KULT

A mai generáció már csak a mémekre vevő

Marabu a hazai politikai karikatúrák egyik mestere. Szerinte az emberek egyre kevésbé értik a klasszikus humort.
Láng Dávid - szmo.hu
2015. május 03.



Napi szinten jelennek meg rajzai a Népszabadságban, hetente publikál a HVG-ben és kéthetente a Hócipőben. Szerencsésnek tartja magát, amiért a hobbija lett a munkája, de a nyomtatott sajtó jövőjét elég sötéten látja. Arról beszélgettünk, milyen út vezetett idáig, és milyen következményei lehetnek ennek a karikaturistákra nézve. De a Charlie Hebdo elleni merénylet is szóba került, amiről úgy gondolja: számunkra nincs komoly tanulsága.

– Mikor kezdett érdeklődni a rajzolás iránt, és hogyan vált a hivatásává?

– A rajzolás a kezdetek óta jelen volt az életemben, már azelőtt is, hogy írni megtanultam. Persze ezzel szinte minden gyerek így van, de lényeges különbség, hogy én az első perctől fogva megszállottan műveltem, igazi hobbiként tekintettem rá. Az egyszerű gyerekrajzok után hamarosan az első képregényeim is megszülettek, főleg az olyan legendás újságok hatására, mint a Pif, vagy a Ludas Matyi. De az, hogy hivatásszerűen ezzel foglalkozzak, nagyon sokáig még csak fel sem merült. Tanulni soha nem tanultam rajzolást, és tulajdonképpen ma sem gondolom azt magamról, hogy jól rajzolok.

Akkoriban, a Kádár-kor végén pedig még nálam jóval tehetségesebbek sem lehettek mind főállású karikaturisták. Nyilván nem csak a tehetség számított: ahhoz, hogy valaki mondjuk a Ludas Matyihoz bekerüljön, erős ideológiai igazodásra is szükség volt.

Aztán szerencsére eljött a rendszerváltás, ami az egész magyar sajtót is megváltoztatta. Rengeteg új lap alakult, ahová az addigiaknál jóval könnyebb volt bekerülni. Szombathelyen jártam főiskolára, először az itt megjelenő, Térkép című politikai hetilapban kaptam lehetőséget. Ezek már nem képregények, hanem közéleti karikatúrák voltak. Igaz, elég egyszerű kis rajzok, de már az hatalmas újdonságot jelentett, hogy cenzúra nélkül foglalkozhatott a média ilyen témákkal. Aztán valaki újjászervezte a Szabad szájat, aminek elődje egy ’45 után pár évig megjelenő vicclap volt. Itt még jobban elmélyedtem a politikai karikatúrákban, bár még ekkor is azt hittem, hogy ez csak átmeneti időszak lesz, és majd eljön a képregények ideje.

marabu_portre_joe

Joe rajza Maraburól

Névjegy

Marabu 1962-ben született Bercelen, de gyermekkora óta Vácott él. Könyvtár-magyar irodalom szakon végzett a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán. Kezdetben könyvtárosként dolgozott, majd ahogy a rajzolás egyre nagyobb szerepet kapott életében, hajnali újságkézbesítő munkát vállalt, hogy a nap többi részében szenvedélyének élhessen.

Az első kiadott képregénye egy szombathelyi diáklapban jelent meg 1985-ben, majd 1987-ben a Galaktika oldalain jelentkezett Hörpölin és Hupcihér fantasztikus kalandjaival. 1990 óta rendszeresen publikál, fő műfaja a politikai karikatúra, amire a rendszerváltás után nagyon megnőtt az igény. 1987-től Sz. L. R. szignóval jelentek meg a munkái, a Marabu művésznevet 1992 óta használja. Főbb megjelenési helyei voltak: Ludas Matyi, HVG, Népszava, Népszabadság, Hócipő, Kretén magazin, Veszett Veréb. 2010-től a Párkocka nevű képsorokat közlő weboldal egyik rajzolója.

Díjai: Brenner-díj (1997), Magyar Sajtópáholy-tagság (2003), Alfabéta-díj (2006, 2007 és 2010) a legjobb képsorért (Dilidodó), Joseph Pulitzer-emlékdíj (2007), Ombudsman ezüstérem (2011)

(Wikipédia nyomán)

– Ezek szerint a képregény volt a kedvenc műfaja?

– Igen, kezdetben úgy gondoltam, hogy az lesz a jövő. Majd szép lassan háttérbe szorult: a rendszerváltással nagyon felgyorsult minden a politikai életben, jöttek a választások, és felvettek a Ludas Matyihoz is. Ez volt egyébként az egyetlen alkalmazotti állásom rajzolóként, és voltaképpen ez is csak azért jött össze, mert még nem bontották le teljesen az előző rendszer maradványait. Hamarosan abba az irányba fordultak a dolgok, hogy a kiadóknak adózás szempontjából sokkal jobban megérte külsős munkatársakat alkalmazniuk. Azóta egyéni vállalkozó vagyok, tehát lényegében házalok a rajzaimmal, aztán vagy megveszik, vagy nem.

cirkusz

– Egy karikatúránál a képi vagy a szövegi részt nehezebb megalkotni?

– Ez egyénfüggő, nekem mindig is a szöveges humor volt az erősségem. De nincs rá recept: van, amikor egy ötletcsírához jön hozzá a rajz, máskor egy firkálgatás ihlet meg és találok ki hozzá poént. Mivel elég régóta rajzolok, van bizonyos rutinom és kialakult sémáim, amiket használok. A szövegen mindig nagyon sokat gondolkodom. Adott egy ötlet, ehhez kell megtalálni azt a rövid és frappáns megfogalmazást, ami úgy tálalja a poént, hogy hasson. Ez egyáltalán nem könnyű – meg kell tanulni, vagy pedig úgy kell születni. Sajnos eleve nem minden karikaturistának van humorérzéke. Amikor szinte már „csikorog” egy rajz, annyira nem ül a poén, az elég kínos tud lenni szakmai szemmel. Persze ugyanez az olvasókra is igaz:

"
nagyon kevés ember van, akinél minden poén elsőre betalál. Viszont sokan olyan vicceken is képesek nevetni, amelyekben fel nem tudom fogni, mi lehet a mulatságos.

– Ha már szóba került a viccmesélés: önnek is volt legalább egy rajza, a Sön, ami a környezetéből kiszakadva, önállóan kezdett terjedni a neten. Ehhez mit szólt?

– Ez egy rendkívül érdekes történet. Én nagyon szeretem a Sön-t, szerintem kimondottan hülye poén, a szó pozitív értelmében. Persze nem a mélysége miatt szerethető: tipikusan olyasmi, amit az ember elolvas, nevet rajta egy jót, de aztán lapoz tovább. Végül is nem lep meg, hogy terjedni kezdett, mert jó poén. De kissé árnyalja a képet, hogy abban a kontextusban – a Dodók világában –, ahová én elhelyeztem, ott teljesen otthon van. Onnan kiemelve és viccként mesélve viszont szerintem már nem olyan jó. Pláne cigányviccként, ami arra van kihegyezve, hogy mekkora tahók a szereplők. Nyilván a Dodók is tahók, ez nem kérdés. De ez mégis más, mivel bennük gyakorlatilag magunkat látjuk, tükröt tartanak elénk. Ha viszont mint cigányviccet adják elő, akkor már nem a tükörképeden nevetsz, hanem valakit kinevetsz. Ez a fajta lealázós stílus pedig tőlem nagyon távol áll.

dodo047

– Az egész Dodó-világ hogy született meg?

– Hogy pontosan hogyan, arról fogalmam sincs. Többféle stripre, vagyis karikatúra-sorozatra volt ötletem kezdemények szintjén, és végül ez volt az, ami igazán bejáratta magát. A koncepció lényege az volt, hogy nincs főszereplő, vagyis tulajdonképpen mindenki az. A nevük is megegyezik: egyszerűen csak Dodó. Mégsem ugyanolyanok, kinézetre és jellemre is eltérnek egymástól. Elkezdtek jönni a poénok, és szép lassan önmagát alakította a világ. A képregények többségével szemben itt nincs se mozgás, se cselekmény, se akció – ezt később már kifejezetten tiltottam –, valamiért mégis működik.

Hé, Dodó!

A Dodó-képsorok sokáig csak a Kretén magazinban voltak láthatók, majd 2006-ban megjelent a Hé, Dodó! című könyv, ami a sorozat első 100 darabját gyűjtötte össze. Ezt követte 2009-ben a Mi van, Dodó? a második 100-as blokkal. Marabu ezzel lezártnak tekintette a történetet, jó ideig nem rajzolt több Dodó-epizódot.

dodoskonyvek

Azonban hamarosan elindult a Párkocka blog, és ez előhozta belőle, hogy mégsem kéne annyiban hagynia a dolgot. Végül úgy döntött, újrakezdi: ma már a 296. résznél tart, tehát lassan ismét összejön egy könyvre való. Sajnos a Kretén 2009-es megszűnése óta az interneten kívül rendszeresen már nincs hol megjelenniük, így inkább csak szenvedélyből csinálja.

– Mikor indult hanyatlásnak a nyomtatott közeg?

– A ’90-es évek végére kezdett kifulladni a rendszerváltáskor kezdődött hullám. Egyre szűkültek a lehetőségek, a kiadók és a terjesztők részéről is. Az internet elterjedése volt az utolsó tőrdöfés. A nyomtatott sajtó ma gyakorlatilag halott, a neten pedig senki nem ad pénzt semmiért. A rajzolásban pedig sok munka van, szóval nem annyira éri meg mindent csak úgy kiszórni a honlapomra, vagy különféle blogokra. Ekkora energiát hobbiból sajnos nem tudok belefektetni. Az emberek elképesztően betompultak, a műalkotások befogadása már a viszonylag felületes karikatúrák szintjén sem megy. Helyettük a mémek aratnak, Tibi atya és a többiek képeit ezrek osztják meg. Ezeket én is röhögve olvasom, viszont igényelném még a több figyelmet igénylő karikatúrákat is, amik viszont már kiveszőben vannak.

Igazából a Kretén volt az utolsó lap, ami humorlapként komoly sikereket ért el. Eleve nagyon jókor indult, 1994-ben, amikor az egész műfaj még felfutóban volt. Igazi újdonságot jelentett a régi típusú, erőltetett, „pókhálós” humorlapokhoz, például a Ludas Matyihoz képest. Minden szerencsésen együttállt: volt egy kiadó megfelelő anyagi forrásokkal, amelyek a nagy olvasói érdeklődés miatt meg is térültek. Jó érzékkel találtak egy remek szerkesztőt, aki összefogta a szerzőket. Egyébként azóta látom, hogy ez mennyire fontos: önmagában az, hogy vannak tehetséges írók és rajzolók, még semmit sem jelent. A szerkesztői munka legalább ennyire jelentős. Kell valaki, akinek van koncepciója, aki megérzi, mire van igény, és határidőre kitapossa a szerzőktől az anyagokat. Itt minden megvolt, nem csoda, hogy én is hamar felfigyeltem rá.

europaesmagyarok

Európa és a magyarok

kiss079

A Kiss-sorozat egyik darabja

– Melyik áll közelebb önhöz, a politikai karikatúrák, vagy a saját ötletből születő, szórakoztató képsorok?

– Mindig is jobban szerettem a saját vicces baromságaimat, mint egy komoly üzenetű, közéleti rajzot. Talán azért lehet így, mert az előbbinél teremtésről van szó, míg az utóbbinál – legyen bármilyen vicces az eredmény – mégiscsak másoktól kapott témákból dolgozom.

"
Ha reagálok valamire, amit egy politikus csinált vagy mondott, azzal bekerülők az ő rendszerébe. A tiszta, börleszk-jellegű humor viszont a saját birodalmam, aminek én szabom meg a kereteit.

Ha ide beemelek valakit, azt a saját játékszabályaim szerint teszem. Kár, hogy pont erre alig van már felületem.

– A Charlie Hebdo elleni merénylet mennyire volt fordulópont a szakmában?

– A francia humort, az ottani lapok stílusát össze sem lehet hasonlítani a miénkkel: két külön világról van szó. Egyszerűen nem vagyunk hozzászokva ahhoz a totális, szemtelen szabadsághoz, amit ők megengednek maguknak. Én sem tudnék ilyen stílusban rajzolni. A közélettel hasonló a helyzet, ami nekik téma – például a bevándorlás vagy az iszlám –, az nálunk marginális jelentőségű. Persze maga a merénylet megdöbbentő, de nem hiszem, hogy idehaza bármilyen szakmai következménnyel vagy tanulsággal járna.

vicchatarai

Hol vannak a vicc határai?

szabadsajto

Szabad sajtó

– Milyen lapokban publikál mostanában?

– A legrégebbi kapcsolatom a HVG-vel van, már több mint két évtizede tart. Nem is értem, miért nem cseréltek még le egy fiatalabbra… (mosolyog) Főként a Szellem rovatban jelennek meg a rajzaim, ami kevésbé szól politikáról, inkább a tudomány, a művészetek, egészség és más témák jellemzik. A másik stabil pont a Népszabadság, ez az aktuális politikai-közéleti karikatúrák terepe, a Vélemény rovatban illusztrálom mindennap az egyik publicisztikát. Aztán ott van még a Hócipő kéthetente, szintén közéleti-politikai témában, és nagyjából ennyi a fix. Jó lenne, ha sikerülne több állandó együttműködést is kialakítanom, de ahogy mostanában alakulnak a példányszámok, nem adok rá túl nagy esélyt. Bár kísérletek vannak: a Vasárnapi Hírek például nemrég indított Pink címmel egy humoroldalt.

– Mekkora az átfutási idő egy-egy rajz leadásakor?

– Két-három nap körül van az átlag, de a Népszabadság esetén előfordult már, hogy hirtelen változott a másnapi téma, és akkor alig pár órám volt egy új rajzot elkészíteni. Ez egyébként a rajtam lévő fokozott nyomás, a lapzárta-effektus miatt nem is feltétlenül nehezebb, mintha a normál határidőt kellene tartanom.

– Mindig ugyanakkora intenzitással tud dolgozni, vagy előfordul, hogy ingadozik a kreativitása?

– Persze, ez rengeteg mindentől függ. Vannak napok, amikor nagyon megy, szinte oda se kell figyelnem rá és jönnek az ötletek maguktól. Máskor viszont szellemi rongy vagyok, egyszerűen nem fog az agyam. Olyankor fölkelek, kávézok, elmegyek csokiért… Aztán leülök firkálgatni, hogy valami majd csak kijön. És amint egyre közeleg a leadás időpontja, valahogy mindig sikerült megoldanom. Nyilván előfordul, hogy csak olyan rajz jön össze, amire visszatekintve nagyon nem vagyok büszke. De hát nincs mit tenni, napilapról van szó, utólag már nem lehet javítgatni.

marabu7

– Mekkora szabadságot ad önnek, hogy ebből élhet?

– Alapvetően nagyon nagyot. Valamint szerencsés is vagyok, hiszen csak ehhez értek, és ez is lett a munkám. De mondtam már, önmagában az, hogy bedolgozó karikaturista vagyok, még kevés.

Az ideális egy önálló humorlap volna, hozzáértő szerkesztővel és szerzőgárdával. Ezt nagyon hiányolom. De úgy tűnik, az emberek nem: inkább adnak 500 forintot egy kávéért, minthogy ugyanannyiért megvegyenek egy magazint tele aranyérmes poénokkal.

Egyébként most már vagyok annyi idős, hogy az alkotás mellett szívesen vállalnék szerkesztői feladatokat is, egy hasonló újság élén. Persze ehhez manapság egy őrült milliárdos támogatására lenne szükség.

– Hogy képzeli el a jövőjét az elmondottak fényében?

– Nagyjából úgy, mint egy viszonylag védett állatfaj egyede, amint kóborol a szavannán. Aztán nem tudni, mi lesz: vagy kiszárad a szavanna és éhen halok, vagy jó esetben találok egy oázist, ahol kihúzhatom még egy ideig. Esetleg elvisznek egy állatkertbe, hogy ott mutogassanak.

Ha érdekes volt az interjú, oszd meg!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk