?

Amikor jöttek a Libritől, hogy a múzeum szakácskönyveire alapozva szeretnének valamit, akkor Csapó Kati kolléganőm megírta Az ínyenc polgár asztalánál című remek könyvét, amelyben olyan receptek vannak, amelyeket egy háziasszony egyszer főz meg életében, de utána nemzedékek emlegetik. Én meg ennek az ellentétét akartam megcsinálni, és a fenti cikkemet alaposan kibővítettem a második világháborús meg a nyomorenyhítő akciók keretében nyomtatott filléres szakácskönyvekkel, amiket a főváros osztogatott. Ebből raktam össze 100 receptet meg egy kiadós tanulmányt.

És ebben a műfajban a harmadik nagy irány volt a Szerzetesek asztalánál című kiállítás. Régóta dédelgettem már a tervet, mert tudtam, hogy a szerzeteseknek rendkívüli hatásuk volt az egész európai gasztronómiai kultúrára. Ezt elvittük Majkra, Pásztóra, majd legnagyobb meghatódásomra és rémületemre meghívták a tihanyi atyák. Ott volt eredeti verziójában egy komplett turistaszezonra, márciustól novemberig, közben már az erdélyi múzeumok is sorban álltak érte: eljutott Gyergyószentmiklósra, Székelyudvarhelyre, Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, és ősszel még viszem Marosvásárhelyre.

– A Facebook-oldaladon gyakran látok városvédő szándékú bejegyzéseket, fotókat.

– Elnökségi tag vagyok a Városvédő Egyesületben. Most nem olyan időket élünk, amikor az ember nagyon tenni tudna, de legalább a nemtetszésének hangot ad. Földhöz vágja a zsíros kenyerét, mint Medve az Iskola a határonban. Látjuk, hogy mit műveltek, rossz, amit műveltek, fel vagyunk háborodva. Ma már nem tudunk olyan hatékonysággal működni, mint Ráday Mihály fénykorában tudott, de az Egyesület még él és próbálunk valamit tenni.

– Sokszor arra gondolok egy-egy „városrendezés” kapcsán, hogy például Párizsban senkinek nem jutna eszébe átépíteni a Montmartre-ot, vagy Rómában a Trasteverét...

– Azért a régiek is változtattak, egy város élő organizmus, nyilvánvalóan változik. De nem mindegy, hogy hogyan és hogy milyen konszenzus alapján. Egyáltalán beleszólhatnak-e azok, akik értenek hozzá. Most egyértelműen politikai döntések születnek, és ezeket kiszolgálják azok az emberek, akiknek van hozzá gyomruk, a többiek pedig fogcsikorgatva eltűrik. A műemlékvédelmet szétverték, a természetvédelmi intézményeket szétverték, innentől kezdve mindent kiemelt beruházássá nyilvánítva kivonják a törvény alól azt, amit akarnak. Hoznak egy olyan törvényt, ami önmagában fából vaskarika, mert a törvénytelenséget emeli törvényerőre. Ez egy vicc... A muzeológiának fontos aspektusa, hogy megőriz. Én ugyan nem végeztem muzeológusként, de nem múlt ez a 15 év nyomtalanul felettem sem, amúgy is van hajlamom a dolgok elrakására, rendszerezésére, megismerésére és megismertetésére. Most ezt lehet csinálni, mert a múlt feltárásához egyre több nagyszerű adatbázis áll rendelkezésre az interneten, mint például az Arcanum, ami valóságos kincsesbánya. Parttalanul lehet kutatni a hatalmas polgári sajtóban. Most még csak a közelmúlt eltörlésén fáradozik a politika, a régebbit még nem.

– Az erkélyedet jelenleg egy rigócsaláddal osztod meg.

– Ide mindig sok madár járt, egy időben volt sok „balkóni” (balkáni) gerlém. Azok sajnos kipusztultak, mert a varjak felzabálták a tojásaikat. A dolmányos varjú beköltözött a városba, és mindent megeszik, ami ehető. Nem fél senkitől és semmitől, ő a csúcsragadozó. Ezért sajnos nagyon megcsappantak a kismadarak. Bezzeg ebből a ronda parlagi galambból van elég. A lichthof felett viszont van már galambháló, és ennek köszönhetően a rozsdafarkúak újra szaporodni kezdtek, a kémény melletti kis üregekbe fészkelnek. Cinkéink is vannak, ők a szemközti oldalon egy villanyóra-szekrényben tanyáznak, de a kicsi, még röpképtelen cinke a vakolatba kapaszkodva átgyalogol a falon hozzám. Itt gyakorlatoznak a pálmámon, a fikuszomon. És idén először egyik reggel arra lettem figyelmes, hogy az egyik virágládám sarkában van egy furcsa mélyedés. Estére lett benne három kis zöld tojás. Másnapra kiderült, hogy feketerigó fészkelt ide, de akkor már hat tojás volt. Azóta már ki is keltek...

– E ház történetével indultunk. Vannak más terveid is a közeljövőre?

– Nemrég bekerült a Múzeumba a New York kávéház vendégkönyve, a Tarján Vilmos-féle második aranykorból, a 20-as évek második felétől a 30-as évek elejéig. Azt tudtuk korábban is, hogy benne van Thomas Mann, Josephine Baker, de azt én is csak most tudtam meg, hogy itt járt Maurice Ravel, aki Budapesten maga vezényelte a balkézre írt zongoraversenyét, és számtalan más érdekes arc. Ahogy a házamról szóló könyvben benne lesz ez az egész redves, lepra, gusztustalan 20. század egyetlen bérházban elbeszélve, Vili vendégkönyvéből előjön Budapest ezüstkora az akkor ide érkezőkkel. Budapest ebben az időszakban az éjszakai élet egyik fővárosa, Európa krémje jár ide szórakozni, és a budapesti mulatók elképesztő színvonalúak. A New Yorkba mindenkit elvisznek: jönnek ide híres sportolók, tudósok, politikusok, köztük Johnny Walker, New York polgármestere, és rengeteg pilóta. Nekünk akkor volt egy nagyszerű repülőbajnokunk, Endresz György meg a navigátora, Magyar Sándor, ekkor volt a budaörsi repülőtér fénykora is. Megfejtettem például egy fiatal repülő, William J. Vanderkloot autogramját, aki aztán a II. világháború idején Winston Churchill személyi pilótája lett. Kicsiny híja, hogy nem kellett bombáznia Budapestet. A nevek azonosítása is izgalmas, mert sokan már kissé kapatos állapotban kaparták oda a nevüket, de a 365 névből már 300-at sikerült kiolvasnom, gyakran a korabeli lapok segítettek, ha volt a név mellett dátum, hogy milyen hírességek érkeztek azokban a napokban Budapestre….


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk