A hányás és hasmenés művészete – A szomorúság háromszöge nem kíméli a gazdagokat
A szomorúság háromszöge Ruben Östlund (Akaratlanul, Play – Gyerekjáték?, Lavina) svéd rendező második Arany Pálma-díjas filmje a 2017-es A négyzet után, ami a dögös modellpárt, Carlt (Harris Dickinson) és Yayát (Charlbi Dean) követi, akik egy szupergazdagoknak szánt, exkluzív álomhajón találják magukat, ahol mindenféle emberekkel találkoznak, köztük egy kissé perverz alkalmazásfejlesztővel (Henrik Dorsin), egy orosz műtrágyabáró oligarchával (Zlatko Burić), valamint egy udvarias, idős brit házaspárral (Oliver Ford Davies és Amanda Walker), akik "precíziós mérnöki tevékenységgel" foglalkoznak, vagyis kézigránátokat gyártanak.
A lustálkodásra vágyó gazdagokat egy teljesen fehér kiszolgáló személyzet várja, akik a nagy borravalóra hajtanak, alattuk (a szó valós és átvitt értelmében is) pedig az etnikailag sokszínűbb karbantartó személyzet helyezkedik el.
Kapásból bepillantást kapunk a felszínes és álságos modellszakmába, majd egy Carl és Yaya közti éttermi diskurzusba, amelyben hosszan beszélgetnek arról, hogy kinek is kéne kifizetnie a számlát. A jobban kereső, de mégis a férfitől gesztust váró nőnek, vagy a nőtől a következő ceh kifizetésére ígéretet kapó férfinak? Ilyen és ehhez hasonló, hétköznapi, mégis húsbavágó párbeszédek és szituációk várhatók Östlundtól, ahogy azt a korábbi filmjeiből megszokhattuk.
A szomorúság háromszögével a rendező mégis egy populárisabb irányba kanyarodott el. Egyrészt ez az első angol nyelvű filmje, amelyben a mostanában egyre népszerűbbé váló Harris Dickinson (Kingsman – A kezdetek, Ahol a folyami rákok énekelnek, Ecc, pecc, ki lehetsz?) mellett a hajó flegma kapitányának szerepében egyenesen Woody Harrelsont instruálhatta, a Yayát alakító Charbli Dean pedig minden bizonnyal nagy karriert futhatott volna be e film után, sajnos azonban a 32 éves dél-afrikai modell-színésznő 2022. augusztus 29-én tragikusan fiatalon hunyt el egy a szervezetét megtámadó fertőzés miatt.
A luxusjachtos etap az amúgy nem rövid, két és fél órás játékidő lényegi része, amelyben az utasok és a személyzet közti szóváltások és kényelmetlen, kínos momentumok végül az előbbiek durva megalázásához vezetnek. Talán ez a film mutatja be a legérzékletesebben, hogy milyen lehet a tengeribetegség. A folyton a kabinjában piáló és punnyadó kapitány ugyanis egy félreértés miatt épp egy viharos estére tűzi ki a kapitányi vacsorát. S miközben a hajó folyamatosan ide-oda imbolyog az óriási hullámok hátán, a magukat puccba vágó utasok nem éppen gyomorkímélő gourmet-cunamival szembesülnek: a nem túl friss tengeri herkentyűk pedig ki is fejtik hatásukat, amely a filmtörténelem egyik leghosszabb és legviccesebb, a hajón addig irritálóan „jabbáskodó” gazdagok felé a nézőkből kellemes kárörvendést kiváltó hányós és fosós jelenetet eredményezi. Kétségtelenül ez a kb. 20 perces (!!) szakasz a film csúcspontja, A szomorúság háromszöge azonban ennél természetesen többről szól. Östlund egyszerűen csak úgy gondolta, ennyi ösztönös móka jár a nézőknek, a szatíra műfajába ez simán belefér.
Van azonban egy harmadik része is a filmnek. A hajót ugyanis kalózok támadják meg, egy robbanás és süllyedés után pedig a túlélők (köztük Carl és Yaya, egy szélütésen átesett, kerekesszékes hölgy, az orosz oligarcha, az alkalmazásfejlesztő, valamint hárman a személyzetből: a főnöknő, egy gépész és egy takarító) egy lakatlan szigeten találják magukat. Itt pedig kellemesen átrendeződnek az erőviszonyok. A pénz ezen a helyen ugyanis nem ér semmit, így mostantól a halászni és tüzet rakni tudó takarítónő kerül a tápláléklánc csúcsára, mindenki neki kénytelen engedelmeskedni, ha ételhez akarnak jutni.
Szóval bőven akad céltábla, és a mondanivalóval sem fukarkodik az író-rendező, az viszont kétségtelen, hogy például a Lavina halk szavú cizelláltsága itt a nézők arcába robbanó ordítássá erősödik, mivel, ahogy fentebb is áll, Östlund most fontosnak tartotta a szórakoztatást is, a szélesebb rétegek elérését.
A szomorúság háromszöge sok minden: elrettentő történet az osztrigák szürcsölésének veszélyeiről a viharos tengeren, a felső tízezer kíméletlen kritikája, lehetőség arra, hogy Woody Harrelson Karl Marx tanait hirdesse, illetve egy erősen pesszimista felvetés azzal kapcsolatban, hogy az emberek (az elnyomók és az elnyomottak egyaránt) alapvetően hajlandók egymást kihasználni, ha a megfelelő körülmények adottak. Ha félredobjuk a Rolexeket és a felmosóvödröket, végül is mindannyian ugyanolyanok vagyunk. Kiábrándult vízió, de fenemód szórakoztató.
