KULT

A Fekete Lyuk a szabad alkotás és szórakozás sötét bölcsője volt a nyócker peremén



Csabáék már itt léptek fel 1988. februárjában és hamarosan az egyik törzshelyük lett, bár sokfelé játszottak, a Petőfi Csarnokban, az Almássy téren, a Saigon Klubban, különböző fesztiválokon, sőt külföldön is. A felsorolt helyek közül ma már egyik sem létezik…

- Igaz, hogy megszűntek ezek a helyek, de megszűnt az a világ is, amelyben minden zenekarnak volt lehetősége fellépni. „Van közönséged? Gyere, játszál” – mondták. Ha elég sokan voltak, valami pénzt is kaptak. Ma már nem is engednek be sehová olyan zenekart, amelyik nem tudja megmutatni, hogy mennyi „követője” van, csak azt nézik, hogy mennyi pénzt hoznak a háznak

- mondja Csaba.

Valóban elválaszthatatlanok a rendszerváltás körüli évek az underground kultúra sem előtte, sem azóta nem látott robbanásától?

Csaba szerint ebben nyilván benne volt, hogy az a rendszer, amiben akkor éltünk, egy kicsit lazább lett, már nem tiltották ezeknek a zenekaroknak a fellépéseit kis klubokban. "De ne felejtsük el azt sem, hogy a 80-as évek az egész világon számtalan friss ötletet hozott a zenében és ez hatással volt a magyar zenei életre is. Könnyebben ki lehetett menni Nyugatra koncerteket meghallgatni, sőt, 1989-ben már az NSZK-ban és Nyugat-Berlinben is turnéztunk. És nem kellett hozzá disszidálni… lejött egy dortmundi srác, megnézett bennünket, és felajánlotta, hogy mehetünk hozzájuk, az ő zenekara, a Walls Have Ears pedig fellép a Lyukban."

- Egyfajta szelep is, volt, mert akkor még nem lehetett tudni, hogy le fogják rombolni a Berlini Falat, és a nyugatiaknak kuriózum volt minden, ami a Vasfüggönyön túl volt. Igaz, hogy minden koncerten ott voltak a „megfigyelők”, hogy nem történik-e rendbontás, nem hangzanak-e el „uszító, lázító” beszólások, fűzi hozzá Matyi.

Csaba: - Nagyon sokrétű volt a közönség. Sok olyan ember járt oda, akik valami módon nem találták a helyüket a maguk környezetében, viszonyrendszerében. Éppen ezért nagyon izgalmas találkozásoknak a helyszíne lett a Fekete Lyuk olyanoknak köszönhetően, akiknek egymástól eltérően kattogott az agyuk.

Matyi: - És nemcsak zenészekről beszélünk. Gyűjtőhely volt mindenféle művészeti ágakból. Megfordultak ott festők, költők, még divatbemutatókat is rendeztek.

A legnagyobb ugrást azonban a tánc, a modern, kísérleti mozgásszínházak jelentették, elsősorban Szabó Györgynek, a Trafó későbbi alapítójának köszönhetően. És volt egy tv, ahol a koncertek szüneteiben folyamatosan mentek a legújabb underground zenék, a Fields of Nephilimtől a Cabaret Voltaire-ig, amelyeket máshol nem lehetett látni.

Matyi: - Olyanok voltunk, mint egy nagy család. A koncerteken túl is ott éltük az életünket. És a mai napig, 30 év után is azok, akik Fekete Lyukasok voltak, összekacsintanak, mert ez egy közös életérzés volt. Szerintem minden nagyobb generáció átélte ezt: például amikor a 60-as években bejött a beat-zene, az akkori fiatalok ugyanolyan nagy robbanást hajtottak végre a szüleik szemében.

Bennünket is el lehetne nevezni „kis nagy generációnak”, hiszen egészen biztosan hozzá tettünk valamit az addigi társadalom bomlásához, még akkor is, ha a Lyukban nemigen politizáltunk. És bár az idő rövidsége miatt nem lehet azt mondani, hogy itt nőtt fel egy nemzedék, de azt igen, hogy itt vált felnőtté.

Máig jönnek oda hozzám olyanok, akik boldogan mesélik, hogy az anyukájuk leengedte őket 15 évesen…

Azért Matyi emlékszik arra is, hogy bizony voltak néha botrányok, amikor elkezdtek lejárni a skinheadek, de Nagy Gyula egy idő után kitiltotta őket.

Matyi: - Gyulának sokat köszönhetünk, valamiért beletartozunk abba a szűk körbe, akiket ő nagyon szeretett. Az F.O. után innen indult új zenekarom, a Sex Action, amelynek ő lett a menedzsere. Velem jól elvolt, Csabával azonban állandóan vitatkoztak.

Csaba: - Mi akkor is vitatkoztunk, amikor jóban voltunk. Gyula nagyon segítőkész volt, aki hozzá tartozott, mindent megkapott, de azt nem szerette, ha máshol is fellépünk. Akkoriban ment a különböző helyek között a plakátháború. Valaki ment, kitette a plakátot, utána ment valaki, és leszedte – volt, hogy ezt egy éjszaka háromszor-négyszer végigcsinálták. Gyula a mi plakátjainkat is leszedette, ha például az Almássy-téren játszottunk.

A Fekete Lyukban működött egy stúdió is, amelynek fontos szerepe volt az ott fellépők zenéinek megőrzésében. Korábban az underground képviselői csak elvétve juthattak lemezhez az Erdős Péter-Bors Jenő fémjelezte struktúrában, aki mégis, annak már-már vállalhatatlan kompromisszumokat kellett kötnie zenéjében, szövegeiben, és ezért őket gyakran „árulóknak” is tekintették.

Ezért a preferált hanghordozó számukra a műsoros kazetta volt. A Lyukban, illetve az ország más hasonló helyszínein készült felvételek minősége ugyan gyakran hagy kivánni valót maga után, ugyanakkor felbecsülhetetlen értékű és megismételhetetlen kordokumentumnak számítanak. Ugyanez a helyzet az újság és a hírlevél peremén álló fanzine-ekkel, amelyeket a zenekarok, klubok, rajongó közösségek adtak ki.

Éppen ezért ideje lenne ezeket digitalizálni – mondják a fiúk. Csaba éppen nemrégiben kapta meg azt az F.O.-felvételt, amely valószínűleg az utolsó bulijuk volt a Fekete Lyukban. Akkor már Zana (Ganxsta) Zoli dobolt nálunk.

„Azon a koncerten minden szerzeményünket eljátszottuk, ráadásként a Rózsaszín párduc és a Volt egyszer egy Vadnyugat átdolgozását is” – emlékezik a basszusgitáros.

A Fekete Lyuk 1994-ben szűnt meg. Matyi, így visszatekintve, csodálkozik, hogy „addig bírta”, mert szerinte a rendszerváltással „okafogyottá” vált a hely. Már csak azért is, mert több hasonló klub nyílt meg a Tilos az Á..-tól a Blue Boxig, és az addig nagy, egybefonódó közönség elkezdett megoszlani, rétegeződni. Közben a budapesti zenekarok is egyre többet mentek vidékre, művelődési házakba, klubokba, tehát már nem volt értelme feljönni a fővárosba egy buli kedvéért.

„Először Budapesten haltak meg szép lassan ezek a hangulatok, vidéken tovább tartott, mivel oda később is érkezett meg. Én magam is tapasztaltam később a Mask zenekarral – teszi hozzá Csaba.

Az F.O.Systemtől annak idején egyetlen kazetta jelent meg – rajta olyan „klasszikusokkal”, mint a Ne félj, az Utolsó üvöltés, vagy a Még - azóta ezt a felvételt, kiegészítve néhány kiadatlan dallal, CD-t és bakeliten is megjelentették. Az alapítók, nem utolsósorban a Kiscelli Múzeum kiállításának sikerén is felbuzdulva, most azt fontolgatják, hogy egy könyvben is megörökítenék a zenekart, és azt a környezetet, amely éltette – sok fekete-fehér fotóval.

E korszak tanúja Orbán Zsuzsanna, aki nem csupán az F.O. turné-menedzsere volt , de számos független koncert szervezőjeként, hangzó anyagok kiadójaként és az Indie 16 underground kulturális lap főszerkesztőjeként is részese volt az eseményeknek. Zsuzsa így látja ma a magyar „ellenkultúra” születését:

-A 80-as évek második felében egyre jobban érezhető fellazulás a politikában, a kulturális életre is hatással volt. Az embereknek fokozatosan megváltoztak a szórakozási szokásaik, igényeik. De miközben a világban minden megtörtént, ami megtörténhet, - vagy annál több is, aközben hazánkban minden valamilyen „skatulyában mozgott, és ha ebből ki akart lógni, azt lenyirbálták. Érthető, hogy amikor ez a tendencia liberalizálódott, egyfajta túlburjánzás alakult ki.

Mindenki el akart valamit mondani, írásban, táncban, zenében, képzőművészetben, és ha lehet, ellenlábas akart lenni, nem akart beállni a sorba, nem akart ugyanúgy beszélni, ugyanolyan helyen szórakozni, vagy esetleg ugyanazt inni. Helyek keletkeztek, ahol ezek a mondanivalók teret nyertek, klubok, szabad terek, pincék, művelődési házak fogadtak be zenekarokat, mini galériákat, performance-okat, táncprogramokat.

Pezsgő lett a kulturális élet, elmehettél egy pólóban és egy farmerban a rendezvényre, nem csesztettek a nyakkendő hiányával, megihattad nyugodtan a sörödet és találkoztál egyívású emberekkel, természetesen a szó jó értelmében. Vagyis az újra, a másra éhes emberekkel.

Ilyen lett a Lyuk is. Lázadni akarsz? Más akarsz lenni, mint a szüleid, az osztálytársaid, vagy egyszerűen csak teszel az elvárásokra? Járj a Lyuk-ba! Mutasd meg, hogy van egy hely, ahol elfogadnak, ahol vagy valaki. Talán legjobban úgy jellemezhetném azt az érzést, amit adott, hogy kinn, amíg sorba álltál a bejutásra, elhagytál magadból valamit, ami helyett aztán benn megtaláltál valamit, önmagadat. Te lehettél, sallangok, álarcok, megjátszások nélkül.

-Hogy élted meg belülről a Lyuk-hangulatot?

- A fő szerep a zenéé volt. Megkaptad a világ alternatív zenekarainak a legjobbjait koncertfelvételeken, klipekben. Úgy működött, mint egyfajta műhely. Hallgattad a jó zenéket és már nem elégedtél meg a szarral. Ezt akartad hallani az itthoniaktól is. Szórakoztál és ízlésedben csiszolódtál. Egy messzemenőkig elfogadó, mondhatni szeretettel teli közegben, ahol senki sem bántott semmiért senkit, de mindenki figyelt mindenkire. Nem egyszer láttam, hogy valaki kicsit „túlfogyasztott”, és mennyire vigyáztak rá.

-A szabályozott külvilág persze szörnyülködött, de a legjobban felháborodók sosem mentek le, hogy saját szemükkel meggyőződjenek a „pokol tornácáról”…

-Nagy Gyula nagyon „bölcs népművelő” volt. Tudta, meddig engedheti a devians viselkedést, hogy még nem zárják be a klubot, és hol kell ezt akár láthatatlanul korlátozni. Így azután nem volt komoly rendbontás, miközben senki nem érezte úgy, hogy korlátoznák a szórakozásában.

Pedig a klub híre távolról sem volt ilyen jó kívülről, a városból. Ezt is megértem, mert néha, ahogy végignéztem magunkon a utcán, a bejárat előtti várakozásokon, mint a varjak, olyanok voltunk. Csak feketében, fekete hajjal, körömmel és rúzzsal, lehetőleg szakadtan, lehetőleg mosoly nélkül. Nagyon jó kontraszt volt az egy emelettel felettünk működő diszkó gyülekező közönségével, akik mind a csilivili kinézetükkel kivívták a varjak utálatát és fordítva. De azután mindenki ment a saját klubjába és úgy szórakozott, ahogy neki megfelelt.

Egyszer találkoztam egy üzletemberrel, aki fontolgatta, hogy valami pénzzel beszállt volna az F.O.-ba, de érdekelte a Lyuk is. Hívtam, de aggodalmaskodott, hogy mi lesz ott, ezért vett egy bőrdzsekit, hogy „ki ne nézzék” – egy olyat, ami a Lyukban senki más fel nem vett volna. De senki nem foglalkozott vele. Nem értette, hogy ide egy abszolút elfogadó közönség jár.

-A koncertek, a közönség, a stúdió, még a falak is mind szerves részei voltak a művészi „műhelymunkának”.

-Az F.O. System is ott készítette első anyagát. Ők aztán iskolapéldái annak, hogy sok jó zene hallgatása azt szüli, hogy maguk is jó zenéket kezdenek csinálni. Egyedülálló hangzásukkal, ütős szövegeikkel, ellenállhatatlan kinézettükkel a hazai dark éllovasai lettek. (Büszke vagyok, hogy a menedzserük lehettem).

A Lyuk szellemiségéből sok hasonló áramlat forrott ki. Zenekarok alakultak a semmiből, hihetetlen kreativitást mutatva a legkülönbözőbb stílusok képviseltették magukat. Őrült lelkesedéssel, garázsokban, kezdetleges eszközökkel vettek fel két három dalt, ezekkel házaltak a klubokban, fellépési lehetőségeket kunyerálva, kazettaborítókat terveztek, fanzine-eket sokszorosítottak, kialakult egyfajta alternatív grafika, alkalmazott képzőművészet.

Azt gondolom, a Fekete Lyuk elindítója volt egy új, addig ismeretlen közösségi szórakozási formának, amelynek felszabadító hatása átterjedt több művészeti ágra is, elfogadottá váltak olyan kifejezési formák, melyekkel a fiatalok megpróbáltak választ adni az élet kis és nagy kérdéseire – a maguk sokféle megközelítéséből.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk