KULT

Falhoz vág és kicsavar a Better Call Saul fináléja, hasonlóan a Breaking Badhez

Vince Gilliganék méltó módon búcsúztatják el a tévétörténelem egyik legszenzációsabb ügyvédjét, pontot téve ezzel egy fergeteges univerzum történetének végére. Kritika.


Hat évad után véget ért a Better Call Saul című, sokszoros díjnyertes sorozat, kétségkívül filmtörténeti műremek. Ezzel pedig 14 év után – úgy tűnik – pont került egy komplett univerzum történetének végére, amiben egy kétségbeesett kémiatanár bűnbeesését és pokolba ereszkedését (Breaking Bad), valamint egy simlis, de zseniális ügyvéd felemelkedéseit, bukásait és az ezek közötti lavírozását (Better Call Saul) kísérhettük végig. Ráadásként kitekintve a Breaking Bad másodhegedűs főhősének történetére egy egész estés filmben (El Camino).

Illetve nyomon követhettük, hogy a főszereplők ki mindenkit tettek tönkre átalakulásaik során.

Nagyon nehéz bármint írni a sorozat utolsó része után. Nehéz megfogni, hogy a remekül megkomponált utolsó epizódról érdemes-e beszámolni, ami méltó lezárása volt annak, amivel a sorozatok készítői elkényeztettek minket, vagy belekezdjünk-e abba, hogy mit jelentett a világnak és – igyekszem nem túlozni – az egyetemes kultúratörténetnek a Breaking Bad/Better Call Saul. Előrebocsátom, hogy igyekszem nem spoilerezni, de ha valaki még nem látta volna ezeket a műveket, a saját maga érdekében nézze végig, mert nem biztos, hogy egyhamar hasonlót láthat a tévében vagy a streamingszolgáltatók kínálatában.

Végül arra jutottam, hogy egy cikkben énekelni meg a két sorozat összkulturális lényegét túlságosan nagy falat lenne, így az „alapmű” Breaking Bad zsenialitásának érzékeltetésére csak annyit írnék: ez az a sorozat, aminek mellékágából, vagyis spin-offjából olyan fergeteges alkotást kreált a modern tévétörténet két legnagyobb zsenije, Vince Gilligan és Peter Gould, hogy sok kritikus véleménye szerint esélyes a „minden idők legjobb sorozata” címre. Aki pedig ezzel vitázik, az általában épp a Breaking Bad-et teszi elé.

A rákbeteg, a családja jövőéért aggódó kémiatanár kisember csetlő-botló drogkotyvasztójából az új-mexikói drogkartell egyik császárává, és eközben egy szörnyeteggé váló Walter White figuráját valószínűleg mindenki ismeri, aki az elmúlt 14 évet nem egy mosoda alatti pince mélyén töltötte, hisz a karakter egyértelműen popkulturális ikonná vált. De amennyire nem lehet pár mondatban összefoglalni a Bryan Cranston által alakított karakter, és így a sorozat lényegét, úgy nehéz szinopszist adni a Better Call Saul (a továbbiakban csak: BCS) fő lényegéről és a szereplő jelleméről is.

A Breaking Bad (a továbbiakban csak: BB) simlis ügyvédje Walt fő karaktere mellett a nézők egyik kedvencévé nőtte ki magát. Bár az alkotók minden mellékszereplővel nagyon profin bántak, és mindenki személyiségében ott volt egy komplett élet története, a színes öltönyökben harsányan sziporkázó Saul Goodmanről pontosan lehetett látni, hogy több van benne, mint egy álnéven praktizáló, kamuzsidó, miutgrász figura. Olyannyira, hogy az alkotókban már a BB alatt felmerült, hogy ebben a figurában van meg leginkább a spin-off lehetősége, a sorozat végére pedig már biztossá vált, hogy belevágnak az újabb szériába. Érdekesség, hogy eleinte – nem teljesen logikátlan módon – szűk harminc perces vígjátéki (sitcom) formátumban gondolkoztak, és állítólag Peter Gould kezdett egyre inkább egy drámai sorsot belelátni a sokszor csak felszínesen majomkodó zugügyvéd figurájába.

Ezt a sorsot pedig maximálisan ki is pörgették a BCS-ban. A sorozatban megismerjük eredeti nevén James McGill (Bob Odenkirk) korai történetét (nagyjából a BB előtt 6 évvel kezdődik a sztori), aki folyamatos harcot folytat bátyjával és az egész világgal, hogy megmutassa, ő is ér annyit, mint a felső körökhöz tartozó ügyvéd-nagykutyák. Miután Chicagóban egy jópofa, de simlis szélhámosként próbálja rongálni azt a McGill nevet, amit testvére Chuck elsőrangú ügyvédként igyekszik felépíteni, Új-Mexikóban már lenne rá esélye, hogy megmutassa rátermettségét, azonban hamar kiderül számára, hogy rajongva tisztelt bátyja minden erejével azon van, hogy bebizonyítsa: Jimmy egy javíthatatlan balhés alak. Egyfajta Lúdas Matyi karakterként főhősünk igyekszik visszavágni azoknak, akik nem hisznek benne, vagy akár hátráltatják kibontakozásában, egy idő után azonban kiderül: olyan figura ő, aki nem háromszor ver vissza a helyi Döbrögiken, hanem képes a végsőkig elmenni, hogy revansot vegyen a becsületén. Mindeközben viszont újra és újra visszacsúszik abba a szerepbe, amit az őt lenézők vagy felszínesen ismerők gondolnak róla. A karakter kevésbé végletes, ennek ellenére, de inkább: éppen ezért összetettebb, mint a lassan, de biztosan az ördöggé váló Walter White. És legfőképp:

az ő oldalán nem egy olykor élő lelkiismeretként is funkcionáló Jesse Pinkman másodhegedül, hanem egy lelki társ, Kim Wexler (Rhea Seehorn), aki viszont becsületes, vérprofi ügyvédnő létére inkább a lovat adja Jimmy/Saul alá, mintsem a "jó" út felé lökdösné.

Kim Wexler figurája az egyike azoknak, akikről a BB óta biztosan tudjuk, hogy nem szerepelnek Goodman jövőjében, így különösen izgalmas csavart kap, hogy mi történik vele, valamint két másik alap BCS-karakterrel: a mélyen belül jószívű rosszfiúval, Nacho Vargával (Michael Mando) és a mexikói drogkartell prominens családja, a Salamancák egyik legkíméletlenebb tagjával, Lalóval (Tony Dalton). Ugyanakkor a Vince Gilligan vezette írócsapat zsenialitását dicséri, hogy azokért a szereplőkért is tövig rágjuk a körmünk, akikről a BB-ből pontosan tudjuk már, mi lesz a sorsuk.

Közéjük tartoznak olyan hibátlanul eltalált karakterek, mint a mindenki elintézőemberének számító, majdnem mindig érzelemmentesnek tűnő Mike Ehrmantraut (Jonathan Banks) és a sorozattörténelem egyik leghidegrázósabb negatív szereplője, Gustavo Fring (Giancarlo Esposito), akinek egy „Jónapot, uram!” köszönésétől is fel tud állni a szőr a karunkon. Mellettük tényleg már csak ínyenc jutalom, hogy láthatjuk a kábszerellenes ügynökök fenegyerekét, Hank Schradert (Dean Norris) és társát, Gomezt (Steven Michael Quezada), és persze egy dramturgiailag remekül megkomponált ponton magát Walter White-ot (Bryan Cranston) és Jesse Pinkmant (Aaron Paul) is. Így a szemünk előtt egyszerre épül fel Jimmy McGill/Saul Goodman karaktere, valamint a BB-ből jól ismert alvilág részletei.

És ami már a Breaking Badben is történelmi vállalás volt, azt a BCS-ban Gilliganék tökélyre fejlesztik: minden annyira aprólékosan, pontosan és mindeközben feszültséggel telve van felépítve, hogy a lassú snittek, olykor 10-15 percesre épített jelenetek ellenére sem tudjuk elunni magunk, épp ellenkezőleg: egy fénymásolóban egy mázsányi papírral pepecselés vagy fahéjas-krémes tekercsek kenegetése közben is lélegzetünket visszafojtva figyelünk a képernyőre. Mindenezeket a képsorokat pedig sokszor olyan (a BB-ben már valamelyest megszokott) kameraszögekből nézzük, amik néha öncélú operatőri művészkedésnek tűnnek, de minden egyes képkockának garantáltan minden esetben megvan a maga oka és célja. Ahogy a felhasznált zenéknek, egy-egy kósza szövegtévesztésnek, egy leeső fagyitölcsérnek – tényleg mindennek.

Ezért van az, hogy ha néha lassúnak, túl kimértnek is tűnik a sorozat, egy pillanatig sem tudunk neheztelni rá, mert figyelmünk minden egyes másodpercét meghálálja.

Az utolsó (a két részre bontott hatodik) évadban aztán egyre komolyabb főszerepet kap a sorozat eleje óta nyomokban már meglévő jövőbeli történetszál: a sorozat sztorijából adódóan nem spoilerezek nagyot, ha elárulom, hogy Saul Goodman a BB azon karaktereinek egyike, aki úgy-ahogy megússza a Walttal való együttműködést, így a Better Call Saul kisebb (ám annál hangsúlyosabb) részben azt mutatja meg, hogyan tud boldogulni és meg tud-e maradni teljesen átlagembernek az egykor a világot a lábai előtt tudó ügyvéd. Ahogy omahai életét, és immár harmadik személyiségének történéseit egyre jobban megismerjük úgy kezdenek kiütközni a nyilvánvaló ellentétek mellett rokon vonásai a BB fő szereplőjével. Így vonul be Walter White után Saul Goodman is az egyetemes kultúratörténet legizgalmasabb és legösszetettebb karakterei közé.

És ennél a pontnál bukik ki az, hogy kicsit csaltam a címadással, hiszen sokkal többet foglalkoztam magával a szériával, mint annak záró részeivel. Ennek oka pedig rendkívül egyszerű: az utolsó részekről nagyon nehéz spoilermentesen beszélni. Amik a tények: ezek az epizódok az előzményeknél sokkal többet foglalkoznak a BB utáni korszakkal, ahol Jimmy/Saul ezúttal egy Gene Takavic nevű pékségi dolgozóként próbál fekete-fehér képsorokon megbújni a törvény elől a nebraskai Omahában, teljes kettősséggel viseltetve egykori élete iránt. A sztori előrehaladtával pedig egyre nyilvánvalóbb lesz:

három ember harca folyik a szemünk előtt, még ha egy testben is, és a legutolsó pillanatokig kell várnunk, hogy kiderüljön: melyikük tud életképesen alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

Akármilyen keveset is árulunk el a Better Call Saul fináléjáról, azt mindenképp le kell szögeznünk, hogy a sorozat gyönyörűen, meghatóan és lélegzetelállítóan izgalmasan búcsúzik a karakterektől és az egész világtól, amit felépített. Az utolsó részekben sorban kapjuk azokat a jeleneteket, amik könnyen lehet, a filmtörténet klasszikusai közé kerülnek. És ez így is van rendjén attól a sorozatuniverzumtól, ami meg merte és meg tudta mutatni a világnak, hogy a zsenialitás akkor is zsenialitás, ha 5-6 évadon át, 50-60 perces adagokban érkezik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk