KULT

„A megfelelő hangszeres tudás nem tudja befoltozni a tehetség hiányát” - interjú Nánási Péter zeneszerzővel

Mi különbözteti meg a hangszeres zenészt a komponistától? Miért olyan hasonló minden híradó zenéje? És miért köszönnek vissza a nagy elődök John Williams filmzenéiben? Nánási Péter ezekre a kérdésekre is választ adott.


Elvetélt zenészként minden érdekel, ami a muzsikával kapcsolatos. Éppen ezért kapva kaptam a lehetőségen, hogy feltehetem kérdéseimet egy olyan zeneszerzőnek, aki otthonosan mozog a filmek, reklámok, színpadi produkciók világában.

- Nagyon sok kitűnő muzsikus van, aki bármilyen virtuóz a hangszerén, mégsem lesz zeneszerző. Mi az a plusz, ami az előadó muzsikust elválasztja a komponistától?

- Szerintem az improvizációs képesség. Sok klasszikus zenész mondja magáról, hogy csak kottából tud játszani, nem tud rögtönözni. Ez egy készség, ami egyébként az emberek többségénél jelen van. Zenét írni picit olyan, mint a sakkozás: amikor játszol, lépsz egy hangot, ezáltal a fejedben felvázolódik több lehetséges út, több lehetséges lépés. Ha választasz egyet ezek közül és lejátszod a következő hangot az újabb lehetséges lépés variációkat hoz, megint megjelenik több lehetséges folytatás.

Az ritka, hogy az első hangnál pontosan tudja az ember, hogy mi lesz az összetett mondat, milyen szavakat, hangokat fog pontosan használni. Nekem általában közben áll össze a dallamív. Persze arra is van példa, hogy már az első hang lejátszásánál látom a dallamot és alatta a harmóniákat. Ez egy izgalmas játék, amihez az emberek jó részének megvan a képessége, csak ez nincs előásva, nincs ápolva, kigyakorolva.

- Egy zeneszerzőnek minden hangszert ismernie kell, hogy komponálhasson rá. Laikusként adja magát számomra a kérdés: milyen fontos, hogy egy zeneszerző mennyire jó hangszeres zenész, illetve kell-e egyáltalán, hogy tudjon bármilyen hangszeren játszani?

- Azt szokták mondani, hogy legalább egy hangszeren érdemes tudni rendesen játszani. Nekem ez a gitár, ezt tanulom gyerekkorom óta. Ugyanilyen mértékben használom a zongorát is a munkáimban, de mivel ezt már a húszas éveimben kezdtem tanulni sokkal kevésbé tudok rajta játszani. Ez olyan, mint a nyelvtanulás, most épp spanyolul tanulok, de tudom, hogy már nem fogok olyan szinten beszélni, mintha 9 évesen kezdtem volna. Az agyam és idegrendszerem már nem olyan rugalmas, már nem a tanulásra van kihegyezve. Jó, ha minél jobban tud egy hangszeren játszani a zeneszerző, de a tehetség akkor is kiütközik, ha valaki esetleg csak közepesen játszik a hangszerén.

Kurt Cobain-ről szerintem még a legelvakultabb rajongói sem mondanák, hogy virtuóz gitáros volt, de azt sem vitatná senki, hogy zseniális dalszerző volt.

Minél jobb valaki a hangszerén, annál nagyobb a szókincse, de elvileg 100 szóval is lehet jó verset írni, ha azt a 100 szót jól használják. És az is igaz, hogy lehet borzalmas verset is írni nagyobb, kimunkáltabb szókinccsel.

A megfelelő hangszeres tudás segítség, de nem mindenható, nem tudja befoltozni a tehetség hiányát. A nagyobb hangszeres tudás nagyobb palettát ad a kézbe, de a színeket, amik rajta vannak, lehet jól és rosszul is használni.

- Milyen út vezetett a kísérőzenék világába?

- Magyar reklámzenékkel kezdődött a kétezres évek közepén. Az első munkám az akkor futó Nagy Könyv kampány reklám és televízió műsor zenéje volt 2005-ben, innentől néhány évig magyar reklám és színházi munkáim voltak, 2011-től kezdtem külföld felé fordulni, azóta nagyjából 50-50% százalék a magyar és a külhoni munkák aránya. Én pont egy trend kibontakozásánál nyitottam külföld felé, ez a digitális szabadúszók megjelenése, akik otthonról dolgoznak, gyakorlatilag a világ bármely pontjára. Nekem pl. 20 országból voltak megrendeléseim ebben a 10 évben kelettől, nyugatig. Ez nagyon jól tud működni, normális internet kapcsolat kell hozzá, angol nyelvtudás és némi vállalkozói nyitottság. Cserébe nagyon sok élménnyel gazdagodom, sok érdekes emberrel és projekttel kerülök kapcsolatba.

- Egy pályafutást nehéz néhány szóban összegezni, de mégis, említsen néhány fontosabb állomást, munkát, megrendelőt!

- Nehéz kiemelnem megbízást, a nagy részük a szívemnek kedves. Minden munkára figyelek, ezért kialakul egy kötődés. Szerettem timelapse zenéket készíteni például, ezekből nagyjából 25-30 volt eddig, mindenféle nációjú megrendelőktől. Hétszer dolgoztam Enrique Pachecónak Madridba, ezek közül több olyan is volt, amit szerettem készíteni. Vagy az amerikai Mike Olbinskinek készített munkákon is jó volt dolgozni, ő egy viharvadász, őrült filmes. Egy nagy furgonnal és filmes felszereléssel megy a tornádó után és filmezi. Nagyon látványos dolgokat készít, az óceán azon partján elég ismert. Van olyan videónk, ami 3 milliós nézettségnél jár különböző videómegosztókon. Tavaly készítettem a Vári Berci által vezetett Varidance táncelőadásához zenét, az is érdekes kirándulás volt és a most befejeződő Sipos Imre által rendezett Kis Hercegre is igyekeztem figyelni.

De ezek mellett ki tudnék még emelni sokat, ami ezért vagy azért kedves, az interjú terjedelme ezt nem engedi.

- Ha az ember sok tévéműsort néz, külföldieket is, feltűnik, hogy adott műsor típusoknak igen hasonló stílusú mindenütt a főcímzenéje. Például a hírműsoroké általában feszes, feszültségkeltő. Ennek mi az oka? Valamikor a kísérőzenék történetében kikísérletezték, hogy adott műsortípushoz mi a legoptimálisabb?

- Ez a legtöbbször természetes módon alakul, a mai hírműsorok elődei a mozis hírek voltak a 30-as, 40-es években, és ha megnézzük a mostani hírek és az akkoriak közötti zenei hasonlóságot, akkor a közös vonás a harsányság. Emellett a hírműsorok zenéinek valamiféle fontosságot, jelentőséget kell sugároznia, azt kell a hallgatónak éreznie, hogy valami fontos dolgot fognak neki mondani.

A fődallamnak fülbemászónak kell lennie, de nem lehet annyira mozgalmas, hogy ha esetleg beszél rá a műsorvezető, akkor elnyomja a beszédet.

Kell egy szignálszerű dallam, amiről mindenkinek az adott műsor jut eszébe, de ez a szignál nem lehet túl hosszú, nincs funkciója, ha hosszabb, mint néhány másodperc. Ezek olyan sajátosságok, amelyek a világ bármelyik hírműsorában elvárások lehetnek, ezek által kialakul egy adott kultúra, amelynek megvannak a maga jellemzői. Ezért van az, hogy ha hírműsor zenét hallunk, felismerjük, tudjuk, hogy jó eséllyel a hírek következnek.

Minden területnek megvannak az ilyen sajátosságai, egy sorozat főcímzenéje például adott, 1 perc körüli hosszúságú, jellemzően felfesti a történet hangulatát és zenei világának hangulatát is. Ezek olyan szabályok, amiket nem fektetett le senki, organikusan fejlődtek, de mégis általánosnak, jellemzőnek tekinthetjük őket. Ez a kulturális közeg is változik, amíg 30-40 éve természetes volt, hogy a Mézga Család 3 percig kezdődött, ma ez már elképzelhetetlen, a leghosszabb sorozat főcím sem több másfél percnél, és akkor már hosszúnak érezzük.

- Mennyi mozgástere marad a kreativitásnak, mennyire lehet elszakadni a zenei kliséktől?

- Általában reklám munkáknál jellemző, hogy jobban fogják a zenész kezét, nagyon sok fülön keresztül megy a zene, véleményt mond a rendező, a stáb, a reklámügynökségnél mindenki, majd a legvégén a megrendelő is, aki adott esetben egy gyár vagy bank menedzsmentje. Ez sokszor 20-30 ember. Bármelyik pontnál jöhet egy olyan visszajelzés, ami miatt az egész munka elölről kezdődik. Ebben a környezetben jobban szoktam érezni, hogy kisebb a mozgásterem, mint máshol.

Egy színházas munkánál általában szabad kezet kapok, tényleg arra kíváncsi a közeg, mit tudok hozzátenni a produkcióhoz, és ez ad egyfajta szabadság érzést.

- Lényeges különbség van, hogy mihez kell kísérő zene? Másképp kell hozzáállni egy film, egy reklám, egy tévéműsor vagy egy színházi produkció esetén?

- Minden munka más egy kicsit, egy 60 perces táncelőadás teljesen más, mint a egy 30 másodperces reklámzene. Máshol vannak benne a csúcspontok, máshogy kell eljutni oda, egy táncelőadásnál lehet több ilyen csúcsot, kilengést, feszültségkeltést beleépíteni a zenei narratívába, amíg egy reklámzene íve általában egy hullám, az aranymetszés szabályait követve a kétharmadnál a csúccsal. Emellett persze az alkotó elemek sokszor nagyon hasonlóak. Ez olyasmi, mint a regény és az egy oldalas novella viszonya, az egyikben rengeteg tér van mozogni alkotóként, a másik kötött. Az egyik lehet lassan építkező, a másik mindenképpen feszes.

- John Williams sokak nagy kedvence, az enyém is, és kétségtelenül az egyik legismertebb és legtermékenyebb zeneszerző. Mégis, amikor elkezdtem komolyzenét hallgatni, óhatatlanul feltűnt, hogy Dvořak Új világ szimfóniája kísértetiesen olyan, mint a Hook egyik zenéje, mint ahogy a jellegzetes „Cápa” motívum előzménye is felfedezhető a IV. tétel intrójában. A Csillagok Háborúja bizonyos jellegzetes zenei motívumait is felfedeztem Holstnál vagy éppen Mahlernél. Azóta tudatosan figyelem, és bizony sok filmzene esetén érzem azt, hogy a komponisták egyszerűen csak újrahasznosítják a nagy elődök „találmányait”. Ön mit gondol erről?

- John Williams nagyon sok elemet használ a kései romantikusoktól és egyébként Bartóktól is. Ennek a korszaknak a komolyzenéje nagyívű, gazdag, érdekes, szép dallamokkal dolgozik, nem csoda, hogy Hollywood használja a paneleit. Ezen én is gondolkodtam, hogy vajon egy ilyen tehetségű zeneszerző miért idéz ilyen egyértelműen a munkáiban.

John Williams nekem is nagy kedvencem, nem hiszem, hogy nehezére esne tökéletesen egyedi zenéket készíteni egy adott filmhez, biztos vagyok benne, hogy ebben a módszerben van tudatosság.

Ír nem filmzenei műveket is, van hegedű, cselló és fagott versenye is, ezek mai, modern, sokszor atonális komolyzenék, ezekben nem lehet érezni ezeket a hatásokat.

Amikor filmzenét ír, mindig a késő romantikusokhoz nyúl, és ez nem kisebbíti a tudását vagy a tehetségét, dolgozik, megrendelésre. A dallamai ilyenkor is egyediek, fülbemászóak és általában nagyon szépek. Ha zenész szemmel kicsit ránézünk ezekre a zenékre, mindig nagyon leleményes megoldásokat találunk, élmény hallgatni.

Erről a jelenségről ő maga is beszél érintőlegesen. Az egyik interjújában említi, hogy amikor Spielberg megmutatta neki a Schindler listája nyers, zene nélküli verzióját, azt érezte, hogy nem tud majd zenét írni hozzá. Azt mondta a rendezőnek, hogy egy sokkal jobb zeneszerzőre lenne ennek a filmnek szüksége, mint amilyen ő. Spielberg azt válaszolta: „Tudom, de ők már mind halottak.”

- Jelenleg min dolgozik?

- Épp most fejezek be egy munkát. A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínháznak írok zenét a Kis Herceg előadásukhoz. Matyi Ágota a látványtervező, Nagy Tibor az animátor, Garajszki Margit a dramaturg, az előadást Sipos Imre rendezte. Zenei oldalról 3 zenész segítette a munkámat, Ambrus Rita énekel, Rádli Ramóna csellózik és Simonics Viktória fagottozik a felvételen.

A jobban sikerült munkáimat általában elérhetővé teszem lemezként online felületeken, ez most is így lesz, ennek a borítóját Székely Petra grafikusművész készítette. Most mi is érezzük a járványt, március 26-án lett volna a bemutató, de a harmadik hullám miatt ez tolódik, a színházban jelenleg nem lehet próbálni. Szeretnénk bemutatni az előadást tavasszal, nagyon remélem, hogy lesz erre mód, nem kell eltolni a premiert őszig. Meglátjuk. Most nagyon gyorsan változnak az események országos szinten, az előadás 90%-ban kész, a zene gyakorlatilag 100%-ban. Ilyenkor, az utolsó simításoknál már nem egyszerű felfüggeszteni a munkát.

Ha szeretnél többet megtudni Péterről és a munkáiról, látogasd meg a honlapját.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk