KULT

A legjobb magyar lemezek 2015-ben

A lista természetesen szubjektív, de nekünk ezek a kedvenc hazai albumaink a tavalyi évből.


A felsorolás ABC sorrendben van, köztes sorrendet nem tudtam és nem is akartam volna felállítani. Mindegyik lemezt meg lehet hallgatni, a többségnél ott a beillesztett lejátszó rögtön a szöveg alatt, a többinél pedig linkelve.

Csaknekedkislány: Na Ná Ba Bám

A Csaknekedkislány zenekarról az első meghatározó élményem az volt, hogy mindig sokan vannak a koncertjeiken. Akár a kapolcsi Gólya-udvarban, akár a Szimpla Kertben, vagy éppen a budapesti Gólyában játszottak, lépni is alig lehetett a tömegtől. Történt ez annak ellenére, hogy a közelmúltig mindössze néhány daluk volt felvéve, tehát lényegében szájról szájra terjedt a hírük. Egy hónapja viszont kiadták első albumukat, tele remek bulizenékkel. A helyenként kifejezetten abszurd, meglepő szövegekhez jól táncolható dallamok és gitártémák társulnak. Az együttesnek van egy elég jelentős bölcsész-hipszter beütése, de ez sokkal inkább szórakoztatóvá, mint idegesítővé teszi őket. Lemezbemutatójukon már a nagyjából 700 fős G3 klubot is megtöltötték, jövőre valószínűleg még tovább nő majd a rajongótáboruk.

Derültégből: Panoráma

A Derültégből már hét évvel ezelőtt is élőzenés hiphopban utazott, amikor a manapság a slágerlisták éléről kirobbanthatatlan Wellhello és Halott Pénz még sehol sem volt. Ugyanazzal a jól bevált egy énekes-egy rapper felállással dolgoznak, eddig valamiért mégsem sikerült áttörést elérniük, pedig a tagok közül ketten Szabó Balázs Bandájában is játszanak. Idén mindenesetre végre elkészítették első nagylemezüket, ami hozza a korábbi EP-ikre is jellemző magas színvonalat. A rapbetétek és az énekelt refrének tökéletes egységet alkotnak a jazzes, funkys, helyenként csipetnyi elektróval dúsított hangszeres részekkel. Ezt nevezik minőségi popzenének, sokkal szívesebben hallgatnám a rádiókban, mind a fentebb említett, unásig játszott zenekarok n+egyedik slágerét.

Ék: February

Az ék idén tűnt fel, elnyerték a Cseh Tamás program támogatását, majd a Quimby társaságában is többször alkalmuk volt koncertezni. Frontemberük, Lee Olivér eddig főleg gitárosként hallatott magáról (többek között a Deep Purple legendás billentyűsét, Jon Lordot is kísérte egyik korábbi zenekarával), most azonban énekesként is bemutatkozott. A February egy hamisítatlan, zúzós rockalbum angol szövegekkel, ami egyik szempontból sem a fő preferenciám, ezt mégis megszerettem. A dalok mellett említésre méltó a lemezborító is, ami képernyőn keresztül nem jön át annyira, élőben viszont annál inkább: a hozzá adott külső tokot mozgatva háromdimenziósan váltakoznak rajta a tagok arcképei, megéri tehát beszerezni fizikai formában.

Elefánt: Gomoly

Az Elefántnak már a két évvel ezelőtti bemutatkozó lemezét is a legjobbak közé választottam, az idén megjelent folytatás pedig ha lehet, még kiforrottabb munka. Bár visszatérő elem ezúttal nincs a dalok között, mint az előző albumot keretbe foglaló Merengő, így is kerek egészet alkotnak. A zenekar egyértelműen rátalált saját összetéveszthetetlen stílusára, köszönhetően Szendrői Csaba egyedi hangvételű szövegeinek és énekhangjának. Ráadásul koncertjeiken és közösségi oldalaikon az imázsépítésre is figyelnek: több új szám egy-egy sorát ("Írd ki a falra, hogy ennyi", "Mi van, te szelíd vadállat, hiányzik-e még az erdő?") igyekeznek szállóigévé tenni, ami a rajongóik körében láthatólag sikerül is.

Juhász Tomi – Vaklárma: Profil

Juhász Tomi rácáfol minden előítéletre és sztereotípiára, ami a vakokról él a köztudatban: nemcsak a középiskolát, majd az egyetemet végezte el integrálva, zenekarokban is tizenéves kora óta játszik. Ráadásul miután lediplomázott az ELTE bölcsészkarán, felvették a szakmában egyik legrangosabbnak számító Kőbányai Zenei Stúdióba. Vaklárma nevű szólóprojektjét idén tavasszal kezdte el, decemberben pedig már egy albumot is kiadott. A Profilon érződik, hogy profi zenészek munkája, zeneileg is nagyon változatos (beat, funky, pop, népzene, sanzon egyaránt előfordul a dalokban), és a szövegek sem csak a romantikus-hősszerelmes tematikára épülnek, ami egyébként a kiindulópontjuk volt. (Dalonkénti kommentárokhoz KATT IDE, interjúhoz pedig IDE.)

Jurij: Armstrong

A nyíregyházi Jurij a legrégebb óta aktív versenyző a listán, jövőre lesznek 15 évesek. Valamiért úgy alakult, hogy eddig egyetlen lemezüket se válogattam be, pedig legalább 6-7 éve járok koncertjeikre, és mindig is tetszett, amit csinálnak. Úgyhogy az idén megjelent Armstrong már tényleg megérdemel egy helyet. Ők ugyebár szocrocknak nevezik a műfajukat, ami saját bevallásuk szerint inkább filozófiai, mint stílusbeli besorolás. A Google-n mindenesetre az összes találat rájuk mutat erre a szóra keresve, úgyhogy már csak ezért is volt értelme kitalálni. A gyakorlatban meg elég annyi, hogy jó pörgősek a dalok és a szövegek között is vannak idézhető (mi több, a bulikon hangosan kiabálható) sorok. Ennél több voltaképpen nem is kell.

Kalef: Kertamájus

Bár a Kalef alig két éve koncertezik, máris több tehetségkutatós siker áll mögöttük, és olyan előadók vendégeként léphettek fel, mint a Kiscsillag, az Intim Torna Illegál, a Pál Utcai Fiúk, vagy Péterfy Bori. Első nagylemezüket a Cseh Tamás Program támogatásával rögzítették, karácsony előttre ütemezett megjelenésével még éppen felfért az idei toplistára. A Kertamájus remek bemutatkozás, csupa sodró lendületű rockdal került rá, és a szövegek is rendben vannak (a Krumpliföld refrénje például már akkor egyből megragadt bennem, amikor tavaly először hallottam élőben). Különösen sokat dobnak a hangzáson a billentyűs – vagyis valójában egy ránézésre is menő keytaron játszó – Fanó vokáljai, az ő énekhangjában bőven rejlenek még kiaknázatlan lehetőségek. (Meghallgatható itt, Facebookos bejelentkezés után.)

kalef

Kettős Tamás és a Vadszamarak: Ragyog aki vagyok

Kettős Tamás igazi polihisztor művész, aki a zene mellett a festészetben és az irodalomban is otthonosan mozog. Igazi szívügye viszont a hiphop, amiben szokatlan módon csak 40 éves kora felett mélyedt el igazán. Azóta viszont annál jobban igyekszik bepótolni a lemaradást: Vadszamarak nevű együttesével stabil szereplő az underground színtéren, a csapat egy újjászervezést követően ma talán jobban egyben van, mint bármikor. Szuper a hangzás, a szövegekről nem is beszélve: Tamás olyan tempóban darálja a sorokat, hogy nem egyszer és nem kétszer kellett meghallgatnom, mire értelmezni tudtam. A közel 35 perces Ragyog aki vagyok mindössze négy dalt tartalmaz (plusz egy intro és outro), de egyáltalán nem unalmas, az instrumentális részekbe sem akartam sehol beletekerni. (Interjúhoz KATT IDE.)

Rájátszás: Szívemhez szorítom

A költők és popzenészek páros együttműködéseként indult Rájátszás projekt sokáig toporgott nagyjából egy helyben. Bár az alapötletben abszolút volt potenciál, valahogy mégsem tudtak egyről a kettőre jutni. Végül idén Egyedi Péter kezébe vette az irányítást, és az addigi duók helyett rendes zenekaros felállásra váltottak. Össze sem lehet hasonlítani, mennyivel jobb lett így az egész. A Szívemhez szorítom című lemezre (ami egy könyv mellékleteként jelent meg) 14 dal került rá, a verseket mások mellett Grecsó Krisztián, Erdős Virág, Háy János, és Závada Péter jegyzik, Erdős és Grecsó ráadásul el is énekli egy-egy szerzeményét. Előadóként Egyedin kívül – aki a zenei rendező is volt – közreműködik még Beck Zoli, Kollár-Klemencz László, Szűcs Krisztián és Kardos-Horváth János. A végeredmény egyszerre nagyon változatos és mégis egységes, szóval profi munka. (Meghallgatható itt.)

rajatszas

Szabó Benedek és a Galaxisok: A legszebb éveink

Ez az album, illetve az együttes volt az év nagy felfedezése számomra. Viszonylag nehezen tudja már bármi a nulláról átütni az ingerküszöbömet, mivel több tucatnyi zenekar koncertjére járok rendszeresen, és ezt időnként már most is kicsit soknak érzem. Szóval tényleg nagyot kell villantani ahhoz bárkinek, hogy ne csak belehallgassak időnként (mondjuk egy fesztiválon, ha véletlenül pont ott vagyok), de saját jogán is elkezdjek járni rá. Ennyi bevezető után sejteni lehet, hogy Szabó Benedekékkel ez volt a helyzet. A legszebb éveinket annyiszor hallgattam meg az elejétől a végéig, mint talán egy másik lemezt sem az idei évben, és még mindig nem unom. Tulajdonképpen mindent leírtak már róla mások (a mai huszonévesek Budapestjének tökéletes lenyomata, a VAN film zenei megfelelője stb.), úgyhogy nem is szaporítom a szót, elég annyi, hogy asszem én is rajongó lettem.

Takáts Eszter Beat Band: Ha túl közel vagy

Takáts Eszter több korábban félbeszakadt zenekar után a két és fél éve aktív Beat Bandben végre igazán otthon van, dalainak ez a hangszerelés áll eddig a legjobban. Bár maga az együttes a Hét, Remény, Szeretet című előző album kiadásával egy időben alakult, az még csak Eszter nevén jelent meg, valamint közben több tagcserére sor került, így a mostani az első nagyobb szabású közös munkájuk. A lemez több szempontból eklektikus lett: a saját dalok mellett három feldolgozás is szerepel rajta, van egy duett Szekeres Andrással, rákerült egy régebbi szám (Sanzon) felújított verziója, két szöveget pedig Karafiáth Orsolya jegyez. Mindezek ellenére egyáltalán nem kelt szedett-vedett benyomást, már csak azért sem, mert zeneileg viszont nagyon egységes.

Törzs: Magasra Fel

A Törzs az egyik legújabb zenekar a mezőnyben, első koncertjük idén tavasszal volt. Erre időzítve jelentették meg bemutatkozó lemezüket, ami rövidebb az átlagosnál, mégis abszolút teljes értékű. Annál is inkább, mivel egy gyönyörűen fényképezett film is tartozik hozzá, ami hangulatában tökéletesen rezonál a dalokra. A tagokat már korábban is ismertem a Carbovaris együttesből, de míg az ott képviselt angolszász-britpop vonal sosem állt igazán közel hozzám, ezt a projektet rögtön megszerettem. Pedig nincsenek bonyolult énektémák, se mélyenszántó szövegek, az egész mégis működik. Ilyen, amikor a letisztultság igényességgel párosul. Hiánypótló színfoltot jelentenek, remélhetőleg még sokat hallatnak magukról. (Interjúhoz KATT IDE.)

Ti mivel egészítenétek ki a listát?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk