SIKERSZTORIK

A mai napig megkapom, hogy már foglalt a nevem

Sütő András egy kis zalai falu szülötteként vált profi színésszé. A Viharsarok című filmnek köszönhetően 26 éves korára a fél világot bejárta.

Láng Dávid, címkép: Bálint Dániel - szmo.hu
2015. augusztus 23.

Négy alkalommal felvételizett a Színművészetire, de hiába: mindannyiszor elutasították. Másnak ez talán végleg elvette volna a kedvét a színészettől, ő azonban nem adta fel. A Radikális Szabadidő Színház tagjaként építgette karrierjét szép lassan, lépésről lépésre. Végül a tabudöntögető Viharsarok főszerepe hozta meg számára a szakmai áttörést: nemcsak itthon ismerték meg a nevét, Berlintől Mexikón át Tajpejig számos nagy filmfesztiválon mutatkozhatott be. Bár sosem tartozott „kőszínházi” társulathoz, szabadúszóként is akad munkája bőven. Mindezeken túl arról is beszélgettünk, volt-e gondja belőle, hogy a nevéről legtöbben a 2006-ban elhunyt nagy erdélyi iróra asszociálnak.

– Hogyan jött a színészet az életedbe?

– Még az érettségim idején sem voltam száz százalékosan tisztában azzal, mivel szeretnék foglalkozni.

Gimnázium alatt rengeteg mindent csináltam: tulajdonképpen nem is elsősorban oktatási intézményként tekintettem rá, hanem inkább, mint a személyes játszóteremre.

Voltam iskolarádiós, diákönkormányzatos, szerveztem 24 órás vetélkedőt, verseket mondtam ünnepségeken… Lényegében mindenben részt vettem, ami közösségi élet címén zajlott az iskolában. Ezek mellett még úsztam és citeráztam is.

A színészet kicsit el volt rejtve a sok másik réteg alá, jó ideig nem gondoltam, hogy ez lesz majd a fő csapásirány. A dolog előzménye, hogy még 11 évesen bekerültem egy drámatáborba, amit az általános iskolás osztályfőnököm javasolt nekem. Ez egy hétig tartott, de utána következett még egy turnus. És nekem annyira megtetszett, hogy amikor édesanyámmal beszéltem telefonon a hazautazás előtti napon, megkérdeztem, nem maradhatnék-e még egy hetet. Ilyesmire addig soha nem volt példa, meg is lepődött rendesen, de végül megengedte.

Sőt, utána jelentkeztem a tábor vezetője, Lázár Péter gyerektársulatába is, ami szintén nagyon sokat adott nekem. Hat évet töltöttem ott, mellette pedig a gimnáziumi színjátszókörbe is elkezdtem járni az ezer másik dolog mellett. Mikor odajutottam, letettem a drámaérettségit is szabadon választott tárgyként (összesen hárman választottuk ezt az évfolyamomról), ami száz százalékosra sikerült.

Fotó (valamint a következő, fekete-fehér kép is): Simon Kyra

Névjegy

Sütő András 1989-ben született Nagykanizsán, de a nagyjából 170 lelkes Zalamerenyén nőtt fel. Érettségi után költözött Budapestre, előtte még Berlinben is eltöltött két évet vendégdiákként. Ennek, illetve egy korábbi családi barátságnak köszönheti, hogy anyanyelvi szinten beszél németül.

Fontosabb darabok, amelyekben játszott/játszik: Sławomir Mrożek – Rókavadászat; Paul Foster – Brutus; Budaörsi Passió; Albert Camus – Caligula; Vörösmarty – Csongor és Tünde; Tasnádi István – East Balkán; Zalán Tibor – Szamár a torony tetején; Spiró György – Elsötétítés; Grecsó Krisztián – Mellettem elférsz. Első nagyjátékfilmje a 2014-ben bemutatott Viharsarok.

– Tapasztaltál amiatt valami negatívumot, hogy nem Budapesten kezdted a szakmát?

– Nyilván akadt abból némi hátrányom, hogy vidékiként nem voltam annyira közel a színházi vérkeringéshez. Ez valószínűleg a Színművészetire való bekerülésemet is nagyban megkönnyítette volna. Aztán egy idő után megfordult a dolog, és elkezdtem az előnyeit is észrevenni annak, hogy nincs egyetemi végzettségem. Voltak olyan rendezők, akik viccesen úgy fogalmaztak, hogy „engem legalább nem rontottak el”, kevesebb a manírom, valahogy emberibb és őszintébb vagyok. De ez nem feltétlenül azért van, mert nem végeztem egyetemet, vagy mert nem vagyok budapesti – inkább lelki habitus kérdése. Ebből a szempontból az apai nagyapámhoz hasonlítok leginkább: ő annak idején sosem tudott úgy végigsétálni a falun, hogy ne állt le volna mindenkivel legalább 5-10 percre beszélgetni. Ezt a nyíltságot örököltem én is.

Felolvasás Paizs Miklós és mások társaságában a Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon:

– Azért csalódott voltál, amikor negyedik próbálkozásra sem vettek fel a Színműre?

– Persze, iszonyatos igazságtalanságként éltem meg. Az első felvételim után még megnyugtattak, Máté Gábor osztályába jelentkeztem és ő megveregette a vállam, hogy nagyon fiatal vagyok, de jó lesz. Ezt tulajdonképpen egy fél dicséretként is fel lehetett fogni. Másodjára nagyon dühös lettem, mert nem indokolták meg semmivel az elutasítást, harmadjára pedig végképp, hiszen akkor már volt két negatív élményem. Ekkorra Máté Gábor szavait is felülírta a csalódottság, de úgy voltam vele, hogy még egyszer utoljára megpróbálom. Meg akartam tenni mindent, már csak a lelkiismeretem tisztasága miatt is. A negyedik sikertelen alkalom után viszont

annyira elkeseredtem, hogy szabályos gyomorgörcs tört rám már attól is, ha a Vas utca környékén jártam. Ezt úgy képzeld el, hogy a Rákóczi úton konkrétan inkább átmentem a túloldalra.

Ezután határoztam el, hogy soha többé.

– Maradt még benned tüske?

– Nem, mégpedig egy fiatal rendezőnek, Kovács D. Daninak köszönhetően. Még a Radikális Szabadidő Színházból ismerjük egymást, de őt később felvették a Színműre. Nagyon hálás vagyok neki, ugyanis azon kevesek közé tartozik, akik nem feltétlenül csak az egyetem hallgatóiból válogattak a vizsgaelődásaihoz, pedig elvileg ez lett volna a kötelessége. Ő viszont behívott engem is egy főszerepre 2011-ben, az utolsó sikertelen felvételim után.

Ez számomra óriási feloldozás volt, annál is inkább, hiszen egy igazi legendával, az azóta sajnos elhunyt Hollósi Frigyessel is együtt dolgozhattam. Aki ráadásul elmesélte nekem, hogy annak idején kirúgták az egyetemről, emiatt sokáig ugyanolyan görcs volt benne, mint amit én is átéltem. Tehát lényegében sorstársak voltunk. A vizsgaelőadást látva, Dani egy mestere és egyben osztályfőnöke, Székely Gábor odalépett hozzám, megölelt és annyit mondott: „Köszönöm, András”. Leginkább ezeknek az élményeknek köszönhető, hogy ma már semmi sértettség nincs bennem.

– A szülőfaluddal milyen ma a viszonyod?

– Sajnos már nem olyan szoros, mint régen volt, amikor szó szerint mindenkit ismertem. Húsvétkor például a falu legvégén élő 90 éves nénit is meglocsoltam, hogy ne hervadjon el. Miután felkerültem Budapestre,

az első két-három évben azt éreztem, hogy egy zalamerenyei srác vagyok itt a fővárosban. Mostanra viszont megfordult a dolog: inkább érzem magam pestinek, amikor hazalátogatok.

Kikopott a tájszólásom nagy része, amit nagyon sajnálok, hiszen vannak színészkollégáim, akiknek épp ez az egyik legnagyobb erényük. Én afféle kaméleon-típusnak tartom magam, aki mindig alkalmazkodik a környezetéhez. Azért persze szeretek hazajárni, egyfajta lenyugvást és feltöltődést jelent számomra. Egy-két hónap után mindig ki is vagyok éhezve rá, hogy ne az állandó szmogot szívjam be, és ne legyek ennyi impulzusnak kitéve, mint ami itt ér.

Fotó: Rév Marcell

– A Viharsarok kapcsán a fél világot bejárni milyen érzés volt számodra?

– Egyértelműen életem legnagyobb élménye. Szerintem minden ember számára eljön az a pillanat, amikor elhatározza, hogy szeretne világot látni. Én gyerekkoromban viszonylag sokat ingáztam a családommal Magyarország és Németország között, és jártam néhány más európai országban is, de a kontinensen kívül sehol. Ráadásul a Budapestre költözésem után egyáltalán nem, hiszen az a pénz, amit otthonról kaptam, nagyjából az albérletemre volt elég. Valamint arra, hogy egyfajta szerelemből azt csinálhassam, amit szeretnék. Lényegében 24 éves koromig csak a Balatonhoz jutottam el néha, a film bemutatásával és nemzetközi sikerével nyílt ki újra nekem a világ.

A premier a Berlinalén volt, utána pedig én személyesen elutaztam még Mexikóba – Houston és Los Angeles érintésével –, Tajpejbe, Tel Avivba, Bolognába, Szarajevóba, Zlinbe, sőt Makaóra is. Ezekre azért is kerülhetett sor, mivel szabadúszó vagyok, így megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy saját idővel rendelkezem. Volt olyan fesztivál, ahova alap volt, hogy meghívtak, mint alkotót, és volt olyan is, hogy megkérdeztem a fesztiválszervezőket, a rendező mellett örülnének-e az én részvételemnek is. Kicsit féltem tőle eleinte, nem lesz-e kínos így meghívatni magamat, de szerencsére mindenhol úgy vettem észre, emelem az események színvonalát azzal, hogy tőlem is kérdezhetnek a nézők.

Találkozhattam rajongókkal, producerekkel, rendezőkkel, újságírókkal, rádióriporterekkel, és nem utolsó sorban több neves színészkollégával is. Azért van abban valami humoros, mikor Szarajevóban odalép hozzám az egyik kedvenc dél-amerikai színészem, Gael García Bernal (Bábel, Az álom tudománya, Levelek Júliának, Egy kis Mennyország stb.), és gratulál, mert jó voltam – csak egy a baj, teszi hozzá: „kicsit hasonlítasz rám”

Berlinale, premier a vörös szőnyegen. Balról jobbra: András, Sebastian Urzendowsky, Varga Ádám és Wieland Speck filmrendező, a szekció vezetője

Szarajevói filmfesztivál

– Mondhatjuk, hogy ezt a filmet tartod eddigi pályafutásod csúcsának?

– Azt hiszem, igen. Egyrészt ezzel tudtam eddig a legtöbb nézőhöz eljutni, másrészt nemzetközi kapcsolatokat építeni és nem utolsó sorban ez volt az a munka, amiben az összes addig szerzett tapasztalatomat össze tudtam sűríteni. Van az a periódus az ember életében, amikor szeret berögzült panelokhoz nyúlni: például a megszokott helyekre jár, nem akar új barátokat szerezni, vagy éppen színészként ugyanazokat a hangsúlyokat, gesztusokat, mozdulatokat használja. A Viharsarok azért volt életem legfontosabb munkája, mert a forgatás 30 napja alatt egyáltalán nem figyeltem tudatosan önmagamat, hanem egyszerűen csak léteztem. Nagyon csupaszon, nyersen és őszintén – számomra ez a legnehezebb színészi feladat.

Arról nem is beszélve, hogy a forgatást megelőzte egy közel másfél éves felkészülési időszak. Egyrészt végigpróbáltuk az összes jelenetet, másrészt volt egy fizikai oldala is: meg kellett tanulnom focizni, gyakorlatilag nulláról. És mivel előzetesen ennyit próbáltam rá, élesben már megengedhettem magamnak, hogy kizárólag a jelenre és a partneremre figyeljek.

A filmről

"Megtalálni igazi önmagunkat olyan utazás, mely ismeretlen, ködös vidékre vezet - távol mindentől, amiben valaha hittünk. A Viharsarok című film a kamaszkor drámája: mozgalmas, érzelemmel telt története önmagukat kereső kamaszok felnőtté éréséről szól. Szabolcs Bernarddal együtt egy német futballcsapatban játszik. Szobatársak, legjobb barátok, elválaszthatatlanok.

Egy vesztes mérkőzés és csúnya vita után Szabolcs átgondolja életét és hazamegy Magyarországra az egyszerűbb élet reményében. Azonban ez a magány nem tart sokáig. Hazatérése után hamarosan találkozik Áronnal és kölcsönös vonzódás alakul ki a fiúk között, amikor Szabolcsot váratlanul felhívja Bernard, hogy Magyarországra érkezett."

Magyar nyelvű előzetes:

– Miben rejlik szerinted a film valódi jelentősége?

– A Berlinalén a Panoráma szekció vezetője, Wieland Speck úgy fogalmazott,

nem azért nagy szám a Viharsarok, mert ne készült volna még ilyen alkotás a filmtörténelemben. Az igazi értékét az adja, hogy Magyarországon, 2014-ben meg tudott születni. Felesleges mondani, mekkora ellenszélben. Nemcsak nálunk, az egész régióban úttörők voltunk ezzel.

Idővel majd elválik, tényleg így van-e, de nagyon örülnék neki, ha sikerült volna kinyitnunk egy kaput, és mások is követnék a példánkat akár itthon, akár a környező országokban.

Ezenkívül azt is öröm volt látni, hogy a Budapest Pride-ot idén Alföldi Róbert nyitotta meg, és Kulka János is nyíltan vállalta a részvételét. Nem merném biztosan állítani, hogy ehhez is a Viharsaroknak volt köze, de talán azért mégiscsak elindított valamit, hiszen tavaly én mondtam a nyitóbeszédet a szervezők felkérésére. Ezzel együtt azt gondolom, hogy igazi kultfilm talán tíz év múlva válhat belőle.

Jelenetek a filmből (Rév Marcell operatőr felvételei)

– A filmes, vagy a színházi szerepek állnak közelebb hozzád?

– Inkább a filmszínészet. Nagyon sokáig imádtam a színház kifejező erejét és jelenidejűségét, arra is gyakran hajlamos voltam, hogy elmenjek a jó értelemben vett ripacsság irányába. Egyszerűen azért, mert tényleg nagyon szeretek játszani. De ez számomra inkább egyfajta lubickolás, mint valódi munka és kihívás. Nyilván azzal is összefügg a dolog, hogy már nem tizenéves vagyok, betöltöttem a 26-ot. Ez egyfajta érési folyamat lehet részemről: mostanában azok a feladatok érdekelnek, amelyekhez igazán meg kell erőltetnem magam, nem csak egyfajta örömjátékként élem meg őket. Egy filmforgatás pedig abszolút ilyen: rengeteg időt és energiát kell belefektetni, új tapasztalatokat kell szerezni hozzá. Még az elején vagyok ennek az útnak, de nagyon élvezem.

– Gondoltál valaha arra, hogy leszerződj egy társulathoz, vagy teljesen megfelelő számodra a szabadúszás?

– Komolyabban soha nem merült fel. Bár egy időben nagyon szerettem volna a Katona, az Örkény, vagy akár a Radnóti Színház társulatához tartozni, most már azt tapasztalom a bőrömön, hogy sokkal több előnyöm származik abból, hogy szabadúszó vagyok. Elég csak a filmes munkákat nézni: ezekre aligha jutna elegendő időm, ha le lennék kötve valahová. Így is tudok színházban játszani, és ezt nem is szeretném elveszíteni, mert nagyon élvezem. Viszont sokkal könnyebben tudnak foglalkoztatni forgatásokon, hiszen nem kell engem kikérni, kompromisszumokat kötni az anyaszínházammal, akiktől a havi fixemet kapom. Így nem szúrok ki senkivel, saját magam alakítom az életemet, aminél nagyobb szabadságot el se tudok képzelni.

Radikális Szabadidő Színház – Paul Foster: Brutus (teljes felvétel 2010. márciusából):

– Volt már rá példa, hogy a neved alapján összekevertek az író Sütő Andrással?

– Ó, hogyne! (nevet) Már egészen korai emlékeim is vannak erről: ugyebár Nagykanizsán születtem, ahol az egyik helyi tanárnak személyes jó barátja volt Sütő András. Mikor ő 2006-ban meghalt, ez a tanár szervezett a városban egy megemlékezést. Nos, ezen az emlékműsoron én

Sütő Andrásként olvastam fel az elhunyt Sütő András novelláiból. Rendesen fel is konferáltak előtte. Igazi groteszk, banális helyzet volt.

Aztán felkerültem Budapestre, ami tovább bonyolította a dolgot. A Színmű felvételi-bizottságban is akadt olyan, aki azzal jött nekem, hogy "Ugye tudja, hogy majd meg kell változtatnia a nevét?" A vége az lett, hogy a Port.hu adatbázisa miatt valóban nevet kellett változtatnom: nagyjából öt évig Sütő András Miklós voltam, az édesapám és a nagyapám után. Egyébként anyakönyvezve is megkaptam ezt a keresztnevet, de 18 éves koromig egyetlen egyszer se használtam, semmilyen szituációban.

Végül a Viharsarok hozta meg számomra a nagyobb szakmai figyelmet, ekkorra már el is telt annyi idő az író Sütő András halála óta, hogy ne mindenki egyből vele azonosítsa a nevet. Így letehettem a Miklóst, de azért még tavaly is akadt olyan kritika, ami megemlítette, hogy ügyes ez a Sütő András, de a nevével kezdenie kéne valamit, mert már foglalt... Ez valószínűleg fel fog még merülni párszor a karrierem során, na de annyi baj legyen.

Fotó: Bálint Dániel

– Mi tölti ki az idődet mostanában, akár filmes, akár színházi területen?

– Jelenleg két előadásom fut fixen a Rózsavölgyi Szalonban, az egyik Spiró György Elsötétítés című drámája, a másik pedig Grecsó Krisztiántól a Mellettem elférsz. A Ráday utcai Stúdió K-ban Zalán Tibor Szamár a torony tetején című bábelőadásban dolgozom, az Aranytízben Camus Caligulájában láthat a közönség, és ezen kívül pont a minap kértek fel, hogy ugorjak be egy friss darabba, amit az Átrium Színházban fognak játszani. Az egész annyira új, hogy még nem is kezdtem el próbálni, október elején lesz a premier. A Rózsavölgyiben is készül még egy premierem, Makk Károly Szerelem című filmjének a színpadi adaptációja.

És persze vannak a filmes munkák is. Az egyik válogatáson már bekerültem az utolsó körbe, hárman vagyunk esélyesek a szerepre, nagyon remélem, hogy végül én kapom meg. Illetve Császi Ádámnak, a Viharsarok rendezőjének is van egy új nagyjátékfilm-terve. Az az érzésem, hogy abban is jut majd számomra feladat. És ha mindez nem lenne elég, némi szinkronszínészettel is fűszerezem a napjaimat: hallható a hangom például a True Detective második évadában, vagy a Walking Dead új részeiben. Feltűntem már néhány reklámban is, de arra ügyelek, hogy ne koptassam el az arcom, hiszen ezek a szerepek azért vissza tudnak ütni a hagyományos színészi karrierre.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!

KÖVESS MINKET:

Népszerű

Ajánljuk

Címlapról ajánljuk

SIKERSZTORIK

Oroszlánokkal alszik a magyar Maugli, aki már gyerekként rögtön egy anakondát vett magának

Flaskay Dániel jelenleg egy zanzibári vadállatmentő központ állatgondozási igazgatója, és napi rutinjai között szerepel az elefánt-pedikűr és a majompelenkázás is. Nemrég megtámadta egy oroszlán, és végül egy gepárd nyalogatása mentette meg a lábát.

Tóth Noémi - szmo.hu
2024. június 16.

A csillogó szemű, kisportolt testű fiatal srác régen nem gondolta volna, hogy végül a világ számos országában ismert állatszakértő lesz, aki tigriseket nevel és gepárdokat ment. Flaskay Dániel, azaz a magyar Maugli 9 évesen már tudta, hogy állatokkal fog foglalkozni, de mivel hiperaktív gyerek volt, szülei beíratták vízilabdára – ami ugyan jól ment neki, de érezte, hogy valami hiányzik.

Aztán 12 évesen megvette első állatát, amely nem a szokásos aranyhörcsög volt, hanem konkrétan egy 3 méteres anakonda. Egy magazin apróhirdetésében látta meg az eladó óriáskígyót, és a szüleinek csak annyit mondott, hogy kimegy a kanálishoz a gyáli otthonuk közelében. Ott találkozott az eladóval, aki egy zsákban adta oda neki az anakondát. Dani izgalmában meg sem nézte az állatot, csak hazaszaladt vele, és az apjának annyit mondott, hogy fogott egy vízisiklót – de persze az apját nem tudta becsapni. Az újdonsült szerzemény ráadásul nem sokat teketóriázott, rögtön két helyen is megharapta a kisfiút, és bár az anakonda nem mérgeskígyó, Dani tudta, hogy az állat nem maradhat nála. Elvitte hát egy állatkeresekedésbe, ahol az eladó nézett nagyokat, de felajánlotta, hogy becseréli neki egy bébi tigrispitonra és egy vörösfarkú boára. Ezt követően már átgondoltabban viszonyult az állatokhoz, kígyótenyésztő vált belőle, és egyre inkább érezte, hogy ez az ő útja.

17 évesen kijutott New Yorkba, egy speciális zoológia képzésre, de mielőtt elkezdte volna a tanulmányait, meg akart tanulni rendesen angolul. Összekötötte a kellemeset a hasznossal, ezért eleinte egy állatkertben önkénteskedett, ahol magabiztos nyelvtudásra tett szert. A kint töltött évek alatt beteljesítette a saját amerikai álmát, és saját állatkereskedést nyitott a spórolt pénzén New Jersey-ben. Csupa szokatlan jószágot, például kígyókat, büdösborzot (amely állítása szerint nem is büdös, viszont jófej) és cukormókust árult, de hét év után eladta az addigra felkapott kereskedést, mivel erős honvágya lett. Amikor hazajött, eléggé depressziós lett, nem tudott magával mit kezdeni, míg végül a felsőlajosi magán ZOO-ban találta meg a boldogságot, ahol olyan szerencséje volt, hogy egy nemrég született fehér tigriskölyköt nevelhetett fel. Nem zavarta a kevés fizetség, hiszen úgy érezte, hogy végre hazatalált.

Onnan a debreceni állatkertbe ment dolgozni, kizárólag a szakmai előrelépés miatt, hogy új fajokkal, például zsiráfokkal és vízilovakkal dolgozhasson. Dani elmondása szerint az utóbbi állat ugyan évi ötezer ember halálát okozza Afrikában, de ugyanannyi idegvégződése van, mint az embernek, és az egyik idős víziló egyenesen imádta, ha a nyelvét vakarta. Flaskay Dániel fontos vezérelve, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki a rábízott állatokkal, hogy azok ne féljenek az embertől, hiszen a stressznek sok negatív hatása van – például ezért bújnak el gyakran az állatok az állatkertekben a látogatók elől. Amikor arról kérdezem, hogy mi a titka annak, hogy „állatokkal suttogó” lett, azt feleli, hogy „én őszintén azt gondolom, hogy ez egy velem született tehetség, hogy engem ilyen jól megértenek az állatok, és közel engednek magukhoz, ezt nem lehet megtanulni könyvekből. Természetesen rengeteg türelem és kitartás kell, mire egy állatnak teljesen elnyerem a bizalmát. Hiszem, hogy ha egy állat közel áll a gondozójához, és nem csak a takarmányt dobják be neki, az neki is sokkal jobb!”

A következő állomás Görögország volt, ahová az igazgató kiküldte egy konferenciára, mivel annyira bevált az ottaniaknak, hogy maradásra bírták. A tréning egyébként arról szólt, hogy hogyan lehet altatás nélküli vizsgálatra trénelni állatokat: például ha egy vadmacskának meg kell vizsgálni a lábát, akkor ahhoz ne kelljen kockázatos altatást végrehajtani rajta. Az motiválta arra, hogy Görögországban maradjon egy helyi állatkertben, hogy újabb sokféle fajt ismerhet meg alaposabban, a pingvintől a gibbonon át az orrszarvúig és az elefántig. Utóbbiról tudni kell, hogy alapból rengeteget sétálnak a természetben, ezért fogságban muszáj a körmeiket ápolni. Dani megtanította arra az elefántokat, hogy feltegyék a lábukat, és zokszó nélkül tűrjék, hogy reszelik és flexelik a lábkörmeiket. Az itt töltött 3 és fél év után azonban betört a Covid, de ez sem jelentette a pályája végét.

A magyar Maugli – már eleve hihetetlen – karrierje akkor lépett egy új szintre, amikor kapott egy levelet egy Zanzibáron működő menhelytől, hogy pont ilyen tapasztalatú embert keresnek igazgatónak. Először nem vette komolyan a felkérést, de a vadállatmentő központ kitartóan ostromolta őt, és két hónap tárgyalás után Dani végül Zanzibáron találta magát, ahol zsiráfok, elefántok és leopárdok között folytathatta kalandos életét. Teljesen más kultúrához és körülményekhez kellett szoknia ott, infrastruktúra nélkül, de megérte, mert élete legszebb pillanatait ott élhette át.

Pont akkor született ott is két fehér oroszlán, amiket ő nevelhetett fel – mivel az anyjuk elpusztult –, és teljesen egyedül nevelhette fel az ő kis „tündérét”, Zafirát is, a pumakölyköt. Mivel ez a faj is a kipusztulás szélén van, végül őt visszaengedték a vadonba, amitől Dani szabályosan lelkibeteg lett, és máig könnyekig hatódik, ha a közös fotóikat nézi.

Amikor arról kérdezik, hogy mit csinál pontosan Zanzibáron, elmondja, hogy gyakorlatilag egy edukációs túrát vezet az állatok megismerésével és megérintésével, de etikus módon, azaz nála nincsenek begyógyszerezett meg kikötözött állatok. Olyan állatokkal is foglalkozik, amelyek kizárólag Zanzibáron élnek – ilyen a vörös kolobusz majom, amelyet babaként még pelenkázik is –, és olyanokkal is, amelyeket gazdag arab sejkek „selejteznek le” hozzájuk, amikor rájönnek, hogy gepárd nem eléggé domesztikálható cicus.

Egyszer egy elefánt két méterrel odébb repítette a vízbe az agyarával, olyan ereje van, úgyhogy Dániel előszeretettel emlékezteti több százezres rajongótáborát arra, hogy ezek a csodálatos lények mindig vadállatok maradnak – és sajnos egy pár hónappal ezelőtti oroszlántámadás őt is élénken emlékeztette erre. Az történt ugyanis, hogy amikor Dani bement a fehér oroszlánokhoz, csak a nősténnyel foglalkozott, a hím pedig féltékenységből ráugrott hátulról, és belefúrta a karmait, valamint a lábát is elkapta. Ahogy gondozója nem tudott megmozdulni, és megérezte a kétméteres állat erejét, elfogta a rémület, de aztán látta az állat testbeszédén, hogy nem akarja megölni, ezért szép lassan kihátrált a ketrecből.

Az igazán abszurd történet azonban csak ezután kezdődött, mivel Dani félt, hogy elfertőződnek a sebei, a zanzibári kórház felé vette az irányt, amely egy ablak és tető nélküli, rozoga épület volt, az állítólag orvos pedig egy konyhai sütőben fertőtlenített tűvel és cérnával, érzéstelenítés nélkül varrta össze őt öt helyen. A borzalmasan fájdalmas beavatkozás végén az „orvos” adott neki 20 tablettát bármiféle instrukció nélkül, hogy vegye be, de Dani inkább a józan eszére hallgatott, és szerzett antibiotikumot. Attól a háta ugyan helyrejött, de a lába sajnos a gyógyszer ellenére elfertőződött, amitől a legjobban tartott. Ekkor jött neki az a mentő gondolat, hogy a gepárdok nyála sebgyógyításra alkalmas lehet, és bement megnyalogattatni a sebes lábát a gepárdokhoz (amely egyébként állítólag kifejezetten kellemetlen érzés, mert rendkívül érdes a nyelvük felülete). A blöff működött, a lába pedig egy héttel később valóban meg is gyógyult. Utána visszament az oroszlánokhoz, akik ugyanúgy fogadták, mint azelőtt, és az életük visszaállt a régi kerékvágásba.

Arra a kérdésre pedig, hogy ennyi extrém élmény és különféle egzotikus faj gondozása után milyen céljai vannak még, azaz mi van még a bakancslistáján, a magyar Maugli így reagált: „Ez egy olyan szakma, ahol mindig van hova fejlődni, tehát mindig azon leszek, hogy fejlesszem magam, és még többet tudjak segíteni az állatoknak. És nekem is van egy nagy álmom, amivel minden nap nyugovóra hajtom a fejem: egy saját vadállatmenhelyet létrehozni, ahol a világ egész területéről menteni fogjuk az állatokat, és ha lehetséges, vissza is fogjuk őket vadítani, hogy visszakerülhessenek a vadonba! Természetesen lesz olyan állat is, akivel ezt nem lehet majd megtenni, számukra mi leszünk az Utolsó Menedék, ahol stresszmentesen, nélkülözés nélkül élhetik le az életüket.”

Kapcsolódó

„A minőségi csokoládéhoz elég három alapanyag” – Gyöngyvér a világ legjobb ültetvényein leste el a kakaóbab feldolgozásának trükkjeit

Hobbinak indult Sára-Gulyás Gyöngyvérnél a csokikészítés, azóta viszont csak ebből él. Extrém bonbonjaival világversenyeken szerzett érmei neki csak a hitelességhez kellettek, és igazán a csokikészítő workshopok éltetik.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Richárd egy balesetben elveszítette a lábát, teste 70 százaléka megégett – az orvosok már lemondtak róla, ő viszont világbajnokságra készül

Egy tragikus, kis híján végzetes nap az egész életét megváltoztatta, annak ellenére, hogy a sport már korábban is az élete része volt.

Malinovszki András / Fotó: Kecskeméti Televízió - szmo.hu
2024. augusztus 05.

Egészen hihetetlen történet Fejes Richárdé, a tizenöt éves fiúé, aki egy brutális balesetet élt túl.

Richárd motoron ütközött egy autóval, mindkét jármű kigyulladt, a benzin pedig ráfolyt a ruhájára, ami miatt teste hetven százaléka megégett. Az orvosok alig láttak esélyt a túlélésére, de valami csodával határos módon mégis felépült – idézi vissza a balesetet a Blikk.

Fejes Richárd, aki egyik lábát elvesztette és testét máig hegek borítják, mégis próbál pozitívan gondolkodni és élvezni az életét. A sportban találta meg a vigaszt, amit a tragédia után sem hagyott abba.

„A barátaimmal fürödtünk egy tóban, és hazafelé tartottam, amikor a növényzettől nem vettem észre egy táblát, és a kereszteződésben egy kilencven kilométer/órás sebességgel közlekedő autó elütött. Harminc métert repültem, a motor pedig kilencven méterre állt meg onnan” – mesélte Richárd a drámai pillanatokat.

„Felkeltem az árokban, tudtam, hogy nagy baj van, de fájdalmat nem éreztem. Még a szüleim telefonszámát is le tudtam diktálni. A tűzoltók kiérkezése után ájultam el, és csak három héttel később ébredtem fel.”

Richárd édesapja, Fejes István éppen akkor ért a helyszínre, amikor fiát ásványvizekkel oltották el. A kocsiban ülő nő, a sofőr felesége locsolta le.

Az aggódó apuka elmondta, hogy fia sarka leszakadt, a sípcsontja, a combcsontja, a keresztcsontja és a szeméremcsontja eltörött, a csuklója pedig megrepedt. Az orvosok szerint az égési sérülések az élettel összeegyeztethetetlenek voltak.

Richárdot először a kecskeméti kórházba vitték, majd négy órával később már Budapesten, a Honvédkórházban volt.

Tízórás műtét során eltávolították a megégett bőrt, amputálták a lábát, és vasakat tettek az ép végtagjába.

Nyolc hétig életveszélyben volt, összesen tizennégyszer operálták meg. Az elviselhetetlen fájdalmak miatt három hétig mesterséges kómában tartották, és csak felébredése után szembesült azzal, hogy elvesztette a lábát.

„Gyorsan elfogadtam, a lényeg az volt, hogy túléljem, nem a lábam számított” – mondta a fiatalember, aki ötévesen kezdett el küzdősportolni, és tizenhárom éves koráig versenyzett. Brazil jiu-jitsuban hat bajnoki címet, diákolimpián első helyezést ért el, és összesen hetvenkét érmet szerzett.

A tragédia óta Richárd felvette a kapcsolatot az őt elgázoló autóssal, akire egyáltalán nem haragszik. Inkább a jövőre koncentrál. Az édesapjával kezdte meg a rehabilitációt és a kemény edzéseket. Majdnem egy évet Kanadában éltek, ahol elkészítettek számára egy méregdrága, speciális protézist.

Azóta több mint negyven kilót szedett magára és kiváló parasportolóvá vált. Fekvenyomásban tavaly megnyerte az Európa-bajnokságot, Grúziában négy aranyérmet szerzett, most pedig már a világbajnokságra készül.

„Több mint százötven kilót ki tudok nyomni, és minden második nap edzek. Nyilván nem kell mindenkinek versenyeznie, de engem a tréningek segítettek átlendülni a mélypontokon”

– tette hozzá.

Nemcsak magára gondol azonban, amikor edz: „Szeretnék erőt adni azoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek” – fogalmazta meg másik célját Fejes Richárd.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Tanárnak nézték az osztálytársai az ország legidősebb, 71 éves frissdiplomását

Szegedi Dezsőt 68 évesen vették fel a Miskolci Egyetemre. A színművész határozottan emlékszik az első napjára is.

H. M. - Fotó: RTL - szmo.hu
2024. május 26.

Szegedi Dezső, az ország legidősebb egyetemistája az iskolai élményeiről számolt be az RTL-nek.

A 71 éves Szegedi arról is mesélt a tévécsatornának, hogy milyenek voltak az egyetemi évek, amit ráadásul nappali tagozaton végzett el.

Szegedit 68 évesen vették fel a Miskolci Egyetemre. A színművész határozottan emlékszik az első napjára.

"Első szemeszter, első óra. Mentem a folyosón végig, és fiatalok nézték, hogy ki ez az öreg és következő: jónapot tanár úr, azt hitték, hogy tanár vagyok"

- emlékezett vissza a színművész, aki azt is elmondta: volt, amikor éjszaka kettőig írt beadandót munka mellett.

Szegedi egy ma már nem létező miskolci városrészről, Gordonról írta a szakdolgozatát. Ezzel a kutatómunkával nemcsak emléket szeretetett volna állítani a miskolci roma muzsikosoknak, hanem meg szerette volna azt is mutatni a fiataloknak, hogy tanulni sohasem késő.

Kapcsolódó

1500 tanár dolgozhat diploma nélkül a közoktatásban

A Népszava mindezt abból a válaszból számolta ki, amit Rétvári Bence, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára adott Kanász-Nagy Máté országgyűlési képviselő (LMP) írásbeli kérdésére.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Megvan a következő magyar űrhajós, az autóiparból emelkedik a csillagok közé Kapu Tibor

44 évvel Farkas Bertalan után megvan a következő magyar űrhajós. Nemsokára a NASA-nál fejezi be kiképzését Kapu Tibor és a tartalékos Cserényi Gyula.

FM. Kép: MTI/KKM - szmo.hu
2024. május 27.

Megvan a végleges döntés a következő magyar űrhajósról – derül ki a külgazdasági és külügyminisztérium közleményéből. A szakértői bizottság végleges döntése alapján Kapu Tibor lehet az az ember, akit Magyarország hosszú évtizedek után ismét a világűrbe küld, míg a tartalék űrhajós Cserényi Gyula lesz, ők fogják elvégezni a kiképzés utolsó fázisát.

A kiválasztott Kapu Tibor 32 éves gépészmérnök, aki eddig leginkább az autóiparban dolgozott, és főleg akkumulátor-fejlesztéssel foglalkozott.

Vele azonos kiképzést kap a 35 éves villamosmérnök, Cserényi Gyula, aki szükség esetén helyettesíti őt, máskülönben a Földről segíti majd a küldetését.

240-en jelentkeztek a küldetésre, akik közül a szakértők végül kiválasztottak négy jelöltet. Ők mindannyian komoly kiképzésen estek át az űrdinamikától kezdve a könnyű repülőgépes pilótakiképzésen át a különböző fizikai tesztekig és tudományos munkákig. Végül közülük választották ki Kaput és Cserényit. Ők ketten hamarosan az Egyesült Államokba utaznak, ahol az amerikai űrkutatási hivatal (NASA), illetve egy szerződés alapján az Axiom Space nevű vállalat fogja biztosítani a kiképzésük utolsó fázisát.

Farkas Bertalan 44 évvel ezelőtt vált az első magyar űrhajóssá, és most küszöbön áll a következő magyar küldetés – magyarázta a bejelentés apropóján Szijjártó Péter miniszter –, a kormányzat ugyanis a tudományos és ipari fejlesztések, vívmányok tökéletesítése érdekében nemzeti kutatóűrhajós programot indított. A magyar űripar a fejlett nemzeti iparágak közé tartozik Szijjártó szerint, a tesztek pedig nagymértékben segíteni fogják a magas hozzáadott értékű, high-tech szektorok, például az egészségtudomány fejlődését.

Kapcsolódó

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk