KULT

„A legjobb felesleges folytatás, amit valaha láttam” – Epikus mennyiségű fejlövés és akció a John Wick 4-ben

Hosszú is, felesleges is, de kritikusunknak nagyon bejött. Ha kilencven percet kivágnánk belőle, akkor is megértenénk a filmet, de pont a lényege veszne el.
B. M.; képek forrása: Rotten Tomatoes és YouTube - szmo.hu
2023. március 22.



Nem gondoltam volna, de a John Wick negyedik része a legjobb felesleges folytatás, amit valaha láttam. Ennek a filmnek nem szabadna léteznie. Az első John Wick egy egyszerű, kis költségvetésű filmremek volt, papírvékony karakterekkel és kilencven perc tömény akcióval. A második és harmadik rész próbálta jobban bemutatni ezt a bűnözővilágot, telepakolták felesleges szabályokkal és tradíciókkal a filmeket, kissé túlmagyarázták az egészet. Mindezt egyre hosszabb kiadásban, a rövidke első etap után a második már kétórás volt, a harmadik pedig két óra tíz perc.

Az eredeti film rajongói, mondanom sem kell, nem nagyon kedvelték ezeket a túl hosszú folytatásokat.

A negyedik eresztés ezen a téren is emeli a téteket, John Wick legújabb ámokfutása szolid 170 perc környékén ér véget.

Ez nagyon sok idő a darálásból. Márpedig ez a film nem más, mint véget nem érő erőszak és gyilkolás. Az a legszomorúbb az egészben, hogy közben hihetetlenül szórakoztató. Tipikus férfifantázia, egy átlag férfinek olyan megnézni a John Wick 4. felvonását, mint egy Alkonyat-rajongó hölgynek a filmadaptációkat. Mindenki pontosan tudja, mi-mikor fog történni, tudjuk, hogy buta és agyatlan, amit látunk, de nem tudjuk levenni a szemünket a vászonról. A felesleges is egy jó kifejezés a filmre.

A játékidőből ki lehetne vágni kilencven percet, a történet szempontjából semmit sem számítana, de mégis úgy érzem, pont a lényege veszne el.

John Wick annyit akciózik, ugrál, esik-kel, hogy egy-egy epikus akciójelenet közben a néző fárad el helyette. Embertelen, amit a kaszkadőrök és a színészek megvalósítanak ebben a filmben.

Chad Stahelski rendező maga is kaszkadőrként kezdte a szakmát, ami meg is látszik művein, olyan magas szintre emelte a „gun-fu” és kaszkadőrtrükkök színvonalát, hogy arra nincsenek jelzők. A filmben van négy hihetetlen nagyszabású akció-jelenetsor. Ezek mind-mind egyre komplikáltabbak, hosszabbak és szórakoztatóbbak. A párizsi kergetőzést kapásból betenném a legjobb kaszkadőr-teljesítmények közé Hollywood történelmében.

A francia bérházban lévő lövöldözés közben még az állam is leesett.

Ahogy megkomponáltak ugyanis egymás után két vágás nélküli jelenetet, azt tanítani lehetne filmes iskolákban. Nem tudom, milyen arányban áll a tényleges felvétel és a számítógépes effekt, de ez a jelenetsor beleégett a kis filmkocka-agyamba.

Keanu pont olyan, mint eddig. Tökéletes a csendes gyilkológép Wick szerepében, amíg ő bírja szusszal, addig lesznek John Wick-filmek. Visszatérnek régi ismerősök is, Winston szerepében a mindig szórakoztató Ian McShane, a hajléktalanok királya Laurence Fishburne előadásában, vagy a nem oly régen

tragikus hirtelenséggel elhunyt, karakteres hangú Lance Reddick.

Sajnos nincs nagy szerepe Reddicknek, de az alkotók méltóképp köszöntek el a karaktertől. Hatalmas veszteség, mert nemcsak remek karakterszínész volt, de kiváló ember is.

De ne aggódjunk, érkezett pár újonc is a csapatba. Aktuális főgenyónkat Bill Skarsgård adja elő, akin látszik, hogy élvezte a forgatás minden pillanatát. Sokszor annyira túljátssza a szerepét, hogy szinte leesik a vászonról. Élmény volt nézni, ahogy az érdekes arcú svéd színész dühöng, tör-zúz, vagy csak a szemével gyilkolna. Donnie Yen a Zsivány Egyes után ismét egy vak harcművészt játszik, ami már teljesen természetes.

Meglátjuk Donnie-t egy bottal, felismerjük, hogy nem lát, már el is fogadjuk, hogy mindenkit szénné fog verni/vágni/lőni a szobában, ahol éppen tartózkodik.

Találkozunk Hiroyuki Sanada nevével is, aki Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb japán színésze, a híres harcművész/kaszkadőr Scott Adkins is beköszön elképesztő mennyiségű műanyag maszk alatt, de a Harry Potterből ismerős Natalia Tena is Wick mellé áll. Számomra a széria legszórakoztatóbb új belépője Shamier Anderson Nyomkövetője és kutyája volt. Velük akár egy spin-off sorozatot is el tudnék képzelni.

Nagyon messze kerültünk az első rész már-már kisstílű lövöldözéseitől.

A negyedik film egy epikus videojátékra emlékeztet.

A párizsi Diadalívnél az autós kergetőzés pont olyan, mintha egy ilyen játékadaptációt néznénk, az ellenfelek vég nélkül, egyesével özönlenek Wickhez, ő irtja őket, elveszi a fegyverüket, lőszereiket, majd jön egy miniboss, miközben a „nem játékos karakterek” az autóikban körülöttük köröznek és ütik el a nem figyelő rosszfiúkat vagy éppen a szerencsétlen főhősünket. Senki sem viselkedik úgy ebben a világban, mintha éppen egy lövöldözést látna, a rendőrség nem jön ki, egy trance klubban lévő darabolás közepette a tömeg csak nyugodtan táncol a harcoló felek körül.

Röhejes, de ugyanakkor nagyon stilizált és iszonyatosan hangulatos az egész.

Ha már említettem a diszkójelenetet: a film zenéje az elektronikus dalok szerelmeseinek szól. Nem találtam meg még a hivatalos dallistát, de ha meglesz, biztos, hogy megy a kedvencek közé. A film első felében nem nagyon tűnik ki a zene, inkább csak a túlkevert hangeffektek, aztán megérkezünk az említett klubba, vagy a híres párizsi Sacré-Coeur templom lépcsőihez, és megszólal a filmzene.

Sokszor mintha a zenére koreografálták volna a képeket, mint egy videoklip esetében,

a hideg futkosott a hátamon, annyira menő az egész. A világ egyik leghosszabb videoklip-gyűjteménye is lehetne a John Wick 4. felvonás, a szó legjobb értelmében. Menő, stilizált, egyértelműen a stílus uralkodik a tartalom felett, és ezzel nincs is semmi baj, ha tudjuk a helyén kezelni.

Nem tudom eléggé dicsérni az alkotókat, az egész stábot, kiemelten a kaszkadőröket, de azért meg kell említeni sok problémát is. A CGI-effektek, vérfröccsenések még mindig gagyik. Értem, hogy a vérpatronokkal, tényleges praktikai effektekkel sokkal nagyobb büdzsé elment volna, de sajnos így elég béna megoldás született (mondjuk ez a hiba az első rész óta megvan). A 18-as karikát szerintem csupán az erőszak mennyisége követelte meg, mert egy-két keményebb kivégzést láthattunk csupán, amiknél már 16-os korhatáros filmekben is láttunk durvábbat.

Tény, hogy annyira töményen és sallangmentesen ömlik ránk az akció,

talán ezért adhattak 18-ast rá. A történet is ezer sebből vérzik. Túlkomplikálják ezt a bérgyilkos-társadalmat, miközben a normál világ infrastruktúráját elfelejtik. Nincs rendőrség, se kommandósok, még a kávézókban is zömmel orgyilkosok ülnek békésen várva arra, hogy a főhős megérkezzen és jól legyilkolja őket. De mindez egyáltalán nem zavaró, sőt ez az absztrakt világkép még jót is tesz a filmnek. A második óra felére már teljesen elfogadjuk, hogy a bérgyilkosoknak saját rádióállomásuk van az Eiffel-torony tetején, ahol van egy DJ-jük, aki csak nekik játszik zenét, miközben narrálja az eseményeket.

Aki csak a John Wick első részét szerette, annak nem a negyedik felvonás lesz a kedvence. Viszont akinek a folytatások is bejöttek, azok megnyalják mind a tíz ujjukat a legújabb után, jómagam már most eldöntöttem, hogy mikor nézem meg újra. Úgy gondolom, nem túlzás kijelentenem,

a negyedik a legjobb folytatás a sorozat történetében.

Viszont nem kell tartanunk tőle, hogy sokáig wicktelenek leszünk: még idén bemutatatnak egy angol címén még csak Ballerinának keresztelt spin-off mozit, melyben Keanu valami John Wick nevű fickót fog játszani, illetve már az ötödik részt is bejelentették. Érdekes kérdés, hogy miről fog szólni, hiszen a jelenlegi epizód tökéletesen lezárta Mr. Wick pusztításának balladáját. Azt viszont sosem szabad elfelejteni, hogy a pénz nagy úr, lesz itt még folytatás, pedig ez egy lassan tízéves sorozat, de még mindig friss, kegyetlen és szórakoztató.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk