A nyár legfelkavaróbb filmjében tombolnak a tornádók és az érzelmek – Pusztítás és romantika a Twisters: Végzetes viharban
A kilencvenes évek egyik világszerte népszerű filmes műfaja volt a természeti katasztrófafilm. Például egy évben kétszer is kitört egy durva vulkán (1997: Dante pokla, Tűzhányó), egy másikban kétszer is a világ végével fenyegetett egy meteor (1998: Deep Impact, Armageddon), és egy mindent elárasztó árvizet is kaptunk (1998: Vízözön). Az akkori őrületet azonban az 1996-os Twister indította el, amely mindenképpen forradalminak tekinthető, főként a számítógépes vizuális effektek használata kapcsán.
A korábban operatőrként igen hatásosan tevékenykedő Jan De Bont (pl. Cujo, A Nílus gyöngye, Drágán add az életed, Fekete eső, Egyenesen át, Elemi ösztön, Halálos fegyver 3) 1994-ben rendezőként is kipróbálta magát, a Féktelenül pedig az év egyik nagy sikerfilmje lett, ráadásul az akciófilmek között máig etalonnak számít.
A Twister világszerte 495 millió dollárt kaszált, ezzel pedig az év második legsikeresebb filmje lett A függetlenség napja után. Sőt, a vizuális effekteket Oscar-díjra is jelölték, itt szintén Roland Emmerich ufós haddelhaddjától kapott végül ki.
A Twister azonban nem csak a parádés effektjeivel hengerelte le a nézőket, mivel adott mellé egy romantikus sztorit is, amelyben egy válófélben lévő viharvadász pár (Helen Hunt, Bill Paxton) talál újra egymásra, miközben egy új tornádóanalizáló szerkezetet próbálnak „megetetni” egy pusztító széltölcsérrel. Volt tehát benne akció, dráma, humor és romantika is, a közönség minden szeglete talált magának benne valami neki valót. Épp ezért volt érthetetlen, hogy a sikerekből mindent kipasszírozni próbáló Hollywood hogyhogy nem készített ezután folytatást a Twisterhez, és hogyhogy csak most, 28 évvel az eredeti film után kapunk egy új részt?

Az kétségtelen, hogy még akkor, a kilencvenes vagy a kétezres években kellett volna ütni a még meleg vasat, hiszen olyan darabok között, mint a fent említettek, vagy épp a Viharzóna (2000), A mag (2003), a Holnapután (2004), a Poseidon (2006), a 2012 (2009) vagy A lehetetlen (2012), bizonyára még labdába tudott volna rúgni egy folytatás. Idővel azonban nagyjából kihalt ez a műfaj, a nézők már nem voltak kíváncsiak a természet mindent legyűrő erejére, legalábbis ezt bizonyították a később rendre alulteljesítő próbálkozások, mint pl. A vihar magja (2014), a Pompeji (2014), az Űrvihar (2017) vagy a Greenland: Az utolsó menedék (2020). Egyedül a 2015-ös Törésvonal tudott még elkapni kiemelt érdeklődést a földromboló elemek kapcsán.
A Universalnál és a Warnernél azonban végül úgy gondolták, itt az ideje feléleszteni a zsánert, vagy legalábbis emlékeztetni az embereket arra, hogy a természeti katasztrófák továbbra is veszélyt jelentenek, esetleg meg lehet lovagolni vele egy jó kis retrohullámot. Ennek tükrében készült el a Twisters: Végzetes vihar, amelybe abszolút az első rész működő elemeit szerették volna újra beleforgatni.

A sztori szerint Kate (Daisy Edgar-Jones) valaha viharvadász volt, de egy barátai halálát okozó félresikerült kaland óta nem hajlandó kimozdulni a New York-i irodájából. Egy volt kollégája, Javi (Anthony Ramos) azonban rábeszéli, menjen ki mégis a terepre, hogy együtt teszteljenek egy viharkövető rendszert. Kate így ismerkedik meg Tylerrel (Glen Powell), akit az élőben közvetített tornádós kalandjai tettek szupercelebbé. A kapcsolatuk viharosan indul, majd egymással versengve indulnak az új tornádók nyomába, ezúttal ugyanis több vihar egyesüléséből egy szörnyű szupertornádó van kialakulóban.
A Twisters talán elsőre legmeglepőbb eleme a rendező személye, Lee Isaac Chung ugyanis eddig főként a csendes kis független drámáiról volt ismert: ő a direktora például a hat Oscar-díjra jelölt, 2020-as Minari: A családom története című csodás filmnek.
A karaktereket nem egy tollvonással skiccelték fel, és nem is lehet őket elsőre teljesen kiismerni. Jóval árnyaltabbak, mint az ilyen típusú filmek hősei és antihősei általában, így a velük kapcsolatos azonnali prekoncepcióink is könnyedén megdőlhetnek bennünk, ahogy halad előre a sztori.
Az például mit jelent, ha egy Twisters: Végzetes vihar című filmre napokkal később visszagondolva nem feltétlenül a látványos tornádópusztítások ugranak be, hanem a szereplők közti dinamikák? Szerintem csupa jót. Ettől függetlenül persze a vizualitásra sem lehet panasz, valóban lehengerlő az, amit a vásznon látunk, és bár olyan emlékezetes elemek talán nem kerültek bele, mint az első rész guruló háza, repkedő tehene vagy a filmvégi tornádóbelső, azért itt is akadnak ütős pillanatok: az gyártelepet szanaszét robbantó, vagy a mozira lesújtó forgószél azért eléggé emlékezetesek.
Ráadásul az alkotók azon döntése is csillagos ötöst érdemel, miszerint az első Twister tiszteletére a Twisterst is teljes egészében Kodak 35 mm-es filmre forgatták, és hogy eredeti oklahomai helyszíneken dolgoztak. Így valóban megkapjuk a hamisítatlan Twister-hangulatot, és kicsit olyan érzésünk támadhat, mintha nem sokkal az első film után készült volna e folytatás.
Színészeket azonban nem hoztak vissza, még cameóra sem. Bár sajnos sem Bill Paxton, sem Philip Seymour Hoffman nem élnek már, de Helen Hunt, Jamie Gertz, Alan Ruck, Todd Field (igen, A hálószobában, az Apró titkok és a Tár rendezője itt még csak színészkedett), Scott Thomson, sőt, a 93 évesen is aktív Lois Smith is simán feltűnhettek volna. (Bill Paxton fia, James Paxton azonban megjelenik egy kis szerepben, Codyként...) Sebaj, így is kiváló színészgárdát sikerült összehozni.
A film első felében talán kicsit sokat sikongatnak a szereplők, ennyi irritáló vuhúúút és huhúúút legalábbis ritkán hallani mozgóképen, de később, ahogy erősödnek a pusztítások, és a poénosan izgisnek tűnő viharvadászatból vérkomoly életveszély kerekedik, ezek szerecsnére elhalnak.

A Twisters: Végzetes vihar tehát főként azokat viszi majd magával, akik szerették az első részt, akik kaphatóak egy kis retrós mozis kalandra és akik szívesen hagyják magukat elsodorni két órára egy romantikával telített szélsebes orkánkaland erejéig.