KULT

A Megaminyonok és csótányember – A Gru 4 őrültebb és egy minyonnal jobb, mint az előzők

Hova lehet még fokozni a sárga kis cuki retteneteket? Ha például szuperhőscsapatot csinálunk belőlük. Nem kell megijedni, Grúék vannak a középpontban, és őket szerencsére sokkal jobb nézni.


Most, hogy a Gru-franchise hatodik darabja kerül már a mozikba (négy Gru- és két Minyonok-filmből áll az eddigi repertoár), sokakban kialakult már egy kép ezekről a filmekről. Például az (tiszteletet a kivételnek), hogy a gyerekek imádják a kis szerencsétlen sárga minyonokat, de amúgy eléggé idétlenek és felejthetőek ezek a filmek, s a nyomába sem érnek, például a Pixar-animációknak. Kétségtelen, hogy az Illumination stúdió az eddigi 14 éve alatt rászolgált ezekre a prekoncepciókra, de ha visszaemlékszünk, a 2010-ben bemutatott első rész, a Gru még egy kifejezetten üdítő és színvonalas sztori volt.

Egy magát szupergonosznak gondoló és ilyen babérokra vágyó, ám belül csupa szív kopasz, nagy orrú fickó, aki a szupergonosz terve miatt örökbe fogad három árva lányt, majd természetesen beindul az apai ösztön, és már nem is annyira az a gonosz terv foglalkoztatja, sokkal inkább a kicsik boldogsága. A Gru vicces volt, friss, megható és imádnivaló, nem mellesleg szép nagy siker is a kasszáknál: az Illumination debütáló darabja 543 millió dollárt gyűjtött össze a Pixar, a Disney, a DreamWorks és a Fox/Blue Sky animációs stúdiók gigaprojektjei közepette (utóbbi azóta már meg is szűnt), és például simán lenyomta a pár hónappal később bemutatott, jóval több pénzből készült, és eléggé hasonló tematikával operáló DreamWorks-féle Megaagyat is.

Az Illumination egy pillanat alatt feltette magát az animációs térképre, és akkor még nem is tudták, hogy milyen aranytojást tojó tyúkot, pontosabban minyonokat alkottak meg, akik az első részben Gru cuki kis segítőiként mutatkoztak be, majd nem sokkal később átvették a franchise feletti uralmat.

Persze 2011-ben volt egy Hopp, 2012-ben pedig egy Lorax, de csak ’13-ban zúztak ismét hatalmasat a box office-ban, amikor a Gru 2 majdnem duplaannyit karesett, mint az első rész. Innen pedig már nem volt megállás: 2015-ben jött a Minyonok-spin-off, és persze új rekordot állított fel (már több mint egymilliárd dolláros bevétellel), 2017-ben érkezett a Gru 3 (szintén megcsinálta az egymilliárdot), a Covid miatt 2022-re csúsztatva pedig a Minyonok 2: Gru színre lép (egészen közel került ez is a milliárdhoz).

Persze nem csupán belőlük él a cég (bár valószínűleg a legtöbb pénzt a sárga, fura nyelven hadováló töpszlik hozzák, főként, ha a merchandisingot vesszük), hiszen közben sikerült megalkotniuk A kis kedvencek titkos életét, az Énekelj!-t és A Grincset is, amik szintén nagyon szépen fialtak, a tavalyi Super Mario Bros.: A film pedig a Barbie után az év legsikeresebb filmje lett, egyben a cég eddigi legtöbb pénzt hozó projektje is az 1,3 milliárd dolláros hozamával.

Most pedig, két évvel a legutóbbi Minyonok és héttel a legutóbbi Gru után megérkezett a Gru 4, amit még csak nemrég mutattak be, de már most tudni (minő meglepetés), hogy nagy siker lesz ez is, hiszen majdnem 230 millió dollárt keresett az első hétvégéjén világszerte (és került kb. 75 millióba).

S hogy sikerült-e esetleg minőségben megidézni valamennyire az első részt, vagy maradtak a jól bevált ökörködős, hasra esős, főként kicsiknek szóló bugyutább szellemiségnél? Ahhoz előbb lássuk a sztorit!

Gru, Lucy, Margot, Edith és Agnes családja kibővült ifjabb Grúval, aki természetesen örömét leli apja szekírozásában. A boldog családi élet mellett azonban kopasz hősünk aktívan dolgozik is, például az osztálytalálkozójukon meghiúsítja egykori iskolatársa, Maxime Le Mal és femme fatale barátnője, Valentina gonosz tervét, majd, amikor Maxime megszökik a börtönből, és halálosan megfenyegeti Grúékat, egy tanúvédelmi program keretében a család kénytelen új néven új helyre költözni. Ebben az új környezetben láthatjuk tehát, ahogy próbálnak beilleszkedni a kisváros közösségébe, több-kevesebb sikerrel.

Az Anti-Gonosz Liga eközben a minyokat elviszi továbbképzésre, sőt, néhányukon kipróbálnak egy új génfejlesztő eljárást is, így pedig létrejönnek a Megaminyonok, akik összeállnak egy szuperhős-formációvá.

Grúéknál ezalatt az elkényeztetett gazdag szomszéd kislány rájön, hogy kik is költöztek melléjük, és megzsarolja Grút, hogy segítsen neki egy rablásban, mivel ő is szupergonosz szeretne lenni, és persze Maxime is közeledik, hogy betöltse bosszúját, és elrabolja ifjabb Grút. Szóval van teendő bőven.

A Gru-filmek egyébként mindig jobbak voltak, mint a Minyonok-spin-offok, mégpedig épp azért, mert nem kifejezetten a minyonokra épültek. Gru és a pereputtya ugyanis sokkal érdekesebb karakterek, akiknek az életébe és a kalandjaiba mindig be lehetett csempészni valami többet, mélyebbet annál, mint hogy lökött, csetlő-botló pöttömök püföljék egymást. Bár az kétségtelen, hogy az első rész báját később nem sikerült visszahozni. Sajnos most sem. Noha tragédiára sem kell készülni. A Gru 4 is abszolút biztonsági játékot játszik, vagyis próbál lavírozni a pergő akciók, a slapstick humor és az eddig részről részre egyre minimálisabb karakterrajzok/fejlődések/drámák között.

Most azonban talán egy picivel jobban teszi ezt az előző részeknél. Lehet azért, mert első ízben Mike White is beszált a forgatókönyv megírásába, őt pedig olyan projektekből ismerhetjük többek között, mint A Fehér Lótusz, a Különcök és stréberek, a Narancsvidék, a Jóravaló feleség, a Rocksuli, az Ivan, az egyetlen, vagy az Illumination tavalyi, egyébként valóban jól sikerült, Kacsalábon című animációja.

De tényleg csak egy picivel jobb, bár ez is épp elég ahhoz, hogy talán egy fokkal jobban emlékezzünk majd a Gru 4-re, mint az előző részekre, ez pedig köszönhető néhány teljesen őrült gegnek (Maxime Le Mal csótányteste előtt le a kalappal), és a sok szálon futó történetvezetésnek, amelyek mindegyike egész szórakoztató.

Persze a minyonok most is szerencsétlenkednek, és az idétlenkedést sem tudták feledni az alkotók, de ezúttal nem fulladnak a látottak totális ismétlődésbe, unalomba és érdektelenségbe, ahogy pl. a legutóbbi Minyonok-filmnél. Bár a Gru 4 sem reformálja meg a franchise-t, azért próbál kedvezni a kicsiknek és a nagyobbaknak is: az akciók látványosak, akadnak vicces utalások egyéb filmekre, és kapunk egy egész megható és az eddigi epizódokat valamennyire összegző finálét is sok-sok-sok cameóval.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk