KULT

A hiphop a tudattalanra is képes hatni

Mit jelent manapság az underground? Miért annyira népszerű a Halott Pénz és a Wellhello? Kettős Tamással beszélgettünk.


Kettős Tamás igazi polihisztor művész: festészettel, költészettel, prózával és zenével egyaránt foglalkozik. Bár utóbbit is már tizenéves kora óta űzi, a hiphopban szokatlan módon csak 40 felett mélyült el igazán. Vadszamarak nevű együttese üde színfoltot jelent a hazai underground színtéren, dalaikban a hihetetlen tempóban darált szövegek funkos, rockos zenei körítéssel párosulnak. A zenekar múltja, jelene és tervei mellett a magyar hiphop közeg, valamint a kortárs művészet helyzetéről is beszélgettünk.

– Hogyan fedezted fel magadnak a hiphop műfajt?

– Mindig is rendszeres zenefogyasztó voltam: folyamatosan szólt a lemezjátszó, aztán a magnó, aztán cédé, meg a digi ez-az, plusz sok koncertre is jártam. Igaz, inkább más stílusok mozgattak meg, a rap sokáig kívül esett az érdeklődési körömön. Úgy tíz éve jött a fordulópont, amikor beleszaladtam egy-két magyar underground hiphop lemezbe: Bankos és Norba MLKK című albumába, meg korai NKS-be, Bobakrome-ba, és leesett az arcom. A kiterjedt földalatti szcénától. Attól az underground hálózattól, amelyikről addig fogalmam sem volt. Akik magyarul tolták, de mindenkinek külön szlenggel, flow-val, nyelvezettel rendelkezett. Nagyon betalált, amilyen elementárisan, dühösen, elevenen tolták a fejek.

Kvázi ősz fejjel, földig érő fehér szakállal látogattam a hiphop bulikat, freestyle partykat. Nem vagyok ugye egy tipikus "repp arc", 40-es forma voltam már akkor is, de tanuló lettem. Lestem, füleltem, ömlesztve kaptam vagy 17 kiló hazai hiphopot innen-onnan, amik aztán hónapokra beragadtak a cédélejátszóba - asszonyom majd kivert a házból. Hát mondom,

"
ilyen elementáris erővel semmilyen más stílusban nem tört fel magyar nyelv, ilyen nyersen eddig senkitől nem kaptam a pofámba a mivant.

Innentől nagyon inspirált ez a dolog: feljöttek a régi zenei törekvések, a félbehagyott elképzelések, gondoltam hozzászólok a polémiához én is.

kettos2

Névjegy

Kettős Tamás 1967-ben született Székesfehérváron. Hároméves korától Vácon élt, ott nőtt fel egy vele együtt felnövő lakótelepen. Zenei általános iskolába járt, hat évig hegedült, a mindennapos ének órák mellett  játszott szimfonikus zenekarban is. Első saját együttesét 19 évesen alapította meg Éjszakai Bitlisz néven, Vác mellett több másik városban is koncerteztek.

Jelenlegi formációja, a Vadszamarak nagyjából 5-6 éve működik, a budapesti underground klubélet rendszeres szereplői. A zenélés mellett képzőművészként is aktív: rendszeresen alkot egy bútordíszítő műhelyben, vendéglátóhelyeket dekorál, illetve festményeket készít hobbiból és megrendelésre egyaránt. Mindezeken túl a slam poetry színtéren is időről időre felbukkan.

– Mikor döntöttél úgy, hogy zenekari formában is megvalósítod az ötleteidet?

2008 környékén történt, hogy összefutottam egy kis csapattal Vácon, a Duna-parton. Ismertem őket a telepről, eggyel fiatalabb generáció voltak nálam, akkoriban kezdtek el mozgolódni: név szerint Pempő, Tibcsi, Sanya és Pepe. Állandóan ott ültek egy fűzfa alatt, kongáztak és gityóztak naphosszat. Le-lecsücsültem hozzájuk, bandáztam velük néha. Nem voltak egy konkrét csapat, de spontán módon Vadszamaraknak neveztem el őket. Időnként fújtam velük én is, aztán elkezdtünk együtt zenélni.

Akkoriban már elég sok szöveg járt a fejemben, ezekhez kerestem a megfelelő embereket. Ezekben a srácokban meg az fogott meg, hogy hihetetlen energiával ütötték a ritmusokat. Korábban Párizsban is sokat utcazenéltek, játszottak szenegáli és mali zenészekkel is, úgyhogy volt egy sajátos zenei atmoszférájuk, és szabadzenei múltjuk bőven. Irgalmatlan tempót hoztak, néha éjszakákon át, és legalább annyira periférikus, illegál volt a csapat, mint az underground hiphop akkoriban.

Tamás két szövege slam poetryként előadva:

– Hogyan alakult ki ebből a fix csapat?

– Az ős-Vadszamarak eléggé minimál formáció volt: rajtam és a két ütős srácon, Pempő Gyuszin és Virág Tibin kívül tagja volt még Magyarkúti Balázs nagybőgőn, ő is hozott egy erős déli lüktetést, és

"
olyan erős monoton, repetitív alapot, hogy neki lehetett támasztani a biciklit.

Ez a felállás igen rendhagyóan szólt, és bitang erősen jelen tudott lenni. Így kezdtünk el koncertezni már Budapesten is. Érdekes módon gitárosunk sokáig egyáltalán nem volt. Idővel elkeveredtünk az R33-ba, egy nagyon intenzív zenei közegbe, sőt, kommunába, ahol vagy húsz zenekar dolgozott. Akkor még a Dürer Kert felett, a mai Keleti Blokk helyén működött, és itt virultunk mi is.  Itt ismerkedtünk meg Pernyével, a hely vezetőjével, aki aztán gitárosként csatlakozott a zenekarhoz, sajátos rockos-pszichedelikus témáival színesítve a hangzást.

Az R33 lett a bázisunk, a Dunakanyar után mintegy második otthonunk, költöztünk vele a Közvágóhídra. Napokat-heteket bandázunk bent Pesten, és a rengeteg hatás és találkozás miatt a Vadszamarak egyfajta zenei műhely jelleget kezdett ölteni, amiben a stabil tagokon túl folyamatosan cserélődtek a jobbnál jobb vendégzenészek. Sok másik remek arc mellett Ef Zámbó Öcsivel (Bizottság, Ef Zámbó Happy Dead Band) is közösködtünk jó párszor: eleinte én voltam meghívott MC a Happy Dead Band koncerteken, majd ő kezdett billentyűzni nálunk. Innentől éveken át koncerteztünk aktívan Kettős Tamás és a Vadszamarak néven.

A Rianás című dal stúdióverziója az eredeti felállással:

Egy 2009-es koncertfelvétel részlete:

– Miért ment szét pár éve ez a felállás, és hogy állt össze a mostani?

– Underground zenésznek lenni, tudod, nem kifizetődő dolog.

"
Ha pusztán ebből szeretnél megélni, az lehetetlen. Még a lemezünk sem jelent meg, amikor az ütős srácok jóformán az éhhalál elől menekülve visszamentek Franciaországba.

Most is ott vannak, a bejáratott helyeiken utcazenélnek Marseille környékén. Bár így a nagyon erős ritmusszekció kiesett, a többiekkel még játszottam egy darabig, de csak nem talált meg minket a világhír. Ezért úgy döntöttem, hátradőlök kicsit, inkább festettem a Dunakanyarban.

Majd úgy hozta az élet, hogy Pestre kellett költözzünk kis családommal. Itt olyan két és fél, három éve egy kiállítás-megnyitón megismerkedtem Szolnok Bence Dániellel és Major Bálinttal, két kedves akusztik fejjel. Ők addig a blues szcénában mozogtak, de nagyon megtetszett a zenéhez való hozzáállásuk, lelkes naivitásuk és ugrásszerű fejlődőképességük. Rendesen összebarátkoztunk, pedig ugye ketten nincsenek annyi idősek, mint én. Megkérdeztem őket, hogy ha tartósan együtt zenélnénk, milyen néven tennék ezt, mire azt felelték, hogy ők nagyon szeretnék Vadszamarakként folytatni. Így aztán ők lettek az új gitárosok. Ehhez csatlakozott egy elképesztő basszeros, Bordás Peti, aki a Vojasa-val néha a punk és a cigányzene ötvözésére is kísérletet tesz, valamint a DeNada francia pop-rock-ska-reggae-punk formációt is erősíti.

És ugye a dobos. Egy évig kerestem dobost, és mindenkit óhatatlanul Tibcsivel és Pempővel hasonlítottam össze, míg egyszer Egerben, az Artalom fesztiválon, ahol egyedül léptem fel, az utánam jövő produkcióban megláttam Szegő Dávidot, a fiatal jazzdobos fiút, aki Ágoston Bélával muzsikált ott, s akit hallva rögtön tudtam, hogy ő az. Elfoglalt legény (MonKeys trio, Ágoston Béla összes, Bélaműhely, Andaxínház, Santa Diver), de azóta vele koncertezünk, és persze vele vettük fel az új lemezünket is.

Íme a Ragyok aki vagyok című friss album:

kettos12

kettos5

Az aktuális felállás az idei Művészetek Völgyében, Taliándörögdön

– Szövegíróként mi ihlet meg téged? Úgy vettem észre, az önéletrajzi vonal nagyon erős a dalaidban.

– Ez valahol magától értetődő, hiszen az embernek mégiscsak a saját élete jelenti a legfőbb identifikációs pontot. Ugyanakkor az is hozzátartozik ehhez, hogy ha mélyebbre hatolunk, csomó szöveg nem csak rólam szól. A Fentről látszik című számnak például csak az egyik rétege az, hogy felnőttem egy lakótelepen - emellett csomó áthallás van benne a mai közéleti, politikai helyzetre is. Tehát igyekszem a "mivanvelem" sztorit, az egotripet elemelni, általánosabb és aktuális problémák szintjére, hogy ebből más is kihallhassa magát.

Maga a hiphop mellesleg igazi mágikus műfaj: ha valaki nagyon gyorsan darálja a szöveget, akkor szűrés nélkül nagyon mélyre képes beküldeni az üzenetet. És nemcsak a tudatba, mert a tudat képtelen integrálni ennyi infót gyorsba, hanem a tudattalanba. Azt talán mondani sem kell, hogy ezzel a mágikus természettel vissza lehet élni, és ez veszélyes.

Rengeteg előadó épp erre játszik, hogy pillanatok alatt rád dobok sok infót, egy nyelvi játékot, nyelv-cselt, de akár egy átkot, mélyütést, horgot is, ami aztán ott tokosodik vagy fekélyesedik a mélyben, veszi el az erőt, rángat, mindenesetre hatalmat gyakorol.

A freeben, meg a szópárbajokban, meg a vitában, a leugatásban, a sújtásban, a legyalázásban jelen van az öntudatlan voodoo, meg az öntudatlan átok. Sok repper alap használja, én direkt nem teszem - emiatt nincsenek negatív, átkozódó, nőgyalázó, lehúzós szövegeim.

kettos10

Fotó: ogi (Fesztblog)

– Az utóbbi években egyfajta hiphop-robbanás volt Magyarországon, a punnany massiftól a Halott Pénzen át a Wellhellóig sorban futottak fel a hihetetlenül népszerű, mindenhol teltházakat vonzó csapatok. Szerinted hogy törhetett ki ilyen szinten a műfaj az undergroundból?

– Még a legnyersebben induló előadóknál is jó esély van rá, hogy idővel letisztulnak vagy elmennek populáris irányba. Ez a letisztulás esetében egyáltalán nem baj, sokkal inkább törvényszerű. Nekem Nick Cave ennek az iskolapéldája. A mainstream meg folyamatosan táplálkozik az undergroundból, ez nemcsak a zenében, de más művészeti ágakban is így van, a költészettől a festészetig.

Tulajdonképpen már akkor látszott, hogy nagyobb tömegekre is hatni fog a hiphop, amikor azt MTV zenecsatornára beszivárogtak az első, fekete bőrű képviselői. Aztán jött a fúziós zenék tömkelege, elég csak a Faith No More-t, a Red Hot Chili Pepperst, vagy a Fishbone-t említeni. Az ő sikerük szerintem mind előrevetítette a mostani folyamatot. Persze a valódi sikerhez mindenképp oda kellett tenni egy-két fülbemászó, jól énekelhető refrént, ez elkerülhetetlen volt.

kettos6

Ez és a következő kép: illusztrációk Végh Attila "Virrasztó Jenő kalandjai" című kisregényéhez

kettos13

– Hogy a másik énedről is szót ejtsünk: mi inspirál téged képzőművészként, milyen témákat festesz meg szívesen?

– Ez igen egyszerű kérdés, de kell hozzá egy bolond következetesség. Mert kölyökkoromban (ahogy mindenki, így te magad is) a művészet összes ágát kipróbáltam és műveltem. De az összeset! Rajzolni éppúgy evidens volt, mint festeni, homokvárat építeni, sarazni, tehát építeni, de táncolni, énekelni, vagy hazudozással, füllentéssel költeni, mesézni: játszani! Nekem ezek közül kiváltképp a kép vált ki, festeni! Szeretek festékgombócokat elfogyasztani, kenni. Elképesztő a képek sokasága ma. Nincs kánon. Mindenki azt csinálja, amit. Hát én

"
saját magánmitológiai hőseimet festem, akik szembejönnek velem, ha becsukom a szemem.

Érint és foglalkoztat az absztrakt, de mint struktúra, általában átmegy nálam háttérmotívumba. Ráfeszülnek a figuráim egy-egy sokszorosított motívumra, mint például a lakótelep megannyi ablaka-dabra... Igen, ez néha sokszorosított háttérzaj, amire válaszként és kérdésként reflektálnak jelenlétükkel a figurák, akik megtalálnak személyességükkel, vagy személyiség feletti ikonográfiájukkal. Figyelek a naiv, belső, színtiszta hangra, de érzékeny vagyok, mint a "profik", akik rezdülnek a külső zajra. Ma éppen ilyen idő van, hogyan lehetne másképp, minden ajándék.

kettos8

kettos9

kettos7

– Mekkora az igény manapság a kortárs művészetre? Kik veszik meg a képeidet?

– Igény? Az mindig van. Bennem ugyanúgy megvan a kíváncsiság, mint minden élő fejben. Attól él, aki él, hogy kíván és kíváncsi. "Aki nem kíváncsi, az hamar megöregszik, megméri a mérleget és koporsóba fekszik..." - ahogy a sláger mondja. De az igazi respekt azoktól jön, akik maguk is kreatívak, és eleven szelekre elevenen rezegnek. Egy jó néző, a művészet nagyságát emelő, sőt előidéző, generátor erő. Van akit inspirál egy kép, s elég ha látja, van aki hazaviszi, s az inspirálja, hogy legyen új szobája falán: új ablak vágva. Van olyan. Jó az!

– Mennyi van szerinted a Vadszamarak mostani felállásában, hová szeretnétek eljutni?

Szoktuk volt mondani: old school elemekkel új zenei ösvényt vágni. Kirügyeztetni a szóbokrokat. Játszani. Felfedezni. A Vadszamarak nyitott, zenei műhely jellegét megtartani. Nagyon fontos számunkra az összetett, instrumentális zenei rész, és az improvizáció lehetősége. Hogy egy-egy tétel soha se szólaljon meg ugyanúgy többé. Szeretném, ha mindig egyenrangú lenne a kettő, a zene meg a szöveg. Tudod, a tartalom és formája. Ez a kísérlet, és szerencsére szépen csiszolódik az új felállás.

A Vadszamarak lemezbemutató koncertje november 6-án lesz a Blaha Lujza téri Müszi mozitermében. Részletekért KATT IDE.

Tamásnak ugyanezen a napon kiállítása is nyílik a Kredenc Bistro nevű helyen, erről bővebb infók ITT.

A fenti interjú kibővített változatát pedig IDE KATTINTVA olvashatjátok el.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk