A magyar tőzsdeügynök titokzatos képei
Mestitz Lajos egy Horthy-korszakbeli tőzsdeügynök volt, nem mellesleg pedig szenvedélyes képgyűjtő. Privát kollekciójának 29 fennmaradt darabját csütörtökön mutatták meg a Kieselbach Galériában, együttes értékük két-háromszázmillió forint lehet. A teljes gyűjtemény ugyan számos darabbal volt gazdagabb, de a történelem viharai (egészen konkrétan bombatalálat is érte) nem kímélték.
Martos Gábort, A tőzsdeügynök képei című kötet szerzőjét személyes emlékek fűzik a gyűjtőhöz és képeihez: kisgyermekként, egy svájci gyógykezelés révén került kapcsolatba Mestitzékkel. Minthogy szülei nem kapták meg a kiutazási engedélyt, rokoni-baráti kapcsolatok hálóján keresztül jutottak el a kint élő házaspárhoz, akik vállalták felügyeletét. Mestitz Lajos 1969-ben bekövetkezett haláláig panzióban lakott, a zürichi opera mögött, ahol a falak tele voltak értékesebbnél értékesebb magyar festők képeivel.

Persze nincs az a koravén gyerek, akit a színes műanyag katonáknál jobban érdekelne egy Rippl-Rónai, Ferenczy, Czóbel vagy Derkovits, ha mégoly ritkaságnak számítanak kis.
Idővel azonban eljött az eszmélés ideje, és bizony kiderült, hogy Mestitz gyűjteménye páratlan a maga nemében.
A kutatás során fordulatos, ugyanakkor a korszakban nem egyedülálló életút és műtárgysorsok bontakoztak ki. Az 1897-ben született Mestitz Lajos tőzsdeügynök volt, ahogy apja is, az ő üzletét vitte tovább. Katonáskodott az első világháborúban. A harmincas években megházasodott. A Kossuth téren, szinte a Parlament szomszédságában épült Elysée-palotában élt feleségével, Borza Irénnel – aki Aranyosi Irén néven több filmben és színházi előadásban is szerepelt – egy háromszoba-hallos klasszikus polgári lakásban.


Talán felelőtlenség, talán megszállottság, de képei a háborúban, sőt az ostrom alatt sem kerültek le a falakról. Mivel bombatalálat érte a palotát (melynek következtében egy szoba és annak tartalma gyakorlatilag teljesen megsemmisült), számos mű elpusztult.
Mestitz maga nem volt szívbajos: az egész ostromot a parlament szomszédságában töltötte, és miközben mindenki a pincébe menekült, ő a harmadik emeleti lakásában ült gramofont hallgatva, német irodalmat olvasva. Állítólag azt mondta: őt nem kérdezték meg, legyen-e háború, és mivel mélyen nem ért egyet vele, egyet tud tenni – nem vesz róla tudomást.
Zsidó származása és halált megvető apátiája ellenére túlélte a vérzivataros éveket, 1947-ben hivatalos kivándorló útlevéllel Svájcba emigrált. Később disszidensként tartották számon, feleségétől, aki itt maradt, papíron el is vált, hogy az asszony lehetetlenüljön el teljesen (1956-ban, amikor Irén utánautazott, ismét összeházasodtak). Bizonyos képeit elutazásakor magával vitte, néhányat bőröndökben csempésztek ki Svájcba. Máig nem sikerült az összes nyomára bukkanni, csak annyit lehet tudni, hogy lappanganak, eladták vagy egyszerűen eltűntek; a róla és feleségéről készített portrék is erre a sorsra jutottak. Egy részük a gyűjtő 1969-es, más részük a feleség 1988-as halála után, a hagyatéki eljárást követően a Svájcba kerüléshez hasonló „vargabetűkkel” került vissza Magyarországra.

A gyűjteményben van egy érdekes kakukktojás: egy Tiepolo-metszet az 1700-as évekből, amely okkal tűnhet kevésbé odaillőnek, hiszen Mestitz szinte teljes egészében kortárs műveket gyűjtött.
Feleségének unokaöccse gyakran és részletesen írt a gyűjteményről emlékirataiban, valószínűleg említette volna ezt a ritkaságot. De mivel nem tette, arra lehet következtetni, hogy a metszet (amely még sokszorosítottként is rendkívüli értékű) a háború idején, esetleg Svájcban került rejtélyes úton-módon Mestitz birtokába. A háborús időkben egyébként nem volt ritka, hogy a műtárgymozgást a túlélésért vívott harc indukálta...

A műgyűjtő történetében az is fehér folt, hogy zsidó származása ellenére vajon miért nem kobozták el vagy vették zár alá gyűjteményét, sőt, hogy volt egyáltalán lehetséges az, hogy őt magát sem vitték el?
Az első kérdésre lehetséges válasz, hogy a mára igen értékes művek akkoriban „dekorációs célokra alkalmas” kortársnak számítottak, értéküket az azóta eltelt idő a többszörösére növelte. Utóbbira pedig egy fotó adhat magyarázatot, amely 1945 őszén, a Fészek Klub első, háború utáni bálján készült. Mestitz Lajos Bajor Gizivel táncol, aki feleségével rendkívül bizalmas viszonyt ápolt. Bajor Giziről köztudomású, hogy Stromfeld Aurél úti villájában (amely ma színészmúzeum) számos veszélyeztetett művészkollégáját bújtatta, így például Diósy Antalt, a festőt és feleségét, Nagyatjai Teréz díszlettervezőt.

Nem csak Mestitz Lajos és gyűjteményének sorsát, de általában a magyar képzőművészetet is számos titok lengi körül. Máig nem lehet tisztán látni, mi történt bizonyos képekkel.
A „nagy” és vagyonos gyűjtők (mint például az Andrássy-, a Hatvany-, a Herzog-család, Kohner Adolf vagy Majovszky Pál) összesen egy-kéttucatnyian lehettek az egész országban, olyanok pedig, mint Mestitz Lajos, százas vagy akár ezres nagyságrendben.
Akárhogy is, a háború és a történelem fordulatai rengeteg gyűjteményt zúztak szét; rengeteg alkotás tűnt el a műtárgypiacról, és máig sincs törvényileg jól szabályozva, hogyan kerülhetnek vissza.
Ha érdekes volt a cikk, nyomj egy lájkot!