KULT

A fél osztályom ott volt a közönségben, és kiabálták, hogy "tanár úr, tanár úr!"

Sallai László középiskolai tanár szeretne lenni, de emellett négy zenekarban is játszik. A Szabó Benedek és a Galaxisokkal, illetve a Felső Tízezerrel is egyre nagyobb sikereket ér el.


Bár sok zenésznek van polgári foglalkozása, ők többnyire csak hobbiszinten játszanak zenekarokban, komolyabb terveik nincsenek a dologgal. Az, hogy valaki egy jól menő, országosan turnézó és fesztiválozó csapat tagjaként dolgozzon kötött munkakörben, kimondottan ritka.

A 27. születésnapját a napokban ünneplő Sallai László viszont annak ellenére el tudja képzelni magát magyar-történelem szakos tanárként, hogy már a tavalyi évet is végigkoncertezte, idén pedig valószínűleg még több fellépése lesz. Ő a Szabó Benedek és a Galaxisok basszusgitárosa, ez a zenekar gyakorlatilag már befutott, de Felső Tízezer nevű saját formációja is egyre több rajongóra tesz szert. Arról beszélgettünk, hogyan éli meg a népszerűséget, mit szólnak ehhez a diákjai, valamint hatottak-e egymásra a hozzá hasonlóan generációs szövegeket író Szabó Benedekkel.

– Mikor merült először fel benned, hogy a zenélés akár több is lehet az életedben, mint puszta hobbi?

– A komolyra fordulás talán 2012-ben volt, akkortájt, amikor a The Somersault Boy elindult. Ekkor éreztem először, hogy megtaláltam azt a hangot, amit szerettem volna megütni. Igazán viszont az elmúlt két évben pörögtek fel az események, amióta a Galaxisoknak is tagja vagyok, illetve a Felső Tízezer is létezik. Azóta hatalmas a tempó, nagyjából állandó rohanással, de nagyon élvezem. Mindig is ezt akartam, szóval eszem ágában sincs panaszkodni.

– Hogyan élted meg ebből a szempontból, amikor egyre többen kezdtek járni a koncertjeitekre?

– Ez egy elég döbbenetes élmény, hiszen a zenészek többségéhez hasonlóan kezdetben velem is az volt a helyzet, hogy főként a haverjaim jöttek el megnézni.

"
Amikor egyre több lett az ismeretlen arc, sőt még oda is jöttek koncert után, illetve leveleket is írtak, hogy mennyit jelent nekik ez az egész, azzal először tényleg nehéz volt mit kezdeni. Ilyenkor tényleg csak annyit tud ismételgetni az ember iszonyú hálásan, hogy „köszönöm, köszönöm”.

Nagyon furcsa, de remélem, hogy még sokáig így fog maradni.

– Melyik szerep áll közelebb hozzád, a gitáros frontember, vagy a háttérben meghúzódó basszusgitáros?

– Mindkettőt nagyon szeretem, azért is, mert nagyon élesen elválnak egymástól: mindkét szerepben teljesen máshogy kell viselkednem. Ez persze kihívás, ugyanakkor változatosságot is jelent. Az egyikben az a jó, hogy a szélre húzódva tudok a hangszerre koncentrálni, a másik pedig folyamatos figyelmet és fegyelmet kíván.

– Könnyű volt elkezdened magyar nyelven is dalokat írni az angol után?

– Nem, annak ellenére se, hogy legelőször gimnazistaként magyarul kezdtem el írni. Aztán valahogy átváltottam angolra, volt egy 3-4 éves kihagyás, amikor egyáltalán nem írtam magyar nyelven. Aztán miután elhatároztam, hogy most már tényleg megcsinálom a Felső Tízezret, az elindulás nagyon nehezen ment. Sokáig úgy éreztem, nem elég jók a szövegek, ez jelentős csúszást okozott. Végül A mi emberünk és a Süllyedő hajó volt az első két dal, ami megszületett, ezekre mondtam először, hogy érdemes velük kiállni mások elé.

– Ezek saját élmények által inspirált dalok?

– Nagyrészt igen, amiben az is közrejátszott, hogy a régebbi szövegeimet amiatt nem éreztem olyan jól sikerültnek, mert túl sok volt bennük a fikció.

"
Szerintem nem annyira hiteles, ha olyan dolgokról írok, amelyek igazából nem történtek meg velem.

Ezért miután jött ez a visszaváltás magyarra, tudatosan személyes élményekből kezdtem el építkezni. Persze nem kizárólag, de most már szerintem legfeljebb 15 százalék a fikció aránya a szövegeimben, míg korábban szinte fordítva volt.

– Benedek mindig elmondja, hogy ő igazából egyáltalán nem olyan zenéket hallgat, mint amit játszik. Te hogy állsz ezzel?

– Ha a Felső Tízezret nézzük, akkor ez rám nem igaz, mivel hozzám mindig is közel állt az a fajta powerpop hangzás, ahová leggyakrabban besorolják. Bár nagyon sokféle zenét hallgatok, ennek mondjuk a 60 százaléka biztosan ilyen jellegű.

sallail4

Fotó: Komróczki Dia

– És szövegek terén ez az underground-alternatív világ mennyire jön be?

– A ’80-as évek újhullámos underground vonala nagyon nagy hatással volt rám, az URH-tól az Európa Kiadóig, a ’90-es években pedig például az Üllői Úti Fuck, vagy a Kézi Chopin. Azt nem tudom megmondani, hogy a saját szövegeimet közvetlenül mennyire inspirálták, de mondjuk a Vidámpark hatása szerintem eléggé tetten érhető. Ugyanakkor

"
olyan helyekről is próbálok ihletet meríteni, amelyek nem feltétlenül dalszövegalapúak. Ilyen akár a szépirodalom, akár a filmművészet.

– A Felső Tízezer bemutatkozó, illetve a Galaxisok első két lemezére egyaránt a generációs tematika jellemző. Hatottatok egymásra Benedekkel?

– Valamennyire biztosan, már csak azért is, mert elég hosszú beszélgetéseket folytattunk a dalszerzésről. Ez valóban leginkább a tematikában érződik, ebben a tekintetben biztosan volt valamilyen kölcsönhatás, különösen, hogy kissé hasonló élethelyzetben voltunk az említett lemezek megírásának idején.

– A most születő dalaitokról ki szoktátok kérni egymás véleményét?

– Ez inkább zenekari szinten jellemző, amire a tavasszal lezajlott közös turné pont jó alkalmat teremtett. Ennek során próbálgattunk pár új számot, és tök jó kontrollcsoportot jelentett, hogy általában a Galaxisok többi tagja is meghallgatta a koncerteket. Egyébként pedig inkább az otthon rögzített első demókat szoktam megmutatni másoknak és ezekről gyűjtök visszajelzéseket.

– Volt olyan, hogy a másik valamelyik dalára azt mondtátok, „basszus, ezt én is megírhattam volna”?

– Benedek egyszer azt nyilatkozta, hogy ő személy szerint a Teleszkópot irigyli legjobban a dalaim közül. Az én esetemben ez a Focipályák éjszaka, ami szerintem az egyik legjobb Galaxisok-dal.

– Ha már említetted a közös turnét: mennyit vett ki belőled, hogy egész este színpadon voltál?

– Egyfelől nagyon sajnálom, hogy vége lesz (egy állomás van még hátra), mert végig remek volt a hangulat a két zenekar között – annak ellenére, hogy előzetesen kicsit tartottam tőle, milyen lesz összeereszteni őket. Szerencsére alaptalannak bizonyult az aggodalmam. Mindazonáltal az tény, hogy nekem rettenetesen fárasztó volt, előzetesen nem is igazán gondoltam bele ebbe. De egyáltalán nem bántam meg, bár állandó jelleggel nem csinálnék ilyet, egy turnét viszont simán be lehet vállalni. Most azért jó lesz kicsit lazítani a fesztiválszezon kezdetéig.

– Felnőhet szerinted a Felső Tízezer arra a szintre, ahol a Galaxisok most tart?

– Azt gondolom, hogy van benne egy elég erőteljes pop-potenciál, ami az első lemeznél elég jól megmutatkozott. De abból, hogy ezzel rendelkezik a zenekar, nem következik magától értetődően, hogy a népszerűsége is arányosan fog növekedni. Ez egy nagyon sok tényezős dolog, annyi biztos, hogy jó dalok mindenképp kellenek hozzá. Reménykedem benne, hogy ezek megvannak, innentől kezdve pedig majd eldől, mi lesz. Jósolni mindenesetre nem mernék semmit, annyi apró részleten el lehet csúszni.

– Fontos számodra, hogy polgári foglalkozásod is legyen a zenélés mellett, vagy egy adott szintre eljutva bevállalnád, hogy csak abból élsz?

– Volt már egy rövid időszak, amikor nem csináltam semmi mást mellette, illetve olyan is, hogy újságíróként dolgoztam viszonylag kötetlen időbeosztással.

"
Annyi biztos, hogy hagyományos irodai munkakörben nem igazán tudnám elképzelni magam, ebbe a „9-re bemegyek, 5-kor eljövök” rendszerbe nehezen tudtam annak idején betagozódni.

De lehet, hogy pont egy ilyen keret kell az életemhez, hogy ne menjen el mellettem minden. Kell valami, ami rendben tart.

sallail6

Fotó: Komróczki Dia

– Jelenleg mi ez?

– Épp az egyetem utolsó heteit csinálom, magyar-történelem szakos tanárként fogok végezni az ELTE bölcsészkarán. A közelmúltban a gyakorló tanításom is megvolt, ami tényleg megvalósította azt a bizonyos keretet. És ez nem is tett rosszat nekem ebben a tavaszi időszakban, annak ellenére, hogy az időbeosztásomat nyilván még tovább bonyolította.

– Elmennél tanárnak egy középiskolába?

– Igen, ez a tervem, hacsak nem jön közbe valami váratlan fejlemény.

– És hogy tudnád ezt összeegyeztetni a turnézással?

– Nyilván nem lenne könnyű, de végül is elég sok tanárról tudok, aki aktívan zenél a munkája mellett, úgyhogy valahogy biztos megoldható. Persze ez majd csak élesben derül ki igazán, ha tényleg eljutok arra a pontra. Mindenesetre ha a mostani vitalitásomat nézem, szerintem viszonylag simán össze tudnám egyeztetni a kettőt. Remélem, egy vagy két év múlva is ez lesz a helyzet.

– A diákok, akiket tanítottál, mennyire tudták rólad, hogy zenélsz?

– Pont az említett gyakorló tanítás alatt játszottunk az A38-on a Galaxisokkal és a Felső Tízezerrel is, erre a koncertre a fél osztályom eljött. Vicces volt, ott álltak elől a közönségben és kiabálták, hogy "tanár úr, tanár úr!" Ők mondjuk már idősebbek voltak, ebben a félévben kisebbeket tanítottam, akik szerintem nem annyira tudták, hogy mit csinálok hétvégente. Ez szerintem egészségesebb is így, nem tartom szerencsésnek, ha ezek a szerepek keverednek.

– Említetted, hogy újságírással is foglalkoztál, leginkább kulturális területen. A saját dalaidra mennyire tudsz külső, objektív szemmel tekinteni?

– Azt hiszem, hogy semennyire. Annyit talán meg tudok érezni, ha valami tényleg nagyon jól sikerült, de egyébként nagyon nehezen megy ez. Emiatt is jó a zenekar, mert értékes visszajelzéseket tudnak adni külső fülekként. Hiszen hiába együtt rakjuk össze a dalokat, az alap vázat azért többnyire egyedül írom, és nekik mutatom meg először. Akkor adódnak igazán furcsa helyzetek, ha valamiről azt hiszed, hogy ez tök jó, ők viszont sehogy sem lelkesednek érte. Ilyenkor el kell dönteni, hogy csak azért is keresztülviszed, amit szeretnél, vagy hiszel nekik és elengeded. Mindkettőre volt már példa.

"
Az egész dalszerzést talán a hegymászáshoz tudnám hasonlítani: az ember folyamatosan igyekszik a csúcs felé, és hiába halad jó ütemben, időnként elkerülhetetlenül visszacsúszik.

De ez is a legszebb az egészben, hiszen ha folyamatosan tartani tudnék egy stabil színvonalat, elveszne az egésznek az izgalma. Ahhoz, hogy elsőre megírj tíz tökéletes dalt egy lemezre, tényleg minden csillagnak együtt kell állnia.

A legújabb Felső Tízezer klip:

sallail5

Fotó: Komróczki Dia

– A készülő második album mennyiben lesz más világ, akár zeneileg, akár szövegek terén? Marad a generációs jelleg, vagy Benedekhez hasonlóan te is újítasz?

– Szerintem nem lesz nagyon éles váltás, zeneileg legfeljebb annyiban, hogy az első lemezt még csak ketten csináltuk Korándi Dáviddal, emiatt elég hangsúlyosan domináltak rajta a szintik. Most viszont már van rendes zenekar, és az egészet együtt fogjuk rögzíteni. A dallamok és az alapvető zenei világ viszont nem nagyon fog változni, legfeljebb kicsit erőteljesebb lesz.

Szövegek terén nem tudom, mekkora a különbség – annyi biztos, hogy egy elég rossz magánéleti periódusomat éltem az elmúlt két évben, ami nyilván az ezalatt született dalokra is hatással volt. Bár az első lemez írása alatt sem éreztem magam mindig jól, akkor azért eléggé más volt a hátterem.

"
Emiatt most kicsit talán kiakadtabbak a szövegeim, a rettenetes mértékű önostorozásból ugyanakkor próbáltam lehetőség szerint visszavenni. Az önironikus hangvétel viszont változatlanul megvan.

– Ez ősszel fog megjelenni?

– Igen, valószínűleg nyár végén vesszük fel és szeptember-október környékén tesszük közzé. Beharangozóként most kiadtunk egy háromszámos EP-t Új városok épülnek címmel, ennek lesz a bemutató koncertje május 10-én a Gozsdu Manó Klubban. Itt mutatkozik be Korándi Dávid Cappuccino nevű szólóprojektje is, aminek élő előadásában egyébként a Felső Tízezer többi tagja is részt vesz Szigeti Árpival és Szabó Benedekkel kiegészülve.

sallail1

Fotó: Bradák Soma

sallail3

– Tagja vagy még két másik zenekarnak, a már említett The Somersault Boy-nak és a Zombie Girlfriendnek is. Ezek mennyire töltenek be jelentős szerepet az életedben?

– A The Somersault Boy eredetileg szólóprojektként indult, aztán végül zenekar lett abból is. Mostanában úgy tűnhet, hogy nagyon elnyomta a másik kettő, de azért ezzel is dolgozunk a második lemezünkön. Koncertezés terén kicsit hobbiszintű a dolog, akkor lépünk fel, ha éppen nagyon szeretnénk már. Próbálni viszont gyakran szoktunk, és a dalszerzői kapacitásomnak is elég jelentős része oda ment az utóbbi időben. Viszonylag laza a munkatempó: nem sürget minket semmi, akkor csináljuk, amikor kedvünk van hozzá.

A Zombie Girlfriend Benedek projektje, annak is volt egy nagyobb szünete, tavaly kezdtünk hosszú idő után újra koncertezni. Mindannyian nagyon szeretjük csinálni, ráadásul most már ott is Korándi Dávid gitározik, szóval rajtam kívül is van átfedés a Felső Tízezerrel. Igaz, mivel Eszter, a dobosunk Berlinben él, nem tudunk olyan aktívak lenni, mintha minden tag budapesti volna. De dolgozunk, ahogy tudunk.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk