KULT

A Barbie kontra Oppenheimer jelenség menti meg a mozikat?

Az utóbbi évek legviccesebb filmes rivalizálása! Az Oppenheimer vs. Barbie mémek mostanában teljesen ellepték az internetet, mivel a két nagyszabású film egyszerre kerül a mozikba július 21-én (nálunk 20-án), ez pedig egy olyan filmes viszályt indított el, ami még sokáig fennmarad.


Barbenheimer – így nevezték el a rajongók a Barbie és az Oppenheimer „összecsapását”. Az egésznek az adja a báját, hogy a két film, vagyis Christopher Nolan Oppenheimere Cillian Murphyvel és Greta Gerwig Barbie-ja Margot Robbie-val és Ryan Goslinggal szinte már nem is lehetne különbözőbb, épp ezért is egyezett bele a Universal (Oppenheimer) és a Warner Bros. (Barbie) stúdió a közös bemutatódátumba, hiszen szerintük egyik sem szipkáz el jelentős mennyiségű nézőt a másiktól, tehát annyira más a célközönség, hogy jól megférnek egymás mellett. A Barbie és az Oppenheimer az utóbbi időben mégis egymásnak estek. Persze csak poénból.

A két film közötti versengés egy kifejezetten vicces online eszmecserét váltott ki, amelyben rajongók és hírességek egyaránt beleszóltak a vitába. De miről is szól pontosan ez a vita?

Együtt erősebbek

Az Oppenheimer vs. Barbie mémek és maga a diskurzus akkor kezdődött, amikor a filmrajongók rádöbbentek, hogy mindkét filmet ugyanazon a napon mutatják be. Az irónia már az egész haddelhadd legelejétől tisztán érezhető volt, hiszen a poénokat természetesen főként arra hegyezték ki, hogy a tartalmuk annyira… nos, különböző.

A Barbie természetesen Margot Robbie Barbie-jának, Ryan Gosling Kenjének, valamint a társaik nagyon rózsaszín és nagyon bájos életéről szól, akik mindannyian egy varázslatos pink álomvilágban élnek, majd átkerülnek a való világba, ami egy kissé más, mint amihez hozzászoktak. A Christopher Nolan (Mementó, A sötét lovag-trilógia, Eredet, Csillagok között, Dunkirk, Tenet) rendezte Oppenheimer viszont a tudós J. Robert Oppenheimer valós történetének fiktív újragondolása, akinek számot kell vetnie azzal, hogy részt vett a világ elpusztítására képes atombomba megalkotásában. A Birmingham bandája és számos mozifilm sztárja, Cillian Murphy játssza Oppenheimert, rajta kívül pedig egy elsöprő sztárgárda tűnik fel a filmben, köztük: Robert Downey Jr., Matt Damon, Emily Blunt, Florence Pugh, Kenneth Branagh, Gary Oldman, Rami Malek és Casey Affleck.

A mémek alkotói közül a legtöbben azon gúnyolódnak, hogy a bemutató napján sok mozi tele lesz izgatott Barbie-rajongókkal a jóval komorabb Oppenheimer-nézők mellett, el lehet például tűnődni azon, mennyire eltérő lesz például a két közönség öltözködési stílusa… És ha ez még nem lenne elég, a Barbie vs. Oppenheimer csevegés csak fokozódott, hiszen most már maguk a hollywoodi hírességek is beleszólnak a dologba!

Például Tom Cruise, akinek új filmje, a Mission: Impossible – Leszámolás Első rész szintén július közepén jelenik meg, bevallotta, hogy mindkettőt meg fogja nézni a nagyvásznon. „Mind a Barbie-t, mind az Oppenheimert látni akarom. Megnézem őket a nyitóhétvégén. Előbb pénteken az Oppenheimert, majd szombaton a Barbie-t” – nyilatkozta a filmsztár.

A mozilátogatók azt is megjegyezték, hogy amíg Margot Robbie lelkesen és megállás nélkül népszerűsíti új filmjét, addig Cillian Murhpy promóciója sokkal visszafogottabb, ezzel is aláhúzva filmjük stílusát, különbözőségét.

Mindenesetre a Barbie rendezője, Greta Gerwig és a sztárja, Robbie nemrég megosztottak egy képet, amelyen az Oppenheimerre szóló elővételes jegyeiket tartják a kezükben, ezzel is erősítve azt a gondolatot, hogy a nézők ne vagy-vagy alapon döntsenek majd, amikor a két film a mozikba kerül. A kérdés tehát nem az lesz, hogy te melyik filmet fogod megnézni, hanem hogy melyiket először és melyiket utána.

A Barbenheimer pszichológiája

A rózsaszín és a fekete. Két nagyon különböző szín, két nagyon különböző film, ugyanaz a megjelenési nap. Egy pezsgő vígjáték kontra egy sötét életrajzi film. Barbie rózsaszín világa szemben az Oppenheimer atombombája által teremtett sötétséggel. Az ellentétek vonzzák egymást – mondják. Ez pedig sok szempontból igaz is, de nem ez az egyetlen pszichológiai ok, amiért ez a furcsa páros létrejött, és amiért imádnivaló. A kontraszthatás is fontos szerepet játszik a Barbenheimer vonzerejében. Ez lényegében azt jelenti, hogy amikor két dolgot egymás mellé teszünk, vagy egymás után tapasztalunk, hajlamosak vagyunk erősebb különbséget, kontrasztot érzékelni közöttük.

Tehát, ha egy nagyon kicsi dolgot nézünk, épp miután valami hatalmasat láttunk, akkor az még kisebbnek tűnhet, mint amekkora valójában, ennek a kontraszthatásnak köszönhetően. Az agyunk ugyanis felerősíti a két inger vagy érzés közötti különbségeket, így azok szélsőségesebbnek tűnnek.

Amikor a Barbie-t és az Oppenheimert egymás mellé helyezzük, mindkét világot intenzívebben tapasztaljuk meg. Amikor a rózsaszín közel van a feketéhez, még feltűnőbbnek tűnik. Vagyis a Barbenheimer valójában maga a nagybetűs kontraszt, aminek máris több millió rajongója van világszerte.

A kérdés inkább az, hogy melyiket érdemes megnézni előbb? Ehhez is több irányból lehet közelíteni. Amennyiben az Oppenheimert nézzük először, a Barbie-val egy pozitívabb végkicsengést kapunk, s talán oldottabban távozunk a mozikból, ám ekkor fennáll a veszélye annak, hogy az előbb látott fajsúlyosabb téma még a Barbie alatt is erősen zakatol majd a gondolatainkban, így kevésbé tudunk koncentrálni a vidámabb képsorokra. Ha pedig a Barbie az első, akkor arra is és utána az Oppenheimerre is kellőképp ki tudjuk hegyezni figyelmünket, de minden bizonnyal kevésbé kellemes hangulatban távozunk a moziból. Ám akárhogy is döntünk, az biztos, hogy egy kifogástalan kontrasztélményben lesz részünk.

Miről is szól ez az egész valójában?

A versengés egyébként csak félig poén, hiszen valóban lesznek azért olyanok, akik csak az egyikre ülnek majd be, az előzetes box office-jóslatok szerint a Barbie kerül majd ki győztesen a gigászok küzdelméből. A helyzetet pedig tovább súlyosbítja, hogy az Oppenheimer egy Universal-film, és közel két évtized óta ez az első alkalom, hogy Christopher Nolan nem a Warner Bros.-szal dolgozott. A szakításuk indító oka az volt, hogy Nolan 2020-as filmje, a Tenet nem tudta visszahívni a közönséget a mozikba a világjárvány közepén. A Tenet sikertelensége miatt a Warner pedig akkor arra kényszerült, hogy a filmjeit egy hibrid (mozi/streaming) megjelenési stratégiára állítsa át. Ez egy rendkívül ellentmondásos lépés volt, amit azóta visszavontak, a mozi- és nagyvászon-őrült Nolant azonban különösen felháborította. S így a Warnertől nem tűnhet szimpatikus lépésnek, hogy a Barbie premierjét épp Nolan új filmjére időzítik… Mégsem erről szól ez az egész.

Néhány kivételtől eltekintve ugyanis, mint például a 2022-es Top Gun: Maverick, a szintén tavalyi Avatar: A víz útja, vagy idén a Super Mario Bros.: A film, a közönség következetesen vonakodik visszatérni a mozikba, legalábbis ami a Covid előtti állapotokat illeti, ezt viszont a filmipar eléggé megsínyli.

A közönség hajlandósága azonban, hogy egy egész napos mozis eseményt hozzon létre a Barbie-ból és az Oppenheimerből, azt sugallja, hogy a két film együttesen lehet az a lökés, amire a 2023-as kasszasikereknek szükségük van: egy szikra, amely újra fellobbantja a filmrajongók lángját, és emlékeztet mindannyiunkat arra, hogy miért szeretünk moziba járni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk