A bolygó neve… – Megnéztük a Dűnét
Frank Herbert 1965-ben megjelent science fiction-regénye, a Dűne a műfaj egyik mérföldköveként vonult be az irodalomtörténetbe, és számos meghatározó filmet, könyvet, sorozatot, novellát stb. inspirált az elmúlt 56 évben. A sci-fi mozgóképes előretörése idején, vagyis a ’70-es években A vakond és A szent hegy chilei rendezője, Alejandro Jodorowsky éveken át dolgozott a Dűne nagyszabású filmes feldolgozásán, ám az elképzelése annyira nagyratörő volt (10-14 órában tervezte leforgatni bődületes költségvetésből), hogy a projektből végül nem lett semmi.
Az 1977-es Star Wars IV. rész – Egy új remény utáni sci-fi-hullámot meglovagolva, 1984-re mégis sikerült Hollywoodnak előállnia egy filmadaptációval, méghozzá az akkor épp feltörekvő David Lynch-csel a rendezői székben.
Lynch és csapata viszont felettébb bátor (és botor) módon egyetlen, 137 perces filmbe próbálták beleerőszakolni a sok száz oldalas, kiterjedt univerzummal rendelkező összetett sztorit. Az eredmény: kritikusi és nézői fanyalgás, anyagi bukás.
Ezután 16 évet kell ugrani a következő próbálkozásig, 2000-ben került ugyanis a tévék képernyőire egy háromrészes miniszéria, ami a hosszabb játékidőnek hála már jobban ki tudta bontani a történetet, sőt, két technikai Emmy-díjat is nyert, a regények rajongói mégis kénytelenek voltak tovább várni egy méltó, nagyívű és látványos filmváltozatra.
Ezt hozta most el nekünk Denis Villeneuve, aki sikeresen letette névjegyét a zsánerben az Érkezéssel és a Szárnyas fejvadász 2049-cel, s végre valóra válthatta álmát, filmre vihette hőn szeretett Dűnéjét. A kanadai direktor viszont csak azzal a feltétellel vállalta el a stáb irányítását, ha két epizódban mesélheti el Herbert sivatagi show-ját. És mivel a Warnernél erre azonnal belecsaptak a tenyerébe, így egy évvel az eredetileg kitűzött premier után (a Covid miatt 2020 őszéről csusszant idén szeptemberre – nálunk októberre – a bemutató) hozzánk is befutott az Atreidesek, a Harkonnenek és a fremenek csetepatéjának első fele.
Villenuve Dűnéjét nem véletlenül várták annyian, hiszen a rendező korábban már több ízben bizonyította, hogy ért a sci-fi nyelvén, és odafigyel a narratívára, valamint a karakterekre is, így Herbert regénye aranybánya lehet a számára.
Egy ekkora volumenű sci-fi-világ mozgóképes bemutatásánál általában nagy hiba, hogy egyből berántják a dolgok sűrűjébe a nézőt, aki csak kapkodja a fejét a sok furcsa név, lény, gépezet, bolygó és hasonlók közt, a rázúdított és számára ismeretlen információk tömegében pedig inkább már az elején elengedi az egészet, és páff, oda az érzelmi belehelyezkedés. Villeneuve azonban óvatosan, apránként és okosan csepegteti belénk az expozíciót, hogy a Dűne-szűz néző is felfoghassa, hol járunk, kik a felállított sakkbábuk, és mi forog itt kockán.
A forrásanyagban olvasottakat az alkotók természetesen ezúttal sem szóról szóra mondták fel nekünk, így aki netán rongyosra olvasta a regényt, készüljön fel rá, hogy a körülbelül 155 perc hosszúságú első részben hiába keresi IV. Shaddam császárt és a lányát, Irulan hercegnőt (a Lynch-filmben José Ferrer és Virginia Madsen játszották őket), ők ugyanis egyelőre nem tűnnek fel, az uralkodóról viszont sokat beszélnek.
Ráadásul azoknak sincs jó hírem, akik a két mentátot, Thufir Hawatot és Piter De Vriest istenítik a leginkább, mivel eléggé megkurtították a szerepüket a regényhez képest. Sőt, a ’84-es Dűnében Sting által kissé komikusan megjelenített Feyd Rautha Harkonnen sem teszi tiszteletét egyelőre Villeneuve-nél.
Jelentősen kibővített szerepet kapott viszont az Arrakis bolygó őslakosai, a fremenek közt ténykedő planetológus, Dr. Liet Kynes (Lynch-nél Max Von Sydow, itt Sharon Duncan-Brewster), aki fehér férfiból ezúttal fekete nővé vált.
Természetesen a karakter neme nem határozza meg a képességeit és tudását, ráadásul az általa közvetített modern üzenetek, például a bolygó gondozásáról, az erőforrások drágaságáról és okos felhasználásáról vagy a helyi közösségekkel való kapcsolatteremtés szükségességéről ma is aktuálisak, így érthető a hírvivő modernizálása is.
Több mint megkapó felmondása Herbert fejezeteinek, mondatainak és szavainak, épp csupán magát, Villeneuve-öt nem látni, nem érezni benne. Mintha nem lett volna vele igazán mondanivalója, csupán szépen és látványosan le akart volna vezényelni az ismert sztoriból egy monumentális, látványos és itt-ott művészi, ám mindenekfelett epikus sci-fit. Félreértés ne essék, a játékidő teljes hossza alatt
ám az Érkezés vagy a Szárnyas fejvadász 2049 friss gondolatiságát hiába keressük benne. Ráadásul nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy csupán egy félfilmet látunk, senki ne csalódjon tehát, ha a történet kellős közepén egy vágás és a végefőcím a jussunk. Anyagi siker esetén a folytatás viszont garantált, különösen érdemes tehát betámadni a mozikat.
