A legnehezebb a csúcsról lejönni – Interjú Csoma Sándor filmrendezővel, a Magasságok és mélységek alkotójával
Erőss Zsolt a 21.századi Magyarország világhírűvé vált tragikus hőse, aki csaknem végzetes balesete után újra megtámadta a Föld legmagasabb hegycsúcsait, de végül a Himalája nyelte őt el örökre. Csoma Sándor Magasságok és mélységek című filmje, ami a legendás hegymászó halála után 9 évvel készült el, valójában nem az ő hősiességéről szól, hanem arról, hogy felesége, Sterczer Hilda, aki nemcsak az életben, hanem a hófödte sziklafalakon is társa volt, miként élte meg férje elvesztését, gyászát, és milyen utat tett meg addig, hogy gyermekeivel új életet kezdjen.
A rendezővel a Puskin moziban tartott sajtóbemutató után beszélgettünk.
– Ez a film számomra arról szól, hogy szembe tudunk-e nézni szeretteink elvesztésével, nem vagyunk-e túlságosan foglyai e téren kulturális hagyományainknak.
– Igen és arról is, képesek vagyunk-e, merünk-e segítséget kérni akkor, amikor rájövünk, hogy egyedül képtelenek vagyunk feldolgozni a veszteséget. Ezért is fontos, hogy Hilda pszichológushoz fordul, mert ez pont ellentétes hegymászói attitűdjével, mert a hegymászók nagyon keményen, érzelmeiket kizárva lépnek túl a fájdalmon. A hegyen is, ahol hideg van, kevés az oxigén, fáj mindenük, magassági betegség sújtja őket, és azon túl is.
– A megszállottság alapvető tulajdonsága Zsoltnak és bizonyos értelemben Hildának is. Ismerünk olyan híres sportembereket, akik a halál torkából jöttek vissza, mint Niki Lauda, vagy a dán futballista Christian Eriksen, és ahelyett, hogy örültek volna az életnek, újra vállalták a veszélyt.
– Úgy gondolom, hogy a nagy teljesítmények mögött mindig van egy megszállottság, egy belső motiváció, amely arra ösztönzi az embert, hogy folyamatosan fejlődjön, és tágítsa a határait. És ezek a megszállottak úgy tudják 100%-osan megélni az életüket, hogyha ebben a környezetben vannak és azt csinálhatják, amit szeretnek. Zsolt 13 éves korától mászott, ez volt az élete. Ha ettől megfosztotta volna magát, boldogtalan lett volna, talán bele is betegszik. Én is így lennék, ha nem filmezhetnék.
– És ezzel Hilda tisztában volt.
– Abszolút. Amikor ők megismerkedtek, Zsolt már 30 éve hegymászó volt.
– És nem okozott számára konfliktust a család féltése, a kisgyermekek?
– Azért nem, mert Hilda is hegymászó volt, és ugyanolyan megszállottá kezdett válni, mint Zsolt, csak az ő életébe ez jóval később lépett be. Az expedíciós hegymászás egyenesen Zsolttal együtt. De már az első expedíciója idején két 8000-es csúcsot megmászott, ami elképesztő teljesítmény. Minden idők legsikeresebb magyar hegymászónői közé tartozott. Annyira tehetséges volt, hogy Zsolt az gondolta: ő lehet az első magyar nő, aki feljut a Mount Everestre. Ezt szakította félbe gyermekeinek születése. Zsoltnak viszont ez a munkája volt, az eredményei után tartotta az előadásokat, enélkül egzisztenciális gondjaik is lettek volna. Ez lett tehát köztük a munkamegosztás: Hilda otthon van a gyermekekkel, Zsolt pedig „távolról” tartja fenn a családot.

– Pedig Zsolt már addigi eredményeivel is legenda volt.
– Azt hiszem, őt kevéssé érdekelte a hírnév, ő a szenvedélyének akart hódolni abban a közegben, ahol boldog volt. Ebben az a tragikus, hogy amikor már kezdtek nőni a gyerekek – Csoma egyéves, Gerda négyéves volt, és erősödött köztük a kapcsolat, akkor kezdett benne egyre nagyobb igény lenni a család iránt, kezdte ott is megtalálni önmagát.
– Döbbenetes az szinte önmagával szemben kegyetlen keménység, ami Hildából árad a filmben Pál Emőke hátborzongató alakításában.
– Hilda szerint hegymászónak születni kell. Másfelől ott volt benne a Zsolt nagyságához való megfelelési kényszer. Már az első találkozásoktól kezdve próbált minél gyorsabban utána menni a hegyen, hogy nehogy kolonc legyen Zsolt nyakán. És ez megmaradt benne Zsolt halála után is, hogy az ő attitűdjével, keménységével, határozottsággal reagáljon minden felmerülő problémára. Végül belátta, hogy újra kell definiálnia önmagát, megtalálni, ki is Sterczer Hilda valójában, hogy a szigorú székely Zsolt sosem ment volna pszichológushoz, neki viszont szüksége volt rá.
– A film egyik legerősebb vonala az anya és a kislány kapcsolata. Rendezői szempontból ez igazán embert próbáló feladat lehetett.
– Nem tudom, volt-e egyáltalán a magyar filmtörténetben ennyire nehéz gyerekszerep. Tudtam, hogy egy zsenit kell találnunk. Szerencsére Steinhauser Andrea casting-direktor segítségével két hónap után találtunk rá Nagy Enikőre. Hihetetlenül érzékeny, intelligens, rendkívüli fantáziával megáldott kislány. Neki köszönhetően sikerült megoldani a film legnehezebb részét, amitől a legjobban tartottam. Szerencsére Pál Emőkével is nagyon hamar megtalálták a közös nyelvet, és nagyon jó barátok lettek már a forgatás során.
– Nem éppen rokonszenvesen jelenik meg a filmben a média, amely nem csupán a közönség „katasztrófa-éhségét” szolgálja ki, hanem mintegy „számon kérőként” is jelentkezik.
– Ezt fontos volt bemutatni, mert a médiának általában ellentétes az igénye az empátiával. A célja, hogy minél nagyobb dráma szülessen meg a nézők előtt, ezért provokál. Mivel Hilda személyével kemény ellenfelet kaptak, úgy éreztem, szinte kihívássá vált számukra, hogy ki lesz az, aki meg tudja törni az ellenállását.
– Végül tanúi leszünk azoknak a pillanatoknak, amikor Hildát szétfeszíti a belső feszültség, és szabad utat enged az érzelmeinek.
– Fontos volt, hogy szép lassan, fokozatosan jussunk el arra a pontra, amikor ez a nő, aki folyamatosan magába akarja fojtani az érzelmeit, már nem bírja tovább, mert túlnőnek rajta. És ez lett a film csúcspontja.
A vetítés után és az interjúk között az alkotók meséltek a film megszületésének folyamatáról, megosztották a nézőkkel gondolataikat, érzelmeiket, a történethez, a szereplőkhöz való viszonyukat. Lehet, hogy a film lepergése után jobb lett volna a sötét nézőtéren egy néhány percnyi csend, ami sajnos nem tartozik a modern ember erényei közé.
Száz torokszorító perc után megérthettük Sterczer Hildábak azt a mondását, mely szerint „a legnehezebb a csúcsról lejönni”. Ebben az esetben az alaptáborok elérése a halálnak, mint az emberi élet kikerülhetetlen velejárójának elfogadása, a néma gyász tabujának megtörése.